Novellák

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Megjelent egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni. Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

Az egyik legjobb horrornovella King "Mumus"-a. Egyben a novella műfajának tökéletes szemléltetője, tanítani lehetne az iskolákban...Jó régen olvastam, azóta bennem volt, hogy megírom a magam változatát arra, mikor a pszichiáter - vagy a betege - valami szörnyűséggel szembesül egy rendelő díványán. Kettejük kapcsolatának fura intimitása, az összezártság, és az elmében zajló rémültes dolgok felderítése kitűnő táptalaja a horrornak. Az írásban többször említett Münchausen-szindrómáról orvosi sorozatokban gyakran hallani, de azért tisztázásul: betegség szimulálása figyelemfelketés céljából. Itt nem tényező, mert inkább a mániákus rajongó figurájához kapcsoltam a történet mozgatóerejét, aki azért lett mániákus rajongó, hogy...de erről már lentebb.

Kit hívnál a világvége közepén? Gondoltál már arra, amikor egy nagy esőben beszorultál autódba, és az ítéletidő egyre csak erősödött és erősödött, hogy ez valami más lesz? Krízishelyzetben biztos kívántad már - omolna össze minden...Pynchonnnak van egy kitűnő novellája, Entrópia címmel, ami csupán sejteti az alábbi történet magvát. Én valahogy így képzelem el minden dolgok végét: a rendszer elemeinek fokozatos kikapcsolásával. Mint amikor lelövöd az alkalmazásokat a gépeden, majd lehajtod a laptop fedelét. Nem lesz villámlás, tűzeső és vértenger - minden nagyon egyszerűvé és egyneművé válik, minden összeolvad azzá az apró kis eggyé, azzá a ponttá, amiből kiindult.

Azt hiszem, Lovecraft érdeme nem az írásaiban, hanem az általa teremtett világ lehetőségeiben rejlik. Mindabban, ami a szövegen túl kezdődik. Amit mögé gondolunk avagy érzünk. Persze ő is erre építi a stílust: a kimondhatatlanra, az értelmen túlira. Számomra a rendszerváltás körüli években King mellett ő volt a másik nagy idol, komoly segítség rémes kamaszkorom folyamán. Annak idején egyébként valóban kiadtak egy Necromoniconszerűséget BAZ megyei rajongók/írók. Állítólag olvashatalan volt.

Annak idején több filmes projekten is dolgoztam mint forgatókönyvíró. Ez már rég volt. Horrort akarunk csinálni, az első magyar horrorfilmet. A végső próbálozásunknak a lenti novella adta az egyik történetszálát/magvát. Ebben az országban jó sok embernek van sorkatonasággal kapcsolatos története. Úgy véltem, egy, a nyolcvanas években játszódó fekete-fehér hazai horror, mely valamiféle magányos katonai őrhelyhez kapcsolódna, jelentős réteget képes volna megérinteni már csak a nosztalgia miatt is, ráadásul kevés pénzből ki lehetne hozni. És iyen típusú mozi nem is nagyon készült még. Sajnos a Vajna-éra egyik véleményezője nagyon kedvezőtlen anyagot írt a beadott munkáról. Igen, mindennek már sok éve, azóta szegény Iván is elment.

Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és fontos regény esetében erős támasza a kataratikus, általában lezáró cselekménysornak. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt.

A Hamlet elején feltűnő szellem kapcsán felmerülhet egy olyan értelmezés, hogy ő tulajdonképp nem Hamlet apjának kísértete, hanem egy gonosz szellem, egy démon, aki romlásba dönti a királyfit. Az alábbi novella hasonló alapötletből indul ki. A másik probléma, amit megpróbáltam megoldani benne, az az, hogy milyen lehet egy aktív kísértet, aki bántani akarja az élőket. A legtöbb általam ismert kísértethistória csupán a vizuális ijesztgetésben merül ki - ám ezt a romantikában végérvényesen szétírták. Itt most azt vizsgálom meg, milyen lenne egy nem túl boldog házasság vége - túlvilági lezárásban.

Ennek az írásnak a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Jaj, hogy mennyire fontos volt nekem a könyv, a kultúra egy végletesen kulturálatlan városban és közösségben! Szomorúan gondolok vissza akkori magányos önmagamra, akinek minden vágya volt, hogy valamiképp az írásai révén bekerüljön ebbe a kultúrális világba, ami persze ott, a világ egyik végén lehetetlennek tűnt. Gátlásos voltam és szégyenlős, és amikor végre rászántam magam arra, hogy elküldjem ide vagy oda a dolgaimat, vagy nem válaszoltak, vagy nem nem tetszett nekik. Később persze, már felnőttként kb. tucatnyi pályázaton nyertem, de ez már nem kárpótolta azt a meghatóan lelkes kamaszt.

"A Járványügyi álmok" című kötet (lásd az Antológia menüben) záró darabja. A kötetben minden történet egy fertőzés sújtotta, poszt-apokaliptikus Budapesten játszódik, ahol a hajdani lakosok egyik része bujkálni kényszerül a járványban megbetegedett másik rész elől. Itt, ebben az epilógusban már elhagytuk a fővárost, és a menekültek további, szomorú sorsa a téma.

Egy korai írás. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. Már faxot sem használ senki. A központozás némiképp nehézzé teszi az olvasását, hisz sok helyen összefolyik a narrátor belső monológja a lány szövegével, de úgy vélem, hogy kellő lendülettel olvasva nem megy az érthetőség kárára.