Novellák

Világvége történet tele porral, homokkal, romlatlan gyerekekkel és ócska felnőttekkel. És nagyon dühös kutyákkal. Szeretem ezt az írásomat, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást. Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam a film vége kapcsán született elméleteket. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc, és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy gyönyörű roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda, a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben - a jelenetet később beledolgoztam A Horla tanár úr csaja című írásba, mely a Sirom - Palóc mitológia novelláskötetemben olvasható.. 

Hát itt aztán összefonódik egy csomó dolog szépen. A előző postban emlegettem a Hungarocon nevű sci-fi találkozót, melyen egyetlen alkalommal vettem részt Salgótarjánban a kilencvenes évek közepén (?). Emlékszem, a művelődési ház előtti főtéren épp divatbemutató volt, így hamar kifordultam az egyik ufómagazin szerkesztőjének hagymázas előadásáról, és inkább a folyosókon rohangáló, lengén öltözött vagy öltözködő modelleket néztem. Fiatal voltam és tiszteltem a sci-fit. Tudom, hogy sokan a rendezők közül beleraktak ezekbe az összejövetelekbe apait-anyait, de valahogy az egész nem állt össze bennem. Ugyane napon találkoztam Preyer Hugóval, sört ittunk a nagyszerű Bódi Ildikó társaságában. Hugó nem sokkal ezután távozott e világról - a róla, emlékére elnevezett novellaversenyt emlegettem az előző postban. A lenti anyaggal is indultam rajta, még 2007-ben. Ezt a művet pont a Hugóval való találkozás, a Hungarocon hangulata, és a fantaszikumban élő és létező, elvakult író karaktere rakta össze. És még két érdekesség - csak most veszem észre, hogy a vadász egy csészealjat forgat a csattanó előtt kezében. Másrészt az író által elmesélt egyik történetcsíra (a földet egy titokzatos űrhajóból idegenek figyelik, akik csak azért nem pusztítanak el minket, mert beleszerettek a sci-fibe) egy korábbi novellám vázlata. Ez a novella az első publikációm: a régi Galaktika utolsó számában jelent meg, még 1993-ban.

Ez az írás a Preyer Hugo emlékére évről évre kiírt novellapályázatra készült 2010-ben. Annak idején minden évben elhatároztam, hogy nem küldök novellát e megmérettetésre, aztán mégis. A pályázat fő szervezője az Avana Egyesület. Az eredményhirdetés maga nyár közepén, végén szokott lezajlani a Hungarocon nevű sci-fi találkozó keretein belül. Egyébkén a Hungarocon hangulata ihlette egy korább itt közölt, "Az író és  vadász" című írásomat.

A történet igen kedves számomra, sőt, idén az egyik legjobban kedvelt volt abban az évben. Nyelvileg, tartalmilag erősnek érzem a mai napig, bár tény, nem horror és nem sci-fi, de talán elfér itt. 

Vannak olyan lehetőségek a horrorban, amikor az olvasónak, nézőnek kell inkább dolgoznia. Ezekben a történetekben az üres helyek, a fehér foltok működnek: az alkotó kihagy fontos információkat, melyeket aztán a szöveg feldolgozója kénytelen létrehozni, kitalálni, elképzelni. Ez a sejtetés azért is jó, mert az, ami alakot nyer, általában nem olyan izgalmas, mint amit nem tudunk/merünk megrajzolni. Ráadásul így jó pár kevésbé logikus elemet se kell kifejteni (itt például: mit keresett a lány és a mobilja a fészerben?, végül is ki hívta a családvédelmiseket?), mert ez már a sztori hiányainak a pótlójára hárul, vagyis olyan koherens magyarázatot kell kialakítania magának arról, hogy mi van a fészerben, mely minden egyes elemet szépen a helyére rak a történetben.

Ez az írás inkább történetiségében emlékezetes számomra. A laptop billentyűzetén megírtam, aztán javítás, újraolvasás nélkül el kellett utaznom. Két napig járt rajta a fejem, hogy milyen jó és érdekes lett. Aztán, mikor hazaértem, gyakorlatilag alig bírtam elolvasni, mert a laptopon ritkán írok, a billentyűzet nagyon érzékeny, és a betűk összefolynak a gépelésem alatt. Mikorra kijavítottam a szöveget, nagyon nehezen értelmezve az egyes mondatokat, szavakat, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez az eredeti anyag. Vagyis volt egy ideális, a múltba tűnő szövegváltozat - és van a lenti.

Egyébként ismét Borges ihlette a sztorit. Borges írja, hogy Nietzsche írja...valahogy így jutottam el az örök visszatérés tanához, amit beleszőttem. Régebben sok hasonló ál-Borges történetet kieszeltem, de ezek kevésbé sorolhatók a horror kategóriájába. Az itt következő viszont főszereplője és annak mestersége okán felkerülhet ide is. 

Ezt már szerintem megírták, legalábbis Borgesnél van egy-két hasonló történet árulásról és csalásról. Korábban úgy véltem, ez a verzió sokkal hősiesebb és emberibb, mint a hivatalos, amit több millió példányban olvasnak ebben a pillanatban is. Itt nincs semmiféle (szó szerint vett) deus ex machina, csak egy szörnyű éj, amikor a legkeménybb döntést kell meghoznia tizenhárom férfinak. Aztán volt, hogy arra gondoltam, ez a változat egy rémes blaszfémia, a hit megcsúfolása. Most azonban, némi töprengés után, megint úgy vagyok vele, hogy az írás nagyon is a hit mellett szól, a mindent elsöprő, mindent felemésztő vallási meggyőződés formába öntése.   

Úgy volt, hogy a második szakdolgozatom belőle írom. Akkor már melóztam, és igazából nem volt olyan sok időm, ezért inkább átdolgoztam a Bodor Ádámról készültet. Pont akkor robbant ki az ügynökös dolog, nekiestek rendesen. Aztán jöttek a kiszivárogtatott részletek a nemi beállítódottságáról (mely végzetét okozta, mint zsarolási pont), a fölösleges és otromba vita az ÉS-ben - valahogy minden olyan kicsinyessé vált körötte. Majd a várható és reményvesztett halál. Abban a pillanatban megindult a felejtés, mert az emberek nem szeretnek ilyen kemény és őszinte dolgokat olvasni az életükről, illetve a lent állók életéről. Az emberek többségében még mindig benne van az a  romantikus képzet, hogy a szegénység nemesít, acélozza a lelket, erősíti a jellemet. Ez persze hazugság, és Tar mindenkinél jobban ábrázolta, igazából milyen romboló ereje van a mélyszegénységnek. 

Próbáltam átvenni a szabad függő beszédet tőle, "A mi utcánk" kötet miniuniverzumának hangulatát, az egyénített, mégis olyannyira hasonló karakterrajzokat. Az egész köré egy abszurd szituációt raktam, mely persze allegória. A felállított vesztőhely önmagában pompásan kifejezi azt, hogy miképp vélekedik az ország egyik láthatatlan része a másik láthatatlan részről. Itt tartunk ma, vagyis ugyanott, mint tíz, húsz éve, ezer éve. Még mindig Tar Sándor utcájában vagyunk.