Novellák

Az alapötlet egyszerű volt: néhány fegyvermániás Harmadik Birodalom-fan a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumbam barikádozza el magát a világot elárasztó zombik ellen. Aztán persze lehet, mégsem erről van szó.

Fegyvermániás vagyok, voltam, régebben kardokat vásároltam, most már persze alábbhagyott a dolog. Ez az egyik ihlető, innen a kézifegyverek plasztikus leírása. A másik pedig egy évekkel ezelőtti látogatás a Hadtörténeti Múzeumban. Azt hiszem, ott kezdett el motoszkálni bennem az idióta kérdés, hogy a zombifilmek szereplői miért nem menekülnek egy ilyen helyre? Ezekből jött össze az írás, megtoldva egy nem éppen romantikus viszony bemutatásával. Bár olyan, mintha a történet komolyan venné magát, szerintem mégis könnyedén fogyasztható a maga kissé hosszabb terjedelmében is.

A Járványügyi álmok című novelláskötetem egyik darabja. Érdemesnek tartottam külön is publikálni. Világvége történet, ami újdonság benne, az az, hogy a fertőzés nem mindenkit változtat vérengző gyilkossá, vannak, akik valamiféle öntudatlan, békés, katatón állapotba kerülnek (vagy menekülnek a világ borzalma elől). Tulajdonképp korábbi - jobbára elromlott - életüket cserélik le erre a felelősség, érzelmek és indulatok nélküli létezésre.

Valami elképesztően furcsa volt, amikor a Kick/ass-ben Nicholas Cage lelőtte a saját lányát. Meg persze a filmben ábrázolt végletes gyermeki brutalitás is. Azóta tűnődtem a lány karakterén, majd megszületett az alábbi dolog, ami persze megint teljesen másfelé ment el. Az egész jelenet olyan típusú képből fakad, mint amikor egy párbeszédet egy filmben csak a beszélgetőkre fókuszálva vesznek fel. Mögöttük, köröttük mocorognak a statiszták, de igazából nem látni őket élesen vagy pontosan, legfeljebb csak sejteni lehet körvonalaikat. Ehhez jön még az, amit a katonai sorozóbizottság, majd később a városi kórház pszichiáterének meséltem - egész hitelesen, mert végül is alkalmatlannak minősítettek a sorkatonai szolgálat tekintetében. Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, és mennek el melletted az emberek, a járókelők, és egyszer csak hirtelen megfordulsz, és azt látod, hogy aki elhaladt melletted, az megállt, és visszafordulva téged bámul mozdulatlanul, mereven.

Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni: azon a hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. A szöveg a mesebeli alap mellett főleg filmes, képi elemekkel operál. Írás közben a fejemben volt A hetedik kereszt című film (és regény), és a Schindler-mozi - utóbbinak nagyon a hatása alá kerültem annak idején. A novella elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek a többféle értelmezési lehetőség miatt. 

Valamikor, jó tizenöt évvel ezelőtt egy hajnalban a vizesaknánkban eltörött a nyomócső, és nekem le kellett merülnöm a kábé két méter mély hideg vízbe, hogy elzárjam a főcsapot. Nem volt nagy dolog, de valamiért borzongatóan rossz előérzettel mentem a víz alá. Mint amikor az embert kirázza a hideg - hallottam, valahol erre azt mondják, átment egy liba a sírodon. Igazából attól féltem odalenn a szürke, félhomályos térben, hogy beleakadok valamibe, és képtelen leszek kiszabadítani magam. Az élmény azóta is többször eszembe jutott, de a mostani írásba nem teljes egészében sikerült belerakni, csupán a különös egybeesés, az előérzet és a rilkei változtad meg életed parancs kapcsán (akkoriban, tizenöt éve a filozófia, az életfilozófia tomboló lázában éltem). Két vadászatról van szó tehát,  három farkasról, egy férfiról, egy szarvasról és egy elfelejtett apróságról.

Nem egészen horror, sokkal inkább tekinthető ismét egy Tar Sándor-os dolognak. A Palócföld Mikszáth-pályázatára csináltam annak idején. Emlékszem, azon a nyáron sokat bíbelődtem vele, és főképp a vége felé található nagy panorámakép tetszett aztán belőle. Ez a fajta felsorolásos, egy lélegzetes monológtechnika egy jó csomó műből visszaköszön, és mindig működik. Általában akkor találkozni vele, ha a narrátor elénk akarja tárni, miért is ilyen elszabott a világunk. A brechti alapötletet a végére eldurvítottam, és kifordítottam az eredeti verzió igazságosságát is.

A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes október 31-én, éjjel olvasni.

Világvége történet tele porral, homokkal, romlatlan gyerekekkel és ócska felnőttekkel. És nagyon dühös kutyákkal. Szeretem ezt az írásomat, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást. Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.