salgoMinden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de nyilván én is ilyesmire törekszem itt  én is. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

salakhegyMi északiak így, rútan is szeretjük ezt a tájat, sőt. Északon a tájban az ember és a természet is torzat, idegent és esetlent alkotott - de a bazaltömlés, a riolittufa, a csont módjára a föld alól mindenhol előfeslő mészkő látványát nem cserélnénk az Alpok csúcsaira vagy a Pó-síkság ködlepte tájaira. Ragaszkodunk a romantikus kísértetkasélyainkhoz - vagyis  a kibelezett gyárainkhoz, az udvarokon gyűlő, ezernyi színben tündöklő vashulladékhoz, a mezőkön ősállat módjára magasodó gépcsontvázainkhoz. Erdeinkben, mint ősi istenek szobrai, a hajdani bányászathoz kapcsolódó betonépületek tűnnek a vándor elé. De ha kell, a kései korok régészeire is gondolunk, és egy egész völgyhidat a föld alá temetünkA természet csúfsága és az ember alkotta rútság legszebben a bazaltkúpokban egyesül. Készült róluk egy komoly tanulmány is. Távolról Mordorra emlékeztető, tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. Régóta akartam róluk írni, főképp Borges egy novelláját felhasználva, melyben tudatlan bennszülöttek túlságosan komolyan veszik a pap tanítását Jézus kereszthaláláról. Ez lett belőle.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

volgy 1Az itt következő történet az egész honlap egyfajta esszenciája. Az tudás és a szellem iránti érzékenységről szól, egy olyan állapotról, melyben soha nem volta részem, egy vágyképről, egy ábrándról, a családról és a család által megvalósított létezésről, egy példázat, egy eszmény, mely után öntudatlanul vagy tudatosan, de mindig is vágyakoztam. Észak talaján nem sarjadnak ilyen családok, mivel ez a vidék nem kedvez az ilyen típusú létezésnek, ezért is van kódolva az első pillanattól kezdve sorsukba a bukás is. Dugdelpuszta valójában az északon felnőtt, szellem nélküli ember ábrándja  arról az ideális környezetről, melyben kibontakozhatott volna, melyben beért volna - ám melyet soha nem kapott meg, és soha nem is fog megvalósítani e tájon.  Az igazi Dugdelpuszta - melynek természetesen semmi köze az itt leírt történethez - egy S. melletti kis völgyecske, melynek szurdokában ház áll. A képen nem az igazi Dugdelpuszta, hanem egy elhagyatott, ember nélküli völgy látható, melyre motorozás közben bukkantam, és bár megörökíteni nem sikerült (mert a kép nem adja vissza), azonnal éreztem, hogy itt, ezen a helyen létre lehetne hozni valamit abból, amiről ez a - kissé hosszabb - novella szól. A mai napig felzaklat ez a történet, ha újraolvasom, pont emiatt nem ajánlom mindenkinek, kellő elszántság, szív és elfogadás szükségeltetik a teljes műélvezethez. 

Hozzászólás (1 Hozzászólások)

ovohelyGyerekkoromban a legérdekesebb épített dolgok a Városban az óvóhelyek voltak. A hegy gyomrába nyíló lezárt bejárataik mintegy igazolták a Bombától való rettegésemet, a félelmet, mely a főkép a "Másnap" című amerikai film valamelyik tévéműsorban bemutatott rövid részletei, képei után vizuálisan is bennem élt éveken át. Ha az iskolából jövet elvetődtünk az óvóhely bejáratához, mindig megálltunk a rácsok előtt, és megpróbáltuk elképzelni, mi lehet odabenn, az alagút végében csillogó nagy, masszív ajtón túl. Bennem mindig felsejlett a befelé nyomakodó, egymást letipró, egymással harcoló Tömeg képe is. Ennek ellenére, éjszakánként, mikor  a Bombáról fantáziáltam, megnyugtatott a tudat, hogy viszonylag közel van egy óvóhelyünk, és mindig gondosan végiggondoltam, hogy tudnánk mi, a családunk minél gyorsabban odajutni. Néha úgy érzem, egy Philip K. Dick regényben éltünk akkoriban.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

dolinkaDolinka. Kirándulóhely az erdő közepén. A gyári dolgozók regenerálódását, közösségi aktivitását hivatott szolgálni. Tulajdonképp csak nyársalóhelyek, hinták, játszótérroncsok kuszasága, meredek domboldalba vágva a fenyők közt. Hányszor hoztak minket ide az iskolából, cserebogarat kínozni vagy azért, hogy jeges hódarabokkal dobáljuk egymást! Vagy futni. Igaz, azt inkább a szomszédos focipályán, az ország legszebb fekvésű pályáján kellett. A nyolcvanas években mindig futottunk, ez volt a rendszer mániája. De visszatérve a témára: valóban volt egy örök idők óta üres medveketrec is, és valóban ott lógtunk a tetején, és hosszú negyedórákig tűnődtünk, szorítással a gyomrunkban, hogy át merjünk-e kapaszkodni a tetején egyik oldaláról a másikra a négy-öt méteres mélység felett. Ide, a Dolinkába hoztam most a korábban már a színen egyszer feltűnt Ancsát, és bár a szerelemről fecsegnek kollégáival, és a központi motívum - mely háromszor jelenik meg a szövegben - az ölelés, nyilvánvaló, hogy Ancsa sem úszhatja meg. Senki nem úszhatja meg ebben a városban.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)