A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

A Salgótarjánhoz kapcsolódó írások ezekből a nosztalgikus történetekből nőtték ki magukat ciklussá. Úgy vélem, az E/1, gyerekkori, kamaszkori énre visszatekintő, csalódott, rezignált és némiképp bölcs narrátor hangja az, amelyik a leginkább működik a horrorban. Ebben az elbeszélőben kettős veszteség munkál, egyrészt a gyerekkori idillt, a "még minden lehet" érzését adta fel felnőttkorára, másrészt történt vele valami szörnyűség annak idején, ami természtesen elrontotta az egész jövőjét. Egyszerűbbe megfogalmazva, az ilyen típusú horror azt is mondja, hogy már önmagába az, hogy az ember felnő, megöregszik, és lassan rájön arra, hogy egyszer elmúlik, már önmagában ez egy olyan rémisztő dolog, hogy emellett a valódi szörnyek jelentette fenyegetés eltörpül. 

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

7. oldal / 7