Ez a történet az előző párja, verziója. A helyszín most a másik nagy gyárkomplexum, az Acélgyár, mely hajdan uralta a város köré épült mitológiát. A kép esős délelőtt készült, pár hete, és az épület és környéke rajta pont olyan, mint bármelyik gyártorzó Ózdon, Miskolcon, Kazincbarcikán. Ezt minden hamis nosztalgia nélkül mondom - esztétikailag persze borzalmas a helyzet, de gazdaságilag nem tudom, mit lehetett volna tenni, lett volna-e más út. A Városi Gorillákról már régebben is hallottam, de a Lipótmezőről szóló anyaguk annak idején nagyon megfogott, nagyon erős hangulata van annak a helynek most, ami átszüremlik a felvételeken - micsoda horrort lehetne ott forgatni! -, meg persze a fejemben volt, hogy a betörés tényén túl azért van valami bátorság abban is, hogy egy ilyen elhagyott helyre mennek, ahol ennyi őrület és szenvedés ivódott a falakba. És mindez elmozgatott a történet fő szála felé, hogy talán ezekben a nagy gyármonstrumokban is maradt valami az 50-es évek munkaversenyeiből, azokból az emberekből, akik a kádári ügyeskedő szakik korszaka előtt valóban a belüket is kidolgozva hittek egy magasztosabb célban.
Vas, szén, üveg - ez a három dolog emelte fel S.-t, és ezek is okozták a bukását. Az Üveggyárat, amiről a történet szól, a városiak csak Öblösként emlegették, mert ez ugye benne volt a nevében: Öblösüveg gyár. És persze volt Síküveggyár is...Nekem sok közöm nem volt hozzájuk, az Öblösnél volt egy diszkó a kilencvenes években, ott voltam egyszer vagy kétszer, egy ismerősöm apja pedig üvegfúvó volt, de erről vele soha nem beszéltem. A történet alapja E.T.A. Hoffmantól jött, jobban mondva, saját, homályos Hoffman-emlékeimből. Azt hiszem, "Az arany virágcserép" messze nem annyira jó könyv, mint ahogy a középiskolás tananyag áradozik róla, Szerb Antal leírása Hoffmanról "A világirodalom történeté"-ben sokkal érdekesebb, mint az életmű maga. Most újraolvasva, találtam nála egy idézetet, Heinétől veszi, ő mondja Hoffmanról, én meg szeretném kisajátítani: "Egész műve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben." A képen az üvegfúvóknak emléket állító szobor látható, a jobb szélén, a távolban a hajdani üveggyár romos épülete, közepén az a nyílás olyan, mint egy aknavető nyoma. A romantikusok imádták volna a látványát.
Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a város feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.
Beszélnünk kell a bányákról. S. és környékének történetét nagyban meghatározzák, ahogy a nagyapám történetét is - talán már írtam itt, hogy bányász volt egész életében. A föld alatti, iszonyat kemény meló szövődményei és persze a talpas Kossuthok miatt halt meg nem sokkal a rendszerváltás után. Sajnálom, hogy akkoriban, mikor még lehetett, nem faggattam ki a régi dolgokról. Ő már csak részben látta a bányák bezárását, de nagyon sok ember a megyében végigélte ezt a folyamatot, és persze az ő világuk összeomlott. Én legközelebb a bányamúzeumban jutottam a témához, de persze ott már az egész nagyon művi, ugyanakkor érdemes elmenni, ha az ember a környéken jár, nyitva van vasárnap is, az idegenvezetést régi szakik csinálják változó színvonalon, jó egy órás túra, és odalent tényleg másnak tűnik a világ. Alapvetően tehát semmit nem tudok a bányákról, de azt hiszem, beszélnünk kell arról, mi van lent, a sötétben, a mélyben.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)
Pléh öcsinek hívtuk, gyerekként valahogy mindig azt gondoltam, onnan, abból az irányból jöttek a partizánok, ahol ő is állt a hegy tetején, a város fölött, alumínium, monumentális emlékmű, egy partizán öltönyben, kezében a dobtáras géppisztoly, néz Pásztó vagy Hatvan vagy Budapest felé. A nyolcvanas években, kisgyerekként tiszteltem a szobrot, de alig tudtam valamit a környék partizánharcairól, meg voltak mindenféle akadályversenyek is, melyeket pocakos munkásőrök szerveztek. Később hallottam valakitől, hogy Nógrádi Sándor-féle csoport mindig részeg volt, és a németek ezért tudták olyan gyakran sarokba szorítani őket. Nógrádi narrációjában itt lehet olvasni a harci eseményekről, én úgy látom, igazából nem sok vizet zavart a működésük. Nagyszüleimnek hiszek, akik látták a falujuk feletti hegyoldalt feketélleni az orosz gyalogságtól. Ekkora embererőnek nem lehetett ellenállni, ez a hatalmas tömeg űzte ki a németet a környékről - a partizánok hozzájárulása az eseményekhez igen csekély lehetett. Visszatérve a szoborra: a rendszerváltás után eltüntették, egy szoborparkba száműzték, pedig szerintem a város szerves része volt, egy colour locale, melyet meg kellett volna hagyni a helyén. Mindegy is. Elképzeltem, hogy Nógrádiék előtt volt egy igazán kemény és céltudatos partizánegység, amely egy fagyos éjszakán az ellenfelére akadt. Innen jött az alábbi történet.