Hogy én hogy szeretem a forró nyári éjjeleken a meglocsolt, párádzó, zöld szagokkal eltelített kertet, a maradak és bogarak hangjait, az a sok egyéb zajt, ami a közeli erdőből szűrődik elő! Minden sötét, odafenn csillagok sziporkáznak, ideális esetben a távolban, a Karancs felől villámfény lobban néha. Olyan a táj ebben a formájában, mint a régi, görög hitvilág, mintha maga a mitológia kelne életre az éjszakában, ezernyi félelem és rejtelem, félreismert szörnyűség.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni: azon a hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. A szöveg a mesebeli alap mellett főleg filmes, képi elemekkel operál. Írás közben a fejemben volt A hetedik kereszt című film (és regény), és a Schindler-mozi - utóbbinak nagyon a hatása alá kerültem annak idején. A novella elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek a többféle értelmezési lehetőség miatt.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)
Hozzászólás (0 Hozzászólások)