A holtak birodalmának előszobája

Be kell valljam, hogy felnőttkorom óta, mióta lehetőségem van rá, elég sokat játszom számítógépes játékokkal. Egyrészt mert azt gondolom, hogy az olyan játékok, mint a Senua's sacrifice vagy a Last of us már valóban egy új, a filmhez és a könyvhöz felmagasodott  történetelmesélési technikát hordoznak, melyet érdemes tanulmányozni, mert ez a jövő - másrészt puszta élvezetből. A fenti képre, pontosabban a kapcsolódó videóra is a játékok kapcsán akadtam rá. Csak egy promóciós anyag volt de megfogott a hangulata, és mögé gondoltam egy történetet. 

– Meséljen többet erről a helyről. A mai ülést szenteljük ennek.

– Az erdőről?

– Igen. Az erdőről. A bolyongásáról. Hogy nem talált belőle kiutat. Az ott töltött időről. Azt gondolom, minden későbbi probléma itt gyökeredzik. Amikor maga elveszett. Elvesztette az ösvényt. Magára maradt a rengetegben. Ahhoz, hogy feltárjam a teljes problémát, meg kell ismernem  pontosan a kiváltó okot, a kezdőpontot. A helyet, ahol a félelem, mely tönkreteszi a napjait, megszületett.

– Azt hiszem, az a hely csak egy előszoba.

– Minek az előszobája?

– A holtak birodalmának az előszobája.

A hír, hogy valaki van az erdőben, gyorsan terjedt. Önmagában hihetetlen volt egy ilyen esemény létrejötte, de ahogy belegondoltak, mit jelent ez, milyen következményei lehetnek, mind megdöbbentek. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell őt találni mielőbb. Mielőtt bármi visszafordíthatatlan történik. Annak az illetőnek semmi keresnivalója nem volt az erdőben, ezt tudták mind, ezt nem vitatta senki. Még aznap reggel megszervezték hát a keresőcsapotokat, melyek vezetői megbeszélték a lehetséges stratégiákat.

– Kezdjük távolabbról. Hogy került oda?

– Letértem egy ösvényről. Gyakran túráztam akkoriban. Persze nyilvánvaló, ennek vége. Soha többé nem megyek be egy erdőbe. De akkoriban bejártam az ország nagy részét. Hallottam erről a sziklás, nehezen járható terepről, elutaztam hát oda, kivettem egy faházat az erdő szélén, s nekivágtam.

– Egyedül volt?

– Akkoriban egyedül éltem. Csalódtam az emberekben.

– Mondhatjuk, hogy depressziósnak érezte magát? Ezért ment ezekre a helyekre?

– Talán. Akkor még nem volt pszichológusom.

– Volt önben bármiféle önpusztítási vágy? Nem azért járt ezekre az elhagyott helyekre, aludt a szabad ég alatt, a rengeteg közepén?

– Hogy meg akartam-e halni? Nos, azt hiszem, nem bántam volna a dolgot. Lehet, ezért történtek pont velem ezek az események.

A keresés vezetői abban egyetértettek, hogy elég reménytelen helyzetben vannak. Az erdő ugyanis folyamatosan változott. Változtatta önmagát. A kiterjedését és a földrajzi helyét nem, de belül minden állandó mozgásban volt. Az ösvények, a szurdokok, a vízmosások, a patakok, a bokrok, a fák, még a legutolsó göröngy is új és új helyen bukkant fel. A keresés eredményességét ez a tény természetesen megkérdőjelezte. Hogy lehet megtalálni valakit, ha a helyzete ilyen sűrűn és természetellenesen változik?

– De ez a bizonyos túra nem a halálvágyról szólt.

– Nem, nem arról. Egyszerűen csak kíváncsi voltam arra a terepre. És egyedül akartam lenni. Munkahelyi gondok, kiégettség, ilyesmi. A kapcsolat, amit említettem, pontosabban annak az emléke – ilyenek miatt menekültem el azon a hétvégén a városból.

– Eleinte minden jól ment, ugye?

– Igen, becuccoltam a házba, főztem egy zacskós levest, ittam egy kis alkoholt…

– …gyakran ivott akkoriban?

– Mondjuk úgy, hogy gyakrabban, mint kellett volna. Szóval összeszedtem magam, aztán bepakoltam a dolgaim a hátizsákba, rákötöztem a hálózsákot, és nekivágtam.

– Ez volt délután….négy körül.

– Igen. És másfél óra múlva tökéletesen, totálisan eltévedtem.

A keresőcsapatok vezetői közt volt matematikus, csillagász és filozófus is. Mindhárman más álláspontot képviseltek a megoldást illetően. A csillagászé volt a legegyszerűbb. Úgy vélte, hogy az erdő változhat – de a csillagok fejünk felett lévő rendszere örök. Az ötlet, hogy a mindenki által jól ismert csillagképek segítségével hangolják össze a keresőcsapotok útvonalát, jó volt. Aztán valaki felvetette, hogy talán nem vették figyelembe, mi történik egy változó szelvényben. Mert a változás a fizikai térre is hatással van, vagyis ha egy tisztás fizikailag is helyet cserél egy horhossal, akkor az addig megfigyelt csillagkép információ – jobban mondva annak a lenti világhoz való kapcsolódása – azonnal használhatatlan, elavult adat lesz. Rövid vita után elvetették hát ezt a javaslatot.

– Mit érzett akkor? Félelmet?

– Nem. Nem emlékszem, hogy eleinte féltem voltam. Meg voltam döbbenve. Letértem egy ösvényről – talán már említettem – elhagytam a járt utat egy vadcsapás kedvéért. És ez vezetett abba az erdőbe. Ahol aztán, mikor egyszer visszafordultam, már nem volt ott mögöttem az ösvény, amin bejöttem a fák közé. Sőt, egy félembernyi magas sziklakitüremkedés magasodott előttem. Zöld mohával fedett, durva, rücskös felület. Emlékszem minden pontjára, mert ez volt az első pillanat, hogy szembesültem az erdő hatalmával.

– Mire gondolt akkor?

– Hogy megőrültem.

A matematikus javaslata végtelenül logikusnak tűnt. Azt kérte, képzeljék el az erdőt egy körcikkelyként. A cikkely peremén állnak fel a keresőcsapatok, majd egyenes vonalú mozgásban megindulnak a képzeltbeli kör középpontja felé. Egy vonalon hárman közlekednek, egymás mögött, tisztes távolban. Így ha az erdő változása valamelyiküket át is helyezi egy másik helyre, kettőnek még mindig lesz esélye végigmenni a kijelölt pályán. Amikor az egyes vonalak végén, a gyűjtőpontban találkoznak, akkor kijelenthető, hogy egy adott sávot, egy adott szelvényt felderítettek. Bevárják azokat, akiket az erdő mozgása eltérített, majd visszaindulnak, némiképp módosítva az irányt, vagyis egy új sávon, ismét legalább hárman, míg legalább egyikőjük el nem éri a képzeletbeli kör szélét. A peremen pedig újból jobb vagy bal oldali mozgást hajtanak végre, hogy most egy másik sáv legyen lefedve, majd kezdik elölről a befelé haladó mozgást. A matematikus számításai szerint a cikkely hosszát és a kör területét figyelembe véve, e módszerrel egy hét alatt végigjárható, átfésülhető az erdő egésze. Persze azonnal jöttek az ellenvetések, hogy az erdő igazából nem is kör alakú, vagy hogy az egyes sávok megállapításánál elég csak egy apró hiba, és így egy húsz méteres szakasz máris kimarad, ami beláthatatlan következményekhez vezet. A legfontosabb ellenérvet azonban maga a matematikus határozta meg szomorúan. Tegyük fel, mondta, hogy az erdő valóban egy kör, de nem a síkban van, hanem a fizikai térben – vagyis inkább egy korong. És e korong fel van tűzve egy tengelyre, és az az erő, mely az erdő elemeit változtatja, képes arra is, hogy ezt a korongot balra vagy jobbra is elmozgassa a tengelyén. Ha a mozgás pont akkor következik be, mikor ők a középpontban tartózkodnak, akkor máris rossz irányokba indulnak el kifelé. Amikor ezt a matematikus levezette, hosszú hallgatás után megszavazták, hogy nem az ő módszere szerint járnak majd el.

– Miért gondolta, hogy megőrült?

– Mert minden változott. Sétáltam egy öt percet, és a mögöttem lévő fák helyett csipkebokrokat láttam, amikor megfordultam.

– Ez a változás ezek szerint nem az ön szeme előtt zajlott?

– Nem. Mindig a hátam mögött. A szemem sarkában. A periférián. Amikor pislogtam. Sosem láttam a folyamatot, hogy hogyan történik, csak azt, hogy megtörtént.

– És rájött, hogy elveszett.

– Hát persze. Gondoljon csak bele, ki kell jutnia egy olyan épületből, ahol folyamatosan módosulnak a kijáratok, a szobák, a lépcsők. A tökéletes labirintus képződik meg maga körül.

– Nem gondolja, hogy ez némiképp olyan, mint az életünk? Ott is folyamatosan alakul minden, mégsem őrülünk bele. Igaz, nem ilyen látványosan, hanem a felszín alatt, de…

– Nem gondolja, hogy merészség lenne azt mondani, hogy a való életben mind az őrület peremén táncolunk?

A filozófus hosszas tűnődés után vezette elő javaslatát. Abból a tételből indult ki, amit a nagy Hérakleitosz vallott, nevezetesen, hogy kétszer nem léphetünk ugyanazon folyóba. Az erdő eleven cáfolata volt ennek a tételnek. Ugyanazon tér – és talán pillanat – látszatra megismétlődhetett kétezer méterrel arrébb is. Mi következik ebből, tette fel nyugodtan a kérdést a filozófus, majd hosszan belenézett a fák sötétedő közeibe. Csak annyi, hogy szilárd pontokat kell keresnünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt az egy tényezőt, ami folytonos mozgásban van – vagyis az idegent.  A szilárd, biztos és változatlan tényező pedig mi magunk vagyunk. Minket, mint megfigyelőket, személőket az erdő képtelen megváltoztatni. Attól, hogy a tisztás helyett egy vízmosásban találom magam, attól az emlékeim, vágyaim és gondolataim nem alakulnak át. Mit jelent mindez, kérdezte valaki értetlenül, mire a filozófus elmosolyodott. Azt jelenti, mondta csöndesen, hogy nem kell tennünk semmit, csak ülni és várni. És hagyni, hogy a kóborló ránk akadjon.

– Kicsit eltávolodtunk az eseményekről. Azt mondta, két hétig bolyongott az erdőben.

– Igazából tizenhárom napig.

– Hogy bírta?

– Élelem volt, csak be kellett osztanom. Vizet találtam, több patak is keresztülszelte az erdőt. Az egyiknél konstatáltam, hogy mindaz, amit erről a helyről gondolok, igaz.

– Miért?

–  A patakra egy kis emelkedőn bukkantam rá. Nagy, lapos kövek feküdtek benne. És a vize felfelé, a hegy irányába folyt.

 – De akkor az ilyesmin már nem lepődött meg.

– Nem. Ez csak egyfajta megerősítése volt annak, hogy nem a mi világunkban járok.

– Volt még ilyen megerősítés?

– Igen. A megmenekülésem. Megláttam őt. A fák közt. Engem figyelt. Nem csinált mást, csak nézett.

– Ki volt ez a valaki?

Hosszas vita után elfogadták a filozófus ötletét. Elmondták a többieknek, akik egyetértően, kételkedve vagy közömbösen reagáltak. Aztán szétszéledt, mindannyian elindult arra, amerre épp kedvük volt. Az volt a lényeg, hogy az egyes várakozási pontokat nem határozták meg előre. Bárki, bárhol várakozhatott. Az sem volt fontos, hogy egymástól egyenlő távolságra legyenek, mivel úgy vélték, a véletlenszerűség hasznos lehet az eredmény szempontjából. Amikor a kereső személy úgy érezte, hogy jó helyen van, megállt, és várt. Szívük mélyén nem hittek ebben a módszerben, mert túlságosan passzívnak tűnt, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, mind többen és többen megértették a terv zsenialitását. Nem az volt a lényeg, hogy ők találják meg az ismeretlent. Nem. Hanem az, hogy az erdő hozza eléjük ezt a személyt.

És így is történt.

– Nem tudom ki volt.

– Nem ment oda hozzá?

– Nem. És mielőtt megkérdezné – azért, mert féltem. Először nem is tudatosult bennem, de ahogy néztem őt, és ő visszanézett rám, rájöttem, hogy rettegek. Egy kis domb oldalában állt, elszórtan körötte fák. Sziklacsonkok a fák közt, mint fogak. Ott állt, a nap rézsút tűzött le rá. Negyven év körüli férfi lehetett. Nem látszott meglepettnek. Ő sem akart tőlem semmit, legalábbis először. Aztán mozdult, és megindult előre.

– És maga követte.

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom. Akkor ez volt a helyénvaló. Rettegtem tőle, de követtem, mint akit hipnotizáltak. Fel a dombra, majd le, majd át egy bokros részen, egy patakon, egy sziklás, poros lejtőn. Végül elértünk egy nagyon sűrű részhez, amin alig tudtunk áttörni. Ahogy véget ért, a fák is ritkulni kezdtek. Az előttem lévő alak pedig eltűnt. És megpillantottam az országutat.

Az, aki végül ráakadt az idegenre az erdőben, később elmesélte, hogy ő maga is hogy meglepődött, először moccanni se bírt, de aztán eszébe ötlött, mit beszéltek meg, mi a teendő. Persze tudta, hogy merre van az erdő széle, a perem, a körvonal, hogy a matematikus szavaival éljünk, és abba az irányba indult. Mind tudták, meddig terjed az erdő. És itt jött a művelet legkényesebb része. Az, hogy egy változás ne szakítsa őket el egymástól. Babonából nem fordult hátra, csak ment előre, de érezte, hogy az idegen végig követi. Végigmentek a változatlan helyszíneken, a nap élesen sütött le rájuk, a csönd szinte elviselhetetlen volt. A szerencse is közrejátszott – a találkozásuk közel volt a peremhez. Egészen eddig, a határig kísérte az idegent ez a szerencsés kereső - majd magára hagyta, és távolról figyelte, hogy átbukdácsol a fák közt, le egy meredek lejtőn, míg el nem éri a betonutat. És csak akkor, abban a gyönyörű pillanatban jutott eszébe a gondolat, hogy megmentett egy lelket.

– És ez a rettegés kísérti a mai napig. Ami a férfi kapcsán megszállta magát.

– Igen. Az utcasarkokat lesem. A sötét szobabelsőt. Nem bírom a sötétséget. A bezárt szekrény mélyére gondolom magam. A parkok fái közt figyelem az alakokat, akik csak bújócskázó gyerekek, de én mégis azt hiszem, mások.

– Mit hisz, kik ők?

– Azt hiszem, holtak.

– De ön nem a holtak birodalmában van.

– Ezt most kérdezi vagy állítja?

A szerencsés kereső a sikeres kimentés után bejárta az erdőt, és értesített minden útjába kerülőt az eredményről. A középpontban gyűltek össze. Megtárgyalták az eseményeket, ki-ki kommenteket fűzött hozzá. Sokan úgy vélték, azért nem szakította el változás kettejüket, azért sikerült a kimentés, mert már maga az erdő akarta kivetni magából az idegent. Volt, aki vitatta ezt, vagy általában a történteket, volt, aki nyugtalan maradt, mások csak hallgattak. Lassan rájuk esteledett, de nem törődtek vele. Aztán hajnal lett, majd nappal, majd ismét este, de ők még mindig ott voltak.

– Térjünk vissza erre az alakra. Miért rémült meg tőle?

– Azért, mert akkor, amikor észrevettem, akkor jöttem rá, hol vagyok. Hogy mi ez a hely. Mi ez az erdő.

– „A holtak birodalmának előszobája”?

– Pontosan. Valamiféle köztes hely, a maga sajátos szabályaival. Egy átjáró, ahol azok várakoznak, akik nem tudnak teljesen eltávozni. És ezért rettegek, mert attól tartok, több ilyen hely is létezik a világban.

– De még mindig nem értem. Miből szűrte le azt, hogy az az illető, aki segített magának, aki kikísérte az erdőből, vagyis megmentette magát – az egy halott?

– Említettem, hogy egy domboldalon láttam meg először. A nap erősen sütött ránk. És beletelt pár másodpercbe, míg észrevettem a dolgot, míg végigfutott rajtam a rémület, a jeges, mindent elöntő rettegés.

– Mit látott meg?

– Hogy ennek a férfinak, ennek a kísérőnek, ennek a jótevőnek, nevezzük, ahogy akarjuk – nincs árnyéka.

Az ablakból nézte, ahogy kilép az utcára. Vékony, csinos nő, behúzott vállakkal, lehajtott fejjel. Mintha terhet cipelne. Meg kell mondania neki. Felírta magának a jegyzetfüzetbe, hogy legfeljebb két ülés után megmondja neki. Majd figyelte távolodó alakját, azt, hogy ösztönösen jó nagy távot tartva halad el a vele szemben jövők mellett. Érzi és sejti, hogy valami nincs rendben. Ezért a rettegés. Sejti. De még képtelen felfogni a dolgot. A szeme nem látja, pontosabban az agya képtelen feldolgozni, hogy mi a baj. Mi a baj ezzel a világgal. 

Itt semminek nincs árnyéka.

A pszichológus visszaroskadt a foteljébe. Az újonnan érkezettekre specializálódott, de ilyen esetre nem nagyon volt felkészülve. A legtöbben hosszú folyamat, egy borzalmas agónia vagy egy hirtelen, ám emlékezetes baleset folytán kerültek ide – náluk könnyű volt a rávezetés-elfogadtatás-megbékélés hármas érzet kiváltása. De most érdekes feladatnak, igazi kihívásnak tűnt számára az, hogy ennek a páciensnek hogy fogja előadni, hogy fogja elmondani két ülés múlva azt a tényt, hogy rossz irányba jött ki az erdőből. 

vége