Mélyen az erdőben

A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. A szöveg a mesebeli alap mellett főleg filmes, képi elemekkel operál. Írás közben a fejemben volt A hetedik kereszt című film (és regény), és a Schindler-mozi - utóbbinak nagyon a hatása alá kerültem annak idején. A novella elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek a többféle értelmezési lehetőség miatt. 

– Meine Herren – mondta az oberstrumführer a tisztás közepén. – Az erdő mély, és vadászatra vár.

Jelentőségteljesen körbefordult, nyikorgott rajta a bőrkabátja. Tisztiszolgája és a fehér pej három lépéssel mögötte állt. Olyanok voltak így hárman, mint egy rosszul sikerült szoborcsoport.

Az obersturmführer megrángatta övét, összébb húzta magán a kabátot, és kiköpött. – Négy fiatal zsidó lány menekül az erdő mélye felé. Még nem tudják, de hála az Önök fegyvereink és kitűnő kutyáinak – egyikőjük se fog élve kijutni belőle. – Bólogatott, mint aki megerősíti magának az elhangzottakat. – Egy óra előnyt kaptak a lányok. Ez így fair. Előtte bőséges reggelit. Többet, mint amit a táborban egy egész barakk kap…– felnevetett, jókedvűen, csillogó szemmel, ahogy csak a győztesek tudnak nevetni.

– Tudják meg uraim, hogy ezek a fiatal, gyönyörű lányok, kiket személyesen válogattam, mind szüzek – folytatta aztán halkabban, hunyorogva a felkelő nap fényében. A deres ágakon megtört, és szilánkokká csillant a fény, elkápráztatta mindnyájukat ott a tisztáson. – Orvosi vizsgálat igazolta ártatlanságukat. A vérük, mely megfesti majd ezt az átkozott, lengyel földet – dühösen dobbantott jobb lábával – talán kiengeszteli ősi, germán isteneinket…

Elgondolkodva nyelt egyet. Aztán felhorkantott, mint egy dühös vadkan, és megrázta fejét, hogy tányérsapkája majd leesett róla. – De ne tévessze meg Önöket ez az ártatlanság. A kegyelem nem opció a mai napon. Tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A zsidó métely ott van a finom és elgyötört külső mögött, higgyék el. Ezért – benyúlt jobb zsebébe és egy kis kerek valamit húzott elő belőle, felmutatta a többeknek – alkalomadtán húzzanak magukra gumit.

Most már mind nevettek, könnyedén, snapszgőzösen, dohányfüstöt eregetve az égre.

***

A férfi egy nagy tölgyfa tövébe ült, és szalonnát evett kenyérrel. Nagy, bozontos alak volt, csupa szőr és korom. A füstszag már tíz méter távolságból kiérződött belőle. Csak szeme csillogott vidáman, ahogy bicskája zsíros pengéjét a bürkébe mélyesztette. Aztán hirtelen elkomorodott, mert erdőjáró ösztöneivel megérezte, valaki figyeli.

Felpillantott, és megdermedt.

Fiatal lány állt a tisztás túloldalán. Vézna, sápadt, vörös hajú teremtés, csupa ágkarc és zúzódás. És ebben a dermesztő hidegben pusztán egy piros selyemkombiné volt rajta.

– Segítsen – lehelte a jelenés, mire a férfi felállt, és még a kenyeret is kiejtette kezéből döbbenetében.

Csak ekkor vette észre, hogy a lány zihál, és arcát, kezét, nyakát párálló izzadtság borítja.

– Mi történt veled? – kérdezte a férfi, majd a lányhoz sietett, aki feszülten figyelte e robosztus vonulást. Benne volt az ösztön, hogy megforduljon, és elfusson, de bevárta a nagydarab embert. Az pedig lekanyarította magáról bűzös bekecsét, és betakargatta vele a fázós, vékony kis testet.

– Üldöznek – suttogta a lány. A férfi körbenézett, majd visszahúzta magával a lányt a fához, a baltához.

– Kik? – kérdezte aztán fojtottan.

– A németek – nyögte a piros ruhás menekülő, majd leroskadt a földre. – Mentsen meg – nézett fel a szakállas arcba. A férfi nem hajol le érte, nem nyúlt utána, nem húzta fel – csak bámulta a fák közeit.

– Ha Ők üldöznek, nem tehetek semmit – mondta a szénégető rövid tűnődés után. Próbált közömbös maradni, de remegett a hangja.

A lány átfogta bakancsos lábát, és combjához simult. – Kérem, segítsen – suttogta maga elé lemondóan.

***

Az őrnagy visszafüttyentette magához a kutyát, majd leereszkedett a vízmosásba, ahol a haupstrumführer lihegett valami fehéren. Az őrnagy megállt a meredély partján, és elnézte a férfi meztelen, fel-le mozgó fenekét, vörös, izzadt fejét. Egy birodalmi sassal díszített SS-tőr csillogott a fekvő arcától fél méterre az avarban. A tőr pengéjén vörös cseppek száradtak. Az őrnagy megsimogatta a lábához dörgölődző kutyát, mire az felnyüszített. A patak partján lihegő haupstrumführer felkapta fejét, meglátta a felette álló kettőst, pillanatra megmerevedett.

– Folytassa csak – intett neki az őrnagy, és zubbonya zsebéből elővette ezüst cigarettatárcáját. Alig szívott kettőt a meggyújtott szálon, mikor a másik hörögve elélvezett. Rángatódzott még párat, majd feltápászkodott, lehúzta magáról az óvszert, és a bokrok közé hajította. Aztán a legközelebbi fához ment, és vizelt.

– Mostanában – szólt hátra vidáman – mindig pisálnom kell utána.

– Van ez így – vont vállat az őrnagy. A távolban puskalövés dörren.

A haupstrumführer átszökkent a patakon, visszafordult és lehajolt, meglögybölte kezét a sebesen folyó vízben, majd az őrnagyhoz sétált.

Tegnap este nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta nedves, hideg kezét. – Christian Schleier, keleti hadseregcsoport.

Az őrnagy elfogadta a kezet, biccentett röviden, mereven.

– Wolf – mondta. – Andreas Wolf. Hírszerzés. – Cigarettával kínálta az övét csatoló férfit, majd tüzet is adott neki.

– Ez megvan – intett aztán a lány felé.

Schleier is a fekvő irányába nézett, elégedetten hümmögött. – Ez meg.

A lány úgy feküdt a patak partján, hogy hosszú, egyenes szálú fekete haja pont beleért a rohanó vízbe. Arca, feje hátrafelé csuklott, őszinte riadalommal meredt a két férfira. Fejjel lefelé láthatta volna őket. A nyakán lévő vágásból a füle felé, a föld felé folyt korábban vére.

Foltokban ott volt a Haupstrumführer ruháján, arcán is.

– Az álla – mutatta neki az őrnagy az egyik nagyobb pöttyöt, mire a másik eldörzsölte, majd megnézte vörössé vált ujjbegyeit. Aztán mindketten ismét a halottra meredtek.

– Nagyon ficánkolt – magyarázta Schleier. Az őrnagy a földre dobta cigarettáját, eltaposta, avart húzott rá lábfejével,

– Megyek, megkeresem az enyémet – mondta, majd füttyentett elkóborolt kutyájának, és megindult a lövés irányába.

 ***

– Maga bizonyára ismeri az erdőt – mondta a lány, és a férfi ruhájába kapaszkodva felállt. Arcuk most egész közel került egymáshoz. A lányból a veríték aromáján túl meleg nőszag áradt. A szénégető hátrébb akart lépni, de a fa törzse megakadályozta.

– Ismerem – vont vállat. – De nekik kutyáik vannak. Lovaik. Puskájuk.

Felemelte baltáját a fa törzsétől. – Nekem meg csak ez.

A lány még közelebb nyomult hozzá. Látszott rajta, a lehetőségein gondolkodik, miközben szeme alatt, nagy, kövér könnycsepp terebélyesedett.

– Csak tud valami rejtekhelyet. Csak vigyen oda, bújtasson el, hagyjon ott – hadarta. – Higgye el, meghálálom…

Ajka elszántan a szénégető nyakára tapadt. Az egy pillanatig hagyta magán a forró érintést, aztán elvonta magát, és arrébb lépett.

– Hagyj – kérte mogorván. – Nekem ezt nem lehet…

– Nem akartam megbántani – ment utána a másik. – Kérem, segítsen. Ne hagyja, hogy…

Sírva fakadt, rövid, rázkódó zokogással állt a férfi mögött, mint egy megbüntetett gyerek.

A szénégető hallgatta őt pár másodpercig, aztán felsóhajtott, megemelte a baltát, mint aki a súlyát ellenőrzi.

– Éppenséggel tudok egy helyet – mondta aztán lassan. – A nagyanyónál.

A lány felkapta fejét, és a férfi elé került.

– Igazán? A nagyanyja itt lakik az erdőben? – kérdezte izgatott reménykedéssel.

– Hát, igen – vont vállat a szénégető. Hirtelen megfordult, összehajtogatta a kendőt a földön az elemózsiával együtt, majd az egészet a zsákjába gyömöszölte, a zsákot pedig vállára vetette.

– Gyere, menjünk – mondta, ám megdermedt ő maga is, hallgatódzott, figyelt, mert a távolból lövés hangja visszhangzott.

 ***

Egy lovas közeledett az ösvényen az őrnagy felé. Pont alakja mögül fénylett a nap, így arca, teste egybemosódott az állatéval a rózsás ragyogásban.

– Elkaptam egyet – monda a lovas fáradtan, mikor közelebb ért. Fiatal, kesehajú, markáns arcú férfi bontakozott ki a fényből. Az őrnagy bemutatkozott neki előző este a kastélyba, de már nem emlékezett nevére. A ló ágaskodva állt meg előtte, valami nyugtalanította.

– Melyiket?– kérdezte az őrnagy izgatottan, miközben megfogta az állat kantárját, és megpaskolta a habos pofát.

– A szőkét. Egy bögyös kis szőkét – bólogatott a lovas. Az őrnagynak eszébe jutott, hogy valamilyen szárnysegéd, és hogy kitűnő lövész. – És még kutyám sincs.

– Nagy szerencse – bólintott elismerően az őrnagy.

– Nem, nem – csóválta fejét a másik. – Nem szerencse, csak jó szem, és ez – megrántotta a hátára akasztott puska szíját. – Mauser 98-as. A legjobb mesterlövészpuska ebben a háborúban. Egyszer fogadásból másfél kilométerről eltaláltam vele egy ruszki tisztet.

Hallgattak egy sort, majd az őrnagy elengedte az állatot, és hátrébb lépett.

– A vöröshajúról nem tud? – kérdezte bizonytalanul.

– Van vörös is? – nézett le rá föntről a másik

– Tegnap az oberstrumführer megmutatta nekem mind a négyet – kezdte az őrnagy, és közben a fák közeit vizslatta. – Volt köztük egy sovány, gyönyörű, vörös hajú lány. Én őt akarom elkapni.

– Hát, sok szerencsét – nevetett fel a másik, és megtáncoltatta lovát, hogy az őrnagynak hátrébb kellett lépnie. – De, ha megbocsát, mi visszatérünk a kastélyba. Na, köszönj szépen az őrnagy úrnak…

A ló kifarolt jobbra, így az őrnagy megpillanthatta a lovas bal oldalát is. Mély levegőt vett, mikor felismerte, hogy mi ringatódzik a nyeregkápához kötözve.

– Igazán szép zsákmány – pillantott fel elismerően a szárnysegédre, aki csak felnevetett, lenyúlt, megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordította a lovat. Mielőtt elvágtatott az ösvényen, tisztelgett, és az őrnagy viszonozta a gesztust.

 ***

– Inkább ne menjünk be a patakba – kérte csöndesen a lány.

Ott álltak a víz szélén, és nézték a part menti gallyakban fennakadt lányt. Meztelen testét arccal lefelé lebegette a víz, széttárt, tehetetlen karjaival mintha úszni próbált volna.

– Akkor könnyen megtalálhatnak a kutyáikkal – figyelmeztette csöndesen a szénégető, de a lány csak megrázta fejét. – Akkor sem – majd elindult felfelé a part mentén.

– A nagymamája egyedül él idekinn a rengetegben? – nézett aztán hátra pár lépés után, mikor meghallotta, hogy a szénégető követi.

– Igen – hagyta jóvá az.

– Messze van?

– Nem, fél óra alatt ott vagyunk, ha sietünk. – A szénégető megelőzte a lányt, és balfelé húzta. – Erre – mondta neki, majd elengedte kezét, előre ment. – A faluhoz közel van. A nagyanyám – tette hozzá még magyarázólag.

– Esetleg bemehetnék a faluba. Hátha ott segítene valaki – jegyezte meg a lány, felszisszent, megállt, talpát vizslatta.

– Nem jó ötlet. Katonákat szállásoltak el minden házban – fordult hátra a szénégető, de nem állt meg. – Siess. Hallom a kutyáikat.

A lány ismét megindult, felütötte kecses ki állát, mint egy szimatoló állat. – Én nem hallok semmit.

– Az lehet. De te…mindegy – vont vállat a szénégető. Úgy cammogott ott elöl, mint egy nagy, éhes medve. – Honnan jöttél?

– Plaszówból. Nem nagy tábor. És az őrök is…– kezdte volna a lány.

– Ne erre gondoltam – vágott közbe ingerülten a szénégető. – Hol születtél?

– Torunban – a lány lába alatt elpattant egy ág, éles, reccsenő zajjal.

A férfi megállt, fülelt egy kicsit, majd a lány felé fordult. – Látszik. Úgy jársz az erdőben, mint a piacon. A kutyáik kilométerekről meg fognak hallani minket.

– Sajnálom – a lány kerülte a szénégető tekintetét. A férfi hirtelen fújt egyet, közelebb lépett, és megfogta vállát. – Semmi baj. Csak figyelj jobban egy kicsit...

– Még nem is tudom a nevét – jegyezte meg a lány bátortalanul.

– Nem is baj. Főképp, ha elkapnak – fordult el a szénégető. Újból útnak indult, szapora iramban, hogy a másik alig tudta követni.

– Engem Mariannak hívnak – szólt a férfi hátának a lány. – Kérem, jegyezze meg.

– Megjegyzem – köszörülte torkát a férfi.

– Tudja, hogy hívták a másik három lányt? – lihegte mögüle a vékony hang. – Agnes, Ewa és Anka. Megjegyezné az ő nevüket is?

A szénégető erre már nem válaszolt, csak ment előre, mind egyre beljebb és beljebb az erdőbe.

 ***

Az őrnagy a kutyák vonítását, hörgését és ugatását követve jutott el a kis csoporthoz. Sajátja ott jött lába mellett, bár az őrnagy érezte a lábához feszülő testből, hogy legszívesebben előre iramodna.

Négyen voltak, egy hasadékos mélyedésben talált rájuk. A földből előtüremkedő sziklák előtt álltak, cigarettáztak, a füst aromája messzire tekergődzött tőlük.

– Á, jöjjön csak, szerintem a kutyák lassan végeznek…– Forradásos arcú férfi sietett elé, talán az egyik a két alezredes közül. A sziklák felé intett.

Két hatalmas tömb közt volt egy háromszög alakú rés, amely mintha egy nagyon szűkös barlang bejárata lett volna. Az egyik kutya most épp oldalgott ki belőle, pofája lucskos volt valamitől.

A másik három vadász is az őrnagy felé fordult, biccentettek neki, egyikőjük még tisztelgett is. Az őrnagy megérezte a levegőben úszó rézszagot.

– Mi történt? – kérdezte némi feszültséggel hangjában. Azonnal megbánta, hogy megszólat.

– Egy fél órán át kergettük, gyalog, képzelheti – válaszolt az alezredes. A kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. – Aztán a kutyák bezavarták oda – előre mutatott a hasadékba. – Olyan mélyen bebújt, hogy nem volt kedvünk utána menni, ezért ráengedtük a dögöket.

Mind hallgattak, és nézték, ahogy újabb állat bukkan fel a feketeségből. Bűntudatos pofával megállt a napfényben, és hunyorogva bámult a táraság felé.

– Talán még él – jegyezte meg tűnődve az őrnagy. – Megnézhetem?

– Csak tessék, ha van hozzá gusztusa – intett előre kínálólag egy magas, bajuszos férfi, talán replőszázados. Aztán ujját a szájába téve füttyentett egy éleset. A hangra kutyaugatás válaszolt, és kisvártatva még két állat jött elő a nyílásból. Ezek nagytermetű németjuhászkutyák voltak, bundájukat vér mocskolta.

Az őrnagy megindult lassan feléjük, közben érezte, a másik négy a hátát bámulja. Amikor a barlang szájához ért, intett saját ebének, és hessentő mozdulatot tett. Az állat leült, majd lefeküdt az avarba.

Az őrnagy fél térde ereszkedett, aztán elővette öngyújtóját, felkattintotta, és térden becsúszott a barlangba.

Nedves volt az avar, azonnal eláztatta nadrágját. Később, kint vette csak észre, hogy a nedvesség a lányból jött.

Ott feküdt, a három méter mély kis üreg végében. A gyenge fényben olyan volt, mint egy vörös báb. Aztán az őrnagy rájött, hogy a kutyák lehántották róla a bőrt, azért néz ki ilyen furcsán. Még élt, de hörögve lélegzett, vér kerülhetett a tüdejébe.

Az őrnagy letérdelt előtte, megfogta állát, és finoman elfordította fejét, így a fény a haldokló barna hajára esett. A férfi kiengedte a visszatartott levegőt, majd elengedte a női arcot, és a földbe törölte kesztyűs kezét.

– Segítsen – nyöszörögte a lány, és a hangra a térdelő összerezzent. – Kérem…nagyon fáj.

Mintha egy öregember beszélt volna a torkából. Az őrnagy belenézett a másik nagy, kék szemeibe, majd hátralesett. Odakintről már nem láttak be idáig.

– Segíthetek – von vállat. – De előbb válaszolj. Nem tudod, hol van a vörös hajú barátnőd?

Azt lehetett volna hinni, a lány nem hallotta vagy nem értette a kérdést, mert csak bámult maga mellé. Aztán összerezdült, és kinyögte: – Elváltunk. Ő...másfelé ment.

Az őrnagy nem moccan, figyelte az elgyötört arcot, de abból már nem jött több szó.

– Jól van – monda hirtelen. – Most gondolj valami szépre. – Azzal elfújta az öngyújtó lángját, és a szabad tenyerével befogta a lány orrát, száját.

 ***

Egy roskatag kis faház volt, kerek, kikopott tisztás közepén.

A lány csak állt előtte, és a sötét ablakokat bámulta.

– Itthon van? – kérdezte aztán a szénégetőtől, aki a zárral motozott.

– Biztosan – mondta az, hátra se fordulva. – Csak alszik. Folyton alszik. Már nagyon öreg.

Végül kinyílt az ajtó, és a férfi kopogó lépteivel bement a házba. Onnan, a félhomályból szólt ki neki: – Na, gyere, siess.

A lány a küszöbhöz érve megállt. Pállott, kellemtelen szag áradt az épületből.

– Biztos itthon van? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi benyitott egy kis ajtón, ami a nagyszobából nyílt. Vaksin lesett a félhomályba, majd bezárta az ajtót.

– Igen – mondta a lánynak. – Alszik.

Azzal az asztal mellől kihúzott magának egy széket, és a leült rá.

A lány gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakokhoz sietett, behúzta rajtuk a függöny, csak aztán fordult körbe.

Szegényes helyiség volt, a bal sarokban tűzhellyel, középen nagy, ácsolt asztallal, a falak mellett roskatag szekrényekkel. Egy lóca húzódott az egyik ablak előtt, a lány arra ült le, és fázósan összehúzta magán a bekecset. – Hideg van itt – jegyezte meg.

– A nagyanyó ritkán fűt be – morogta a férfi, majd a baltát az asztalra téve felállt, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta kis vasajtaját, aztán belekotort az alatta lévő ládába. – Még fája sincs idebenn. Hozzak?

– Hagyja csak. Meglátják a füstöt – válaszolt a lány.

A férfi felegyenesedett, és most az egyik szekrényajtót tárta ki. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól. A szekrényben gondosan vasalt konyharuhák sorakoztak. A lány csak a fejét rázta, és visszafordult, kibámult a függöny résein át.

– Minta mozogna valaki a fák közt – mondta aztán elvékonyodott hangon.

A szénégető felkapta a baltát, és a lány mellé sietett. Kinézett ő is, hosszú másodpercekig vizslatta az erdőt.

– Én nem látok senkit – mondta aztán. A lány felsóhajtott, és a mennyezetre mutatott.

– Odafent el tudok bújni…? – kérdezte tűnődve.

– Van egy kis szárító, igen – bólintott a férfi. – Létrán lehet felmenni, kívülről.

Visszament az asztalhoz, a batyuját a fájára rakta, kibontotta, és kivette belőle a szalonnát és a kenyeret. Az övéből előhúzta bicskáját, majd leült, és enni kezdett.

– Biztos nem kérsz? – kérdezte a lányt.

– Nem – rázta az a fejét, felkelt a lócáról, és a szemközti falhoz ment, a szénégető háta mögé.

– Sok gyereke van a nagymamájának? – kérdezte aztán pár másodperc múlva.

– Csak kettő – válaszolt a szénégető teli szájjal.

– Két fiú?

– Igen – A szénégető megfordult, a lány hátára meredt. – Miért érdekel ez téged?

A másik sokáig nem válaszolt, aztán azt kérdezte: – Megnézhetem azt a szárítót? Meg a létrát? Odakinn…

A férfi lassan felállt, a kést az asztalra dobta, majd a lány háta mögé lépett. Feje fölött átnézve láthatta, hogy mit bámul a másik.

– Megnézhetem az alvó nagymamáját? – kérdezte a lány csökönyös, színtelen hangon.

A férfi kinyúlt, és megfogta a lány vállait, bátorítóan megszorította.

– Mondtam, hogy megmentelek tőlük – válaszolt aztán csöndesen.

Velük szemben, a poharas szekrényen egy középkorú asszonyról készül műtermi fotó állt az egyik polcon. Három fiatalabb nő ült körötte komoly, merev arccal.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte még a lány, mikor a férfi feljebb csúsztatta kezét, egészen fehér, törékeny nyakáig.

A férfi a füléhez hajolt, és megsúgta neki egyik nevét a sok közül.

 ***

Az őrnagy egy kidőlt fa törzsén ült és cigarettázott, mikor észrevette a tőle jó húsz méterre haladó alakot.

– Hé, te! – kiáltott felé először németül, majd lengyelül. A másik megtorpant, aztán felismerve az egyenruhát, engedelmesen közelebb jött. Az őrnagynak vissza kellett fognia a lábától felpattanó kutyát, mert az akaratos dühvel a szakállas, bozontos embernek akart ugrani.

– Maradj veszteg – ütött rá az állat farára, majd felnézett az idegenre. Igyekezett egy pillantással felmérni, és elemezni. Nem kerülte el figyelmét a vállon elfektetett balta, az apró, okos szemekben égő izgatottság, és a mocskos, kopott ruházat, melyből füstszag áradt.

– Egy lányt keresek – mondta neki az őrnagy hirtelen, minden bevezetés nélkül. – Egy vörös hajú, lengyel lányt.

A szakállas figyelmesen hallgatott, nem válaszolt.

– Nem láttad? – kérdezte türelmetlenül a másik.

– Maga is a vadászok közül való, ugye? – kérdezett vissza az előtte álló óvatosan, mire az őrnagy mélyet lélegzett.

– Igen – vallotta be, majd sietve hozzátette: – De én nem akarom bántani. Elárulhatod, ha tudod, hova bújt. Már csak őt keresik, már mindenki csak őt keresi. Ha nem segítek rajta, előbb-utóbb rátalálnak…

A szakállas nem szólt, az őrnagy cigarettáját leste, aki észrevette ezt, és elővéve tárcáját, felé kínálta a szálakat: – Vegyél csak.

A szakállas hálásan bólogatva kivett egy cigarettát, majd zsebéből gyufát kotort elő. – Köszönöm – mondta mélyen beszívva a füstöt. – Finom cigaretta.

– Igen, finom – jegyezte meg az őrnagy, és már németül folytatta. – Gondolom, nem hiszel nekem. Én sem hiszem el. Nem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Egyetlen pillanat alatt beleszerettem. Úgy érzem, képes lennék mindenemet, az egész életemet odaadni azért, hogy megmenthessem…

Észrevette, hogy hangja mennyire elváltozott, ezért erőt véve magán ismét lengyelül és keményebben folytatta: – Na, tudsz róla valamit? Tudsz segíteni rajta?

Az idegen gondolkodott, miközben előre-hátra billegett a sarkán. – Nem láttam. De láttam egy házat arrafelé. – A háta mögé intett. – Ott elbújhatott. Tíz percre lehet.

Az őrnagy felállt. – Azt mondod, egy ház?

– Igen – bólogatott a szakállas.

Az őrnagy biccentett: – Köszönöm. A morgó kutya nyakörvét rángatva megindult arra, amerről a szénégető jött.

– De úgyse tudjátok már elkapni – mondta a szénégető csöndesen maga elé, majd leült a fatörzsre, és végigszívta a cigarettát.

2011