Amikor megtaláltam a forrás (egyébként Aranyosi-forrásnak nevezik) kútját, akkor még csak rossz érzésem volt, mielőbb el akartam menni onnan, pedig kora délután volt, egy nyugodt, nyár végi nap. Csak később tűnődtem el rajta, hogy mennyire elhagyatott, különös helyen van, a hegyek közt, egy horhos mélyén, ahol csak az ösvényre kihelyezett tábla miatt találni rá. És jóval később belém villant egy kép, hogy éjszaka ott vagyok, és a hold süt, és csak várok, és nézem a kútban sötétlő vizet, és tudom, valami van benne. Ez az egyik legrémisztőbb dolog, amit el tudok képzelni. Azt hiszem, nagyon rossz hangulatú az a hely, biztosan történt valami ott, ami rányomta bélyegét, és szerintem rengeteg ilyen hely van a világon miattunk, emberek miatt.
Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabb ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt - meg talán csak beképzeltem, talán a fantáziám lódult meg. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)Hogy én hogy szeretem a forró nyári éjjeleken a meglocsolt, párádzó, zöld szagokkal eltelített kertet, a maradak és bogarak hangjait, az a sok egyéb zajt, ami a közeli erdőből szűrődik elő! Minden sötét, odafenn csillagok sziporkáznak, ideális esetben a távolban, a Karancs felől villámfény lobban néha. Olyan a táj ebben a formájában, mint a régi, görög hitvilág, mintha maga a mitológia kelne életre az éjszakában, ezernyi félelem és rejtelem, félreismert szörnyűség.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni: azon a hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)