Novellák

A Salgótarjánhoz kapcsolódó ciklus ezekből a nosztalgikus történetekből nőtte ki magát. Úgy vélem, az E/1, gyerekkori, kamaszkori énre visszatekintő, csalódott, rezignált és némiképp bölcs narrátor hangja az, amelyik a leginkább működik a horrorban. Ebben az elbeszélőben kettős veszteség munkál, egyrészt a gyerekkori idillt, a "még minden lehet" érzését adta fel felnőttkorára, másrészt történt vele valami szörnyűség annak idején, ami természtesen elrontotta az egész jövőjét. Egyszerűbbe megfogalmazva, az ilyen típusú horror azt is mondja, hogy már önmagába az, hogy az ember felnő, megöregszik, és lassan rájön arra, hogy egyszer elmúlik, már önmagában ez egy olyan rémisztő dolog, hogy emellett a valódi szörnyek jelentette fenyegetés eltörpül. 

Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

A Járványügyi álmok novelláskötetem egyik erősebb írása, viszonylag hosszú. A kezdőjelenetet, és benne a lány sorsát a mai napig jó szövegegységnek tartom. Van ebben az írásban egy olyan "mégis morál", heroikus vonás, amely az olvasónak először Mikszáth "Az a Pogány Filcsik" című novellájából lehet ismerős. Kamaszként nem értékeltem sokra azt a szöveget, de miután elmúltam harminc, és elkezdtem Mikszáthot tanítani, minduntalan szíven ütött a főszreplő karakterének kettősége, és a gyönyörű ív, amibe a végén Mikszáth felemeli a figurát. Valami ilyesmit akartam itt is, de persze teljesen más környezetben, eszközökkel és stílusban.

Akkoriban olvastam King eléggé felületes életrajzát (Kísértetszív), és elrémített, hogy ő mennyi időt belerakott az életéből ebbe az életműbe. Azokban a napokban betegen feküdtem az ágyban, és volt időm egondolkozni, mi lenne, ha minden nap ilyen lenne, nem lenne az iroda, meg a délelőtti kávézás, meg az ebéd, meg a reggeli kelés, esti villamosozás - hanem egész nap csak az írás lenne az egyedüli program, előttem azzal a szigorúan meghatározott kvótával, ami lehet, hogy sz**t se ér majd, mikorra az utolsó szó a  gépbe kerül. Úgy éreztem, nem biztos, hogy menne hosszú távon. Ennek már több éve.

Éveken át úgy elemeztem a gyerekekkel a Bede Anna tartozását mint kísértetnovellát. Az írás szerintem igazából a távol lévő halottról szól, aki még a túlvilágról is hatást gyakorol az élők világára. Adta magát az ötlet, hogy ezt a motívumot/hatást továbbgondoljam, egy kicsit sarkítsam. Így jött a lenti történet. Mikszáth mint horroríró? - nem egészen, mert nem a Péterek nemzedéke, vagy a kilencvenes évekbeli Mikszáth-kultusz nyomán indultam el. Nem akarok Mikszáth modorában, posztmodernizálva az öreg palócot, mikszáthoskodva, álpalócoskodva írni. Egyszerűen a szituációt gondoltam újra, a saját nyelvemen elbeszélve - de tény, hogy a szöveg nyomokban Mikszáthot is tartalmaz.

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

Hogy én hogy szeretem a forró nyári éjjeleken a meglocsolt, párádzó, zöld szagokkal eltelített kertet, a madarak és bogarak hangjait, az a sok egyéb zajt, ami a közeli erdőből szűrődik elő! Minden sötét, odafenn csillagok sziporkáznak, ideális esetben a távolban, a Karancs felől villámfény lobban néha. Olyan a táj ebben a formájában, mint a régi, görög hitvilág, mintha maga a mitológia kelne életre az éjszakában, ezernyi félelem és rejtelem, félreismert szörnyűség.

Akkoriban Kosztolányit olvastam, novellákat, és talán innen az indíttatás egy mesélő, egy felidéző/átélő karakterre. Ármány meg meg talán a Gaiman-képregényből, a Sadmanból szüremkedik be. Nagyon sok fordulat nincs a sztoriban, de a palóc történetek körébe jól illik. Marakodipuszta egyébként létező település, Karancskeszi és Mihálygerge közt fekszik, közel az ország egyik legszebb víztározójához. Az ott élőknek természetesen semmi köze az itt leírtakhoz, jóravaló, istenfélő emberek.

Most, a Járvány harmadik évében (a 2009-es influenzapandémiáról van szó) valószínűleg megint nem lesz Könyvhét. Annak idején nagyon szerettem kijárni, mindig elköltöttem egy csomó pénzt, mindig megvettem a Szép verseket meg a Körképet (és persze nem olvastam el őket), mindig dühöngtem a tömeg és a meleg miatt. És egyszer valóban láttam egy családot, szegények voltak, vagyis nem jómódúak, de frissen vett könyveket cipeltek, és a kamaszfiú tényleg kikönyörgött még egy utolsó könyvre pénzt az anyjától, és láttam az anya meg az apa szemében, ahogy összenéztek utána, láttam azt  a gyönyörű örömöt, amitől rettenetesen meghatódtam. Most, ennyi évvel a keletkezése után újraolvasva, meglep a történet lezáratlansága, de aztán eszmbe jut, hogy a párhuzamos történetek kiegésztik egymást, hogy az, ami a főhőssel történik, az maga az Egyensúly. Érezni még egy jó adag Kurt Vonnegut hatást is, de ez vállalom.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik, és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó, lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.