Legfrissebb

Milyen a több mint százéves magyar horror? 1987-ben reprint kiadást kapott egy 70 éves novellaválogatás. Az Éjfél című antológia bemutatása.

Az 1917-es antológiát a Nagy Háború harmadik évében Bálint Aladár állította össze „magyar írók misztikus írásai” alcímmel a korban ismert, népszerű, progresszív és modern alkotók műveiből. A rendezőelv nem a szó szerinti horror zsáner fel- vagy bemutatása volt, a harcok borzalmai, a családi veszteségek más irányba terelték a korabeli közönség figyelmét: a spiritualitás, a túlvilági felé. Kosztolányi az előszóban hangsúlyozza, hogy az emberek mindig is fogékonyak voltak a misztikumra, a korszakban a tudomány előtörése és a vallás hanyatlása pedig csak fokozta ezt.
A tizenhat novellista közt találunk ismertebb és kevésbé ismert nevet. Maga Kosztolányi is jelen van egy írással, rajta kívül Babits, Kaffka, Csáth és Karinthy neve lehet ismerős azok számára, akik nem a korszak szakértői.
Horrornak egy-két novella tekinthető, a többiben varázslat, vallásos-misztikus jelenés, látomások leírása történik. Legtöbbször nem is halál, hanem az álom és a képzelődés a fő téma. Nagy részük a mai befogadónak nehezen olvasható, vagy az Adyt utánzó, erőltetetten burjánzó jelzői avagy a különösre kreált igei szerkezetek („…sóvárgó szemre…ráijesztő mezőket”; „Szivek táncoltak.”), vagy valami még korábbi, a századvégből itt maradt érzelmesség okán. Majd minden szereplő egzaltált, az idegek kifeszítettek, a karakterek sírnak, búsonganak, szenvednek. Legjobban ez a Csáth-novellában jön ki, A Varázsló halálában, amit nagyon rég olvastam, de most csak rossz értelemben vett színpadiasságot éreztem benne. Határozott csalódás. Vannak szinte értelmezhetetlen álomlátások (Bálint Aladár: Menyhért fogalmai); találunk egy „utolsó ember a földön” típusú történetet (Ujhelyi Nándor: Távozás a halott városból), ami egész reménykeltően indul, de aztán a magányos túlélő az úton épp gyermekkori szerelmével fut össze, akivel persze egy émelyítően szirupos lezárásban új életet kezd. A másik potenciával bíró írás Szilágyi Gézáé (Éjjel a fogadóban). Klasszikus kísértetszituáció kerekedik ki egy rendkívül nyomasztó éjjeli utazásból, de a szöveg nem tud igazán ütni, nincs valódi csattanója, a kísértet érthetetlen módon viselkedik – vagy legalábbis én nem értettem meg, miért hajtogatja a főhősnek, hogy sok ezer éve vár már reá –, az egész nem áll össze.
Top három, amiért mégis érdemes kézbe venni:
Babits nyitónovellája (Novella az emberi húsról és csontról), aminek alapötlete kissé sovány – a röntgenkép újdonsága köré szerveződik –, de ezt a keveset jó ütemmel és felépítéssel fejti ki. Itt is látszik persze a korszak nyelvi hatása, ami néha kissé sok („sötét, parazsas, szétlapult csillagok és üstökösök pörzsögtek”).
Kosztolányi egy olyan írást hozott (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása), melyet azóta már sokan (köztük Moldova és jómagam is) feldolgoztak: mi lenne, ha valamennyi időt eltölthetnénk egy eltávozott szerettünkkel? Mit mondanánk neki? Kissé gunyoros és vicceskedő, de frappáns tálalás.
Egyértelmű csúcs számomra Balázs Béla A másik tábor novellája. A kötetet én megjelenésekor vásároltam, és az elmúlt évtizedekben gyakorta eszembe jutott ez a történet, főképp a csattanó. Most, újraolvasva, meglepődtem, hogy viszonylag korán össze lehet rakni, mi van a háttérben, de ez se ront rajta. A fronton vagyunk, egy balul sikerült éjjeli őrjárat után a magyar katonák visszatérnek a lövészárkukba, de azt üresen találják. Az olvasóval együtt, fokozatosan értik meg, mi történt. A szerző mindjárt az első évében megjárta a háborút, ez érződik a helyzetek, a szituációk leírásakor. Viszonylag modern nyelvezet, egyedi látásmód, élethű dialógusok. A katonákra váró dermesztő felismerés okán ez már igazi horror.
Összességében nehéz lenne egy horrorrajongónak jó szívvel ajánlani a kötetet. Nagyon sok idő ez a több mint száz év, és – jelen esetben – rányomja bélyegét az élvezhetőségre. Csak reméljük, hogy a jövő században nem lesz ugyanez a verdikt rólunk is az olvasók körében – ha ugyan még lesznek olvasók.