Legfrissebb

1994 karácsonyán egy komlói bányász a föld alatt és felett sötét erőkkel vívja elkeseredett harcát a családjáért – Fritsi Péter folkhorror regényét, „A székkészítő”-t olvastam.

Trükkös a címadás: a regény utolsó harmadában értjük meg eredetét, amikor már minden rossz kibomlóban van, a veszteségek őrjítőek, és hősünk olyan erőkkel kénytelen szembenézni, melyek túl vannak a józan ész határán.
„A székkészítő” egy jól sikerült, olvasmányos fokhorror, ami zsáner miden elemét felvonultatja: jobbára izolált helyszín (Komló és környéke a kilencvenes években, az internetkorszak előtt, még telefon sincs minden házban), kisközösség (egy középkorú bányász és népes családja), helyi legendák és magyar babonák (főképp boszorkánykultusz, de sajátos formában), különös, népi rítusok (talán nem spoiler, ha elárulom, hogy a címbéli eszköz a Luca-szék).
A regény mottója McCarthy „Az út” című művéből jön, és csak a történet végére áll össze jelentősége: a könyv valójában az apai szeretetről és az apa, mint védelmező bukásáról szól. Főhősünk ugyanis a természetfelettivel összeakaszkodva, annak ellenében igyekszik megvédeni lányait és feleségét – és kudarcot vall. Emiatt persze a regény egy család széthullásnak krónikája is, de ennek nem érzelmi vagy anyagi okai vannak (a bányabezárások épp hogy felsejlenek a sztoriban), hanem grandiózus, emberentúli erők az okozói.
Egyes szám első személyű az elbeszélés, vagyis mindent Kornél, a jóindulatú evereyman szemszögéből látunk, és viszonylag könnyű azonosulni ezzel az elbeszélői hanggal, mely bevonz, mert egyrészt barátságos és hétköznapian esendő, másrészt vele együtt komorulunk el, és döbbenünk meg a mind jobban felpörgő események láttán. A sötét erők apró jelekkel, szavakkal, álmokkal, megérzésekkel majd kisebb támadásokkal (a kutya és a háziállatok elpusztítása) nyomakodnak be a realitásba. Ez a fokozatosság egy nyomozás végén ér csúcspontjára, és a magyar igazság szerinti hármas leszámolásban kulminálódik, ám ekkor már a fizikai valóságban tombol a gore. Voltaképp egy inváziós történetről van szó: a természetfeletti előbb a külső valóságot, majd a személyeket hódítja meg, uralja le, Kornél világa így fokozatosan átfordul a gonosz mesék narratívájába.
Főhősünk racionális alkat, sokáig nem tud mit kezdeni a különös eseményekkel, a jeleket nem képes értelmezni – ez lesz tragédiájának oka. A bejárt úton – a mese hagyományaihoz híven – akadnak persze segítői, és itt van némi kizökkentő elem: barátjának rokona épp a boszorkányságról írta szakdolgozatát, ráadásul az illető a helyi könyvtárban rendelkezik az 1487-es Malleus Maleficarum című boszorkányfelismerési „szakmunka” egy példányával – ismerve a vidéki könyvtárak állományát, ez felettébb valószínűtlen fordulat. A másik probléma az akciójelentek során jelentkezik: az itt generálódó párbeszédek néha komikus, hollywoodi filmek egysorosait idéző beszólásokat tartalmaznak, amik szerintem meglehetősen kilógnak az egyébként realista leírásokból és dialógusokból („– Hogy rohadnál meg! / – Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál!” 260.o.).
A könyv stílusát általában tárgyilagosnak mondanám, a leírások részletezőek, Kornél néha túlzó, iskolás pedánssággal számol be az őt körülvevő világ minden eleméről. A cél – gondolom – az, hogy ezáltal segítse a helyszín elképzelését, ám így még egy jelentéktelen lépcsőház is tűpontosan – és némiképp feleslegesen – ábrázolódik („…beléptem az épületbe, a falakat bent egyszínű fehérre mázolták, a padlót szürke cementlapok borították.” 240. o.).
Ez a pontosság igazán élvezetessé válik viszont a bányászok munkájának, életének, praxisainak a bemutatásakor, kár, hogy ezek a részek viszonylag rövidek, illetve a boszorkány eredettörténetében és a sztori alakításában én jobban kihasználtam volna az ember által létrehozott földalatti járatok világát.
A korábban említett olvasmányosságot a vágtató történet adja: dinamikusan haladunk előre a tragikus végkifejlet felé, miközben rosszérzésünk – Kornél tapasztalásaival együtt – fokozódik. Ez az akcióorientált leírás még a karakterívek kifejtésére is szentel figyelmet, így képes működni a család és a házaság lassú széthullásának szála is. Ugyanakkor nem a hősök irányítják a cselekményt, hanem láthatólag a főbb narratív pontoknak van alárendelve a személyiségek és viszonyaik alakulása. Ez az írói fogás persze adódik a zsáner sajátosságából: nem lélektani drámát, hanem rémisztő események sorát várjuk az ilyen művektől. És a székkészítő alapvetően teljesíti minden elvárásunkat, élvezetes, sodró lendületű, 277 oldalas regény, mely képes még a bányák letűnt világát is felvillantani. A család tragédiája és az apa kudarca nekem óhatatlanul is „A ragyogás”-t juttatta eszembe, de a komlói colour locale, a kilencvenes évek sikerült rajza és a magyar hiedelmek nagyon is hazai produktummá avatják.
A szöveg jól gondozott és szerkesztett, helyesírási, nyelvhelyességi problémákat nem találni.
Összeségében nagy dolog egy ilyen vállalkozás, örüljünk neki, hisz végre a boszorkányok is kaptak egy kellően részletezett ábrázolást a magyar horrorban – ezért a személyes verdiktem az, hogy minden hazai horrorrajongó polcán ott a helye a regénynek.