Legfrissebb

Kritika a Helikon Kiadó Düledék palota (Klaszikus rémtörténetek) című antológiájáról

Nem szokásom kritikát írni, de most úgy véltem, mint rajongónak, olvasónak és írónak, illik pár szót ejtenem az idei év egyik fontos megjelenéséről, a Düledék palotákról.

A Helikon új kiadványa a horrornak, azon belül is a 2. világháború előtti horrornak kívánja egy új, magyarul eddig – jobbára – nem elérhető novellákból álló gyűjteményes foglalatát prezentálni. A „Düledék palota” cím a szerkesztő, Sárközy Bence utószava alapján Vörösmartytól van, és az egész kötetre valóban rányomja bélyegét valami romantikus borongás, ami még a zsigeri félelmen innen, de az érdekesen már túl van. Az írások egy része pont a romantika korából vagy a késő romantikából származik, megjegyzem, ezek a – többnyire – kevésbé sikerültek, mai tűréshatárunk szempontjából kevésbé ijesztőek. Az összképen érződik, hogy a 19. század utolsó két-három évtizede termelte ki azt a nyelvi és gondolati finomságot, ami nélkül nem működik a jó horror. A kötet utolsó negyedében helyet kapó huszadik századi írások jóval közelebb állnak hozzánk irodalmilag, bár itt találtam a két leggyengébbet is: „Az íjászok” egy igencsak rövid, első világháborús történet a lövászárokban átélt látomásról – minimálisan illek a kötetbe, míg La Mare „A mélyből” című novellája olvashatatlanul modoros és nyegle, lehet, itt fordítási problémák is vannak.  

Üdítő, hogy tényleg kevés ismert darabot találunk, talán Poe, Stoker, Lovecraft, Bierce és Kipling novellái azok, melyeket egy hardcore horrorrajongó már ismerhet máshonan, más fordításban. Nem meglepő, hogy az ő műveik a legélvezetesebbek. Stokertől „Az indián asszony” friss és erős szöveg (valamiért a fejünkbe van verve, hogy egykönyves és gyenge író volt), így sokadik olvasásra is izgatottan vártam a véres végkifejletet. Kipling inkább a feszültségkeltésben jó, Bierce látomásos, álom-valóság határán mozgó haláljelenete "A Bagoly-folyó" alapötletét idézi. Lovecraft pedig ugye Lovecraft. Jó ötlettel dolgozik Henry James a „Sir Edmund Orme”-ban, de a rettegés vagy még inkább a feszültség elpárolog az első pár jelenés után.  A számomra ismeretlen Charlotte Perkins Gilman sárga tapétáról szóló művében ugyancsak kellemes meglepetés volt a megbomló, széteső női elme plasztikus rajza. Robert Louis Stevenson sírrablói nagyon erős atmoszférát teremtenek, ám a csattanó némiképp kiszámítható – ez pont nem igaz Jack London „Míg a halál el nem választ” című írására, melynek épp hogy a vége meglepően drasztikus. Részleteiben érdekes volt még az időben a hozzánk legközelebbi, 1938-as írás, „A pokol galambjai” Robert E. Howardtól, itt azonban néha túlszaladt a gore, és emiatt nevetségessé válnak a jelenetek, nem beszélve a rejtély suta magyarázatáról. Jellemző, hogy az egyik legemlékezeteseb ötlet és csattanó „A nyitott ablak” című írás végén van (Saki), amely azonban sajnos egyúttal ki is iktatja a horror feszültségét (egyébként is sok helyen éreztem, hogy a félelmetes összecsúszik a nevetségessel, talán a korabeli alkotó így akarta oldani a komorságot, és óvni olvasóját). Vannak aztán azok a nagy nevek, akik magukhoz képest túlságosan szimpla történetekkel szerepelnek, mintha nem akarták volna megerőltetni magukat egy alapvetően könnyed, szórakoztató és lenézett műfajban: Conan Doyle egy bálnavadászhajó kapitányának a tragédiáját, míg Dickens egy vasúti munkás furcsa végzetét rajzolja meg – egyik írás sem lett a kedvencem.

És ezeken kívül van még a 32 írásból álló kötet összes többi novellája, vagyis nagyjából a művek fele, melyek sem ijesztőek nem voltak, sem irodalmilag nem érékelhetőek közepesnél jobbra. A két nyitó darab, mely két töredék (az első még 18. századi, a másik a kissé túlértékelt Byroné) esetében mindez még a kor számlájára írható, de a kilencedik novellával már átlépjük az 1850-es évet, vagyis túl vagyunk a romantikán, Poe már halott, jönnek a szimbolisták – és ehhez képest halálra fagyott kislányok kísértetéről, őrülten orgonáló öregemberekről, villámhárítóval házaló félőrültről (Melville, ezt most így hogy?) vagy egy látomásokba belebonyolódó festőről szóló, egyenletlen, jobbára feszültségmentes, nem csúcsra járatott írásokat olvashatunk (ez utóbbinál még  a Monthy Pythont idéző, félbehagyott „utolsó mondat” is tesz róla, hogy inkább csak mosolyogjunk).

Mondanám, hogy a kötet íve kiad valamiféle fejlődési vonalat, a fehér leples, láncokat csörgető alak képétől a pszichológiai, bőr alá sikló félelemmel operáló módszerig – de sajnos ez a tétel sem igaz, hisz Poe vagy Hawthorne már a műfaj korai szakaszában megugrották ezeket a fejlődési fokakat.

Felmerül a kérdés, hogy ha ez egy erős és gondos válogatás jó 130 év horrornovelláiból, akkor miért ilyen egyenletlen a színvonal, miért van ennyi közepes, maximum érdekes, de semmiképp sem riasztó vagy megrázó írás – vagyis: miért ilyen kevés a horror? Elképzelhető, hogy a merítéssel van gond – és én inkább szeretnék ebben hinni, mivel a másik lehetőség azt jelenti, hogy a horror múltjában a remekművek kicsiny száma mellett inkább a tucatmunkák domináltak.

Hogy megéri-e a pénzét a „Düledék palota”? Rajongóknak mindenképp, főképp a friss fordítások miatt. Aki ismerkedik a műfajjal, annak azért lesz jó, mivel észlelheti a színvonalbeli különbségeket – már ha van szeme rá. Azok viszont, akik ezzel a kötettel nyitnak a zsáner felé, félő, csalódni fognak, és felteszik majd maguknak a végén a horrorírók számára végtelenül ijesztő kérdést: ennyi?

2021