Legfrissebb

Alámerülés a kilencvenes évek ponyvairodalmának világába, ahol a trash gyönyörét kerestem, az esetlenség kaján élvezetét, a kínosság okozta felemás hangulatot – de valami egész mást leltem. 

Bertram E. Rand (a magyarországi szórakoztató irodalomban a megszokottnál kevésbé idétlen álnév mögött egy tisztes tanári pálya, biológia szakos ismeretek és tankönyvek rejtőznek) horrorregénye véletlenül került elém egy online antikváriumban, és azonnal megfogott a borító egyszerre naiv, kézműves és egyben amatőr vizuális terrorja, ami nosztalgiát idézett elő az általam is megélt korszak iránt. A vékony, kilencven oldalas füzet nem is regény, legfeljebb kisregény, és egy kilenc kötetes horrorsorozat része volt, mely különféle szerzők tollából állt össze a kilencvenes évek elején – a Cinegore e cikkben pontos, tömör ismertetőt írt róluk: http://www.cinegore.net/hu/2012/06/07/horror-konyvek-sorozat/.

Én tehát e sorozatból „Az ölés öröme” című művet rendeltem meg, és pár nappal később, miután kivettem a Packeta rekeszéből, sötét elégedettséggel kezdtem el olvasni – de némiképp csalódnom kellett. Nem mondom, hogy pozitív irányba, mert a szöveg alapvetően nem jó, nem okozott élvezetet – de nem is olyan rossz, amennyire a kor, a magyar ponyvairodalom, a borító avagy saját – olykor hibás – előítéleteink alapján várnánk.

Hendikep, hogy a tanár úr a saját térfelén mozgott harmadik regényében, biológiai és inváziós horror kevercsét hozta létre, szép párhuzam, hogy fajkeveredés eredménye a műben vérengző szörnyeteg is. Az állat/vadállat, mint szörnytípus „A fehér cápa” című Peter Benchley-regényben jelenik meg legemlékezetesebben, ami a Spielberg-film alapját adta – bár véleményem szerint a szöveg jobb, erősebb, atmoszferikusabb és kiábrándultabb a mozinál (bevallom, gyerekként olvasva sok álmatlan éjszakát okozott, bár már akkor is tudtam, mennyire irracionális e félelem a legközelebbi tengertől ötszáz kilométerre). Ez a fajta horror egy különösen veszélyes, vagy valamiért (például Cujo a veszettség okán) eltorzult viselkedésű állatot hoz be a műbe katalizátorként. A lény a területét védi avagy idegen territóriumra tévedve területszerző vérengzésbe kezd. Jelen esetben egy vadmacska-leopárd hibrid teremtmény kerül az festői,  angol vidéki tájba, ahol aztán hamarosan őrjöngő pusztításba kezd. A történetet keretbe foglalja az állatot gazdátlan kismacskának vélő, és jóindulatúan „elrabló” házaspár szerepeltetése – bár a fiatalasszony kitartó ragaszkodása az események végére gyilkos szörnyeteggé váló „macská”-hoz némiképp hiteltelen. A fehér cápához – vagy a filmverzió legendás zenéjéhez – hasonlóan van némi fokozatosság a történetben: az első ellenfél egy másik macska, majd egy kutya következik, és csak a harmadik áldozat lesz ember. A biológiai magyarázat az ezt követő mészárlásra az, hogy antihősünk ráérez az ölés, vagyis inkább az emberölés örömére – innen a cím –, fő motiválója az emberi belsőségek (főképp a máj és a lép) különleges íze lesz. Az embervérre rászokó fenevad rémképe gyakorta felbukkan a folklórban  (vö. vérmedve) és a mitológiában is, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy van biológiai alapja. A természettudományos részek ettől eltekintve tanárosan pontosak, de a száraz, szakmai megfogalmazás (a „genetikai programozás” szókapcsolat legalább négyszer felbukkan) néhol igencsak kizökkentő.

Maga a szöveg egyébként és általában meglepően korrekt. Könnyen olvasható, szépen formált, stilisztikailag, nyelvtanilag jó mondatok vannak a könyvben – egyedül talán a szerelmi érzelmek suta, a kor népszerű romantikus füzeteit (Tiffany, Júlia, Romana) idéző ábrázolása rontja az összképet. Ne várjunk semmiféle egyéni stílust, különös megoldást, olyan, mintha egy jó írászkészséggel megáldott ember azt a feladatot kapta volna, hogy írja le az egyik filmélményét. Nagyon plasztikusak és életszerűek ugyanis a jelenetezések, a támadások, az állat kóborlásai, azt érezni, Bertram maga előtt látta a történet képeit szövegalkotás közben.

És itt elértünk egy érdekes kérdéskörhöz: mitől ponyva/lektűr egy alkotás – és mikortól nevezhetjük igényes/magas-/szépirodalomnak? Aki horrort ír, az előbb-utóbb szembesül ezzel a dilemmával. Korábbi kritikámban valahol említem, hogy amikor az alkotó feltűnően részletezi a félelem testi jegyeit (jeges veríték, megdermedő végtagok stb.) – amire egyébként jelen könyvben is van példa –, akkor az biztos jele a lektűrnek, mert a szerző nyegle, felületes megoldással kívánja a feszültséget és a rémületet ábrázolni, nem a cselekménnyel vagy a történet fordulataival.

Most bővíteném ezt a megállapítást, és ehhez „Az ölés öröme” állatorvosi ló lehet számunkra. A „lektűr” szó magában hordozza a könnyed szórakoztatás pejoratív zöngéjét, és valóban erről is van szó, amikor a ponyvairodalomról beszélünk. A szövegalkotás primer, gyermeki és kritikátlan élvezetét érezzük ki a sorok közül, ami valóban elbűvölő, narkotikus érzés, mikor íróként egy elkészült anyagunkat kézbe vesszük. A lektűr esetében a cél a puszta történetmesélés, nagyjából az őskori motivációk alapján, hogy lekössük a tüzünk fénykörében ülőket, és közben elteljék a hosszú és rémisztő éjszaka odakinn. Nem kell törődni a technikai megoldásokkal, a stílussal, az egyedi hangvétellel, a történet időbeliségének problémájával, a karakterábrázolás mélységével, a tárgyi/természeti környezet egyedi bemutatásával – csak el kell mondani egy sztorit, ami a miénk. Nem állítom persze azt, hogy az igényes irodalmat író alkotó ne érezhetne örömet írás közben – de azt hiszem, hogy a valóban értékes szöveg létrehozása komoly, erőt próbáló munka.

Ez a munka van megspórolva egy olyan végtelenül egyszerű írásban mint „Az ölés öröme”, ahol a házikedvencből szörnyeteggé érő mutáns macskát valamiért a meglehetősen kétértelmű „Pussy” néven nevezik el; ahol „Mary egész valója belesajdult” egy „felkavaró” csókba; ahol az indokolatlanul bután viselkedő, épp hogy megmenekülő  hőnőnket „ellepték a szétfreccsenő agyvelődarabok, s haja és válla lucskos lett a bőven ömlő vértől”; ahol az állat úgy tanul, hogy „génjei közvetítették neki az üzenetet”; és ahol a főkertész, az első emberi ellenfél bosszúvágyát a szerző a következő iskolásan rövid mondatokkal rögzíti: „De mélységesen csalódott. Nem sikerült elkapni azt a dög macskát. De Ted nem adta fel. Bosszút esküdött.”

Mindezek alapján „Az ölés öröme” ponyva – és még ezzel sincsen semmi baj, mert van, akinek az ilyen szöveg okoz örömet.

Nem alakult ki a korabeli magyar horrornak masszív hazai rajongóbázisa, ezért ha valamiféle guilty pleasure indíttatásból vágyunk az ilyen típusú olvasmányélményre, akkor már 400 forintért beszerezhetjük a több mint harminc éves kisregényt. A vásárlás hozama, hogy a lektűr/ponyva fenti definíciójának érvényességét további példák során keresztül tanulmányozni tudjuk majd, plusz valós szakmai ismeretek halovány átszűrődéseit is megkapjuk pénzünkért – bár akkor már inkább vegyük meg  a tanár úr „Biológiai mindent tudó” könyvét.

Zárszóként még annyi, hogy az én esetemben a mű feldolgozásának legfőbb hozadéka a következő bonmot megalkotása lett: ponyva az, aminek nagyobb örömet okozott a megírása, mint az olvasása.

 2024