Legfrissebb

Mindkét könyvem megvásásárolható a hivatalos webshopban

ITT

1980. január 30-án Salgótarján környékén ködös idő volt várható, kisebb havazásokkal. Éjszaka a hőmérő higanyszála -5 fokig süllyedt. A Nap 16:41-kor tért nyugovóra, ami a hegyek közt nem mérvadó, mivel a félárnyékos téli alkonyat korábban érkezik e tájra, de nagyjából ezidőtájt indult el egy tízéves kisfiú az eresztvényi sípályáról az erdőn át hazafelé.

Elsőre furcsának tűnhet, hogy ilyen fiatal gyermek nekivág a rengetegnek, még inkább az, hogy délután is egyedül utazott fel busszal (a sofőr később emlékezett rá) zagyvarónai otthonuktól Eresztvényig, miután szüleinek kézzel írt cetleit hagyott hátra: „Anyu, Salgóra mentem”. (A salgói vár és az Eresztvény nevű korabeli síközpont nagyjából egy helyet jelölt a környék lakosainak szemében). A nyolcvanas évek elején jóval nagyobb volt a közbiztonságba vetett hit az országban, a pártállami sajtó a brutális gyilkosságokat, különös eseteket szűrte, tompította – így talán érhető a gyermek aznapi magabiztos önállósága.

A hazafelé vezető erdei út hét kilométeres, lefelé ereszkedő terepen vezetett. Számításba kell vennünk a vastagodó sötétséget, a ködöt és a több órás síelés okozta kimerültséget. Reggelig több centi hó hullott, elfedve a nyomokat.

A fiú soha nem ért haza.

A szülők másnap délután kettőkor jelentik az eltűnést. A keresését azonnal megkezdik, a megyei napilapban, a Nógrádban azonban csak három nappal később jelenik meg egy „Ki tud róla?” felhívás. Február elsején helikoptert és lovas határőröket is bevetnek. Ötödikén indítják a legnagyobb expedíciót: katonák, kutyák tíz négyzetkilométeres körben, 2,5 kilométeres széleségben fésülik át a tájat a húsz centis hóban. Február 13-án, szerdán újabb, sok résztvevős kutatás történik, ekkor persze már kevés remény van a pozitív végkimenetelre. Háromszáz rendőr, határőr, munkásőr és a budapesti forradalmi ezred tagjai járják az erdőt. A szakadó hóesésben, eljutnak Rónabányáig, ami fontos motívum lesz, ez a település is nagyjából hét kilométerre fekszik Eresztvénytől, ahonnan a fiú elindult (Eresztvény, a fiú szülőháza és Rónabánya egy háromszöget alkot a térképen). A sötétedés vet véget az akciónak.

Április 11-én kollégiumi diákok bevonásával folyik kutatás, majd ezt követően az újabb keresést már a hóolvadáshoz igazítják: április 18-án ismét katonák és határőrök járják a vidéket, ezúttal is eredménytelenül.

Időközben a hatóságok ellenőrzik az eltűnés környékén tartózkodó magán és vállalati gépkocsikat, sok száz bejelentést hallgatnak meg, szakemberek végignézik a volt bányaterületek légaknáit, és a nyomozók végigkövetik a családi, rokoni és baráti szálakat.

A rendőrség sajtóban megjelenő következtetése tehetetlenségről árulkodik: a fiú vagy eltévedt vagy baleset áldozata lett, „de valamilyen módon kikerült az átvizsgált területről”.

Ezek után nem meglepő, hogy a történet végkifejletéhez a hatóságnak nincs sok köze.

Április 30-án délután bejelentés érkezik a rendőrségre, hogy egy gyermek testét találták meg a korábban már keresési területként jelölt Rónabánya mellett, egy Mélyhajlás nevű részen. Valamiért a Nógrád erről csak öt nappal később, május 5-én ad hírt. A cikk többször leszögezi, hogy nem volt idegenkezűségre utaló nyom a helyszínen, és a boncolás is a kihűlés okozta halált támasztja alá. A hivatalos magyarázat tehát: a fiú eltévedt, letért az ösvényről, majd hosszas bolyongás után a Mélyhajlásban megállt pihenni, és a fáradtságtól elaludt.

A cikkíró mintha maga is értetlenkedne: „Csupán az hat zavarólag, hogy a sítalpat és a síbotokat nem találták a közelben”, de aztán később megnyugtatóan beszúrja, hogy a boncolás megkezdéséig azok is valamiképp meglettek. „Minden más híresztelés ellenére” az ügyet tehát balesetként zárják.

A kisertetjaras.blog.hu oldalra kívánkozik a történet, kár, hogy a szerzők már nem élnek. Nézzük csak, mit kérdezne Noémi és Bálint: miért vártak a szülők tizenhat órát, másnap délutánig a rendőrségi bejelentéssel? Hogyan lehet az, hogy Rónabánya környékéig többször elért a kutatási terület, mégsem találták meg a fiút? Miért várt a Nógrád májusban öt napot a megtalálás publikálásával? Mi ez az egész a hiányzó majd hirtelen meglett sífelszereléssel?

Nem tudom, milyen végkövetkeztetésre jutna a paranormális jelenségekre szakosodott egykori páros.

A most következő írás nem akarja megoldani az eset rejtélyes elemeit – amik egyáltalán nem biztos, hogy léteznek, lehet, csak a negyvenöt évvel ezelőtti múlt torzítása, a hiányos információk és a szakmai ügyetlenkedések okozzák bennünk a kérdőjeleket.

Ez a történet, amit az eset inspirált, jóval kisebb célt tűz ki maga elé. Emléket akar állítani egy nagyon bátor kisfiúnak, aki azon a január napon az alkonyatban egyedül nekivágott az erdőnek.

A történet kezdőmondatát a valóság adta. Pár éve olvastam Zoja Koszmogyemjanszkaja brutális történetét, illetve - sajnos - megnéztem a kivégzéséről és holttestéről a képeket. Az eseményeket magyar környezetbe helyeztem, hisz a Karancs völgyének is megvoltak a maguk mártírjai, akiket - mint Zoját - mára majd mindenki elfeledett. A Háború Isten ellen kötetben ennek az örök brutalitásnak a körforgását próbáltam megragadni, amit minden teremtett és teremtő lény érez egymás iránt, és amiből csupán látszólagos menedék a szeretet. A novella emellett kapcsolódik a Sirom - Palóc mitológia világához is, nemcsak a kisertetjaras.blog.hu említése és a főszereplő miatt, nem, hanem azért is, mert aki olvasta a könyvet, az az utolsó bekezdésben ismerős tájon találja majd magát.

Bár a Kísértetjárás blog immár öt éve megszűnt, a rövid idő alatt, míg létezett, nagyban hozzájárult a hazai horror- és paranormális irodalom és dokumentáció színvonalához. A blog két szerzője 2017-től 2020-ig járta az országot és rögzítette a különös jelenségeket, a helyi legendákat, a fura hiedelmeket. A kész anyagokat szöveges és audiovizuális formában publikálták a blogon és a Youtube-on. Több tucatnyi bejegyzésről van szó, melyek mindegyike szép magyarsággal, igényes szerkesztéssel és vágással készült. A szerzők halálával mindez eltűnt. Állítólag a szülők döntése nyomán került sor a törlésre. Ami a hagyatékból megmaradt, az az internet bugyraiban fellelhető szövegek, olvasóik által lementett majd újrapublikált cikkek formájában kering a köztudatban. Jelen írás a leghosszabb és legérdekesebb anyaguk, ami Noémi és Bálint nevét örökre a magyar horror élvonalába emeli. Halottak napja előtti publikálásával az ő emléküknek adózom.