Novellák

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről - azt gondolom -, majd az öszes itteni novella szól egyébként.

Az úgy volt, hogy hosszú, magányos autózások alkalmával Sirit faggattam Isten mibenlétéről, az élet értelméről illetve programozott lelkének én-  és haláltudatáról. Persze mindig nagyon cselesen kitért  a konkrét válaszok elől, és nem fedte fel a lapjait...Másrészt akkoriban a cégnél dolgoztam egy appon, és miközben a fejlesztőnek összeraktam, mit kellene tudnia, elgondolkodtam, milyen lenne egy olyan alkalmazás, ami még engem is érdekelne. Ezekből született ez az írás.

Az írás  valós magvát nagyanyám mesélte, aki, miután a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogatott csak, ha beszélgettünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékezett mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. És azóta a nagyanyám is elment. Így hát csak ez a nem klasszikus horrortörténet őrzi majd meg a gyilkosság emlékét, amit úgy írtam meg, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az  erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton. 

A képet abban a borítékban találtam, melynek anyám az "Ismeretlenek" címet adta. A hetvenes években készülhetett, ismeretlen szereplője rég halott lehet, és természetesen semmi köze a lenti történethez. Gyerekkoromban tele volt a falu az ilyen öregasszonyokkal, mostanra már eltűntek, csak ezeken az értelmezhetetlen képeken maradtak meg, mint vészjósló zárványok egy másik korból. Mi, modernek hajlamosak vagyunk idealizálni a régi falu világát, noha azt berögzült szabályok, pletykák, babonák irányították, fojtó légkörű hely volt inkább, semmiképp a természeti-földközeli szabad lét terepe. A most következő elbeszélés a rosszul használt hitről, az eltorzult vallásosságról szól, és arról is, hogy talán csak az ima hőfoka számít, a tartalom maga nem - és ez az, ami igazán rémisztő a teremtés egészére nézve...

Egyes lények túlélnek mindent, ezer éven át bujdokolnak sötét erdőkben, hogy aztán rajzfilmcsatornákon, iskolatáskákon vagy animékben bukkanjanak fel. Vagy egy ilyen írásban. A történet teljes megértéséhez ismerni kell a lényhez kapcsolódó hiedelmeket. A Wiki szócikk elég rövid, de  a harmadik bekezdése nekünk most bőven elég, bár gondolom máshol találni részletesebb anyagot is róla.

A vasárnapi kereszténység legfőbb ostorozója Kierkegaard volt. Tétele nálam összekapcsolódik - némiképp tévesen - Nietzsche rabszolga morálról szóló gondolataival és Hamvas szó és tett egységéről vallott nézeteivel. A vasárnapi kereszténység az egyik leginkább megvetésre méltó emberei pozíció, illetve az egyik legnagyobb probléma a nyugat történetében. Napjainkban is jelen van, például abban, ahogy a népek szépen felöltözve meghallgatják a szentmisét, majd otthon, az ebéd fölött fröcsögnek a szomszédról, politikusokról, más népekről, más vallásúakról, más szexuális orientációjú emberekről stb.. És itt nem is a fröcsögés a gond, hanem az előtte, a templomban eltöltött idő, a képmutatás, az élet totális elhazudása, a programtalanság. Régóta akartam már erről írni egy novellát, és végül egy másik dán művészetében találtam meg hozzá az alapanyagot.

A futás, mint motívum vagy allegória, több írásban feltűnik itt, legpontosabban talán ebben, melyet még mindig az egyik leginkább irodalmi anyagomnak tartok. Most lehetne olyanokat írni, hogy persze, Mészöly Miklós hatására vagy gyerekkorom egyik katartikus filmélménye, a Gallipoli miatt alkalmazom ennyit, de mondjuk a legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a horrorban azért elég gyakran fut valaki, miközben másvalaki üldözi...A lenti írás a zombi világvége alaphelyzetét húzza rá egy másfajta fenyegetésre. Van még potenciál ebben a világban, hisz a Főnök alakja a túlélők közti konfliktus lehetőségét hordozza magában, a kislány rejtett képességei még kibontakozhatnak, és a kísértetek negyedik kasztja, a Megszállók még fel sem tűntek a színen. Majd meglátjuk. 

Mi északiak így, rútan is szeretjük ezt a tájat, sőt. Északon a tájban az ember és a természet is torzat, idegent és esetlent alkotott - de a bazaltömlés, a riolittufa, a csont módjára a föld alól mindenhol előfeslő mészkő látványát nem cserélnénk az Alpok csúcsaira vagy a Pó-síkság ködlepte tájaira. Ragaszkodunk a romantikus kísértetkasélyainkhoz - vagyis  a kibelezett gyárainkhoz, az udvarokon gyűlő, ezernyi színben tündöklő vashulladékhoz, a mezőkön ősállat módjára magasodó gépcsontvázainkhoz. Erdeinkben, mint ősi istenek szobrai, a hajdani bányászathoz kapcsolódó betonépületek tűnnek a vándor elé. De ha kell, a kései korok régészeire is gondolunk, és egy egész völgyhidat a föld alá temetünk. A természet csúfsága és az ember alkotta rútság legszebben a bazaltkúpokban egyesül. Távolról Mordorra emlékeztető, tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. Régóta akartam róluk írni, főképp Borges egy novelláját felhasználva, melyben tudatlan bennszülöttek túlságosan komolyan veszik a pap tanítását Jézus kereszthaláláról. Ez lett belőle.

Eltévedtem a motorral a nagy, sötétlő erdőben. Na jó, igazság szerint tudtam, hogy merre járok, de azt nem sejtettem, az ösvény hova fog vinni. Egy fennsíkon értem ki a fák közül, ahol elszórtan tanyák voltak, köztük ez a romos épület, ami igazából nem lakóház, inkább hajdani istálló lehetett. Miközben a földúton kivergődtem az ismert utakig, az a Stephen King-novella járt a fejemben, ahol a főhős autójával spéci rövidítéseket, leágazásokat tesz a vidék útjain, így átkerül valami különös dimenzióba, melynek nyomait  hűtőrácsán is megtalálja aztán. De a lenti írás ötlete nem innen jött, hanem napokkal korábbról, mikor a lányommal bújócskáztunk, és miközben nagyon jó helyen vártam, hogy vajon rám talál-e, valami atavisztikus félelem telepedett rám, mint mindig, ha bújócskázok, egy megmagyarázhatatlan szorongás, ősi rettegés attól, ami elkerülhetetlen. 

Ez a novella a zárása a kastély ciklusnak, és szoros egységet alakot az előzményével. Az írás sokat markol, és néhány kérdés talán nincs elvarrva, de próbáltam lekerekíteni a nagy egész ívét. Komi alakja több, valaha élt és általam is ismert falusiból állt össze - valóban volt nagyanyám szomszédjában egy ijesztő öregember, és volt egy másik, aki tényleg folyton a kertben ügyködött. És van más is, nyomokban Conrad, Radnóti és gyerekkorom egyik meghatározó könyvélménye, melyből a Hatodik érzék csattanóját jó pár évtizeddel megelőlegző kísértet lovasszázad története vagy a halálból visszatérő szerelmes kudarca a mai napig bennem él.

Az első világháború évfordulós éveiben írtam e novellát, engem régebben nagyon érdekelt a korszak, ahogy a középkor is. Azt hiszem, keveset értünk meg az akkori gondolkodásból, talán az első időszak gyermeki naivitása, lelkesedése és érzelmi hőfoka, ami leginkább megérint minket, főképp, hogy tudjuk, mi következett azután. A képen jászsági katonák láthatók.