Novellák

Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban kezdtem el.

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de csakazértis ilyesmire törekszem itt. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

Be kell valljam, hogy felnőttkorom óta, mióta lehetőségem van rá, elég sokat játszom számítógépes játékokkal. Egyrészt mert azt gondolom, hogy az olyan játékok, mint a Senua's sacrifice vagy a Last of us már valóban egy új, a filmhez és a könyvhöz felmagasodott  történetelmesélési technikát hordoznak, melyet érdemes tanulmányozni, mert ez a jövő - másrészt puszta élvezetből. A fenti képre, pontosabban a kapcsolódó videóra is a játékok kapcsán akadtam rá. Csak egy promóciós anyag volt de megfogott a hangulata, és mögé gondoltam egy történetet. 

Itt kezdődtek a rossz dolgok. Hallottunk már ilyenről, és akkor - mivel mással esett meg - viccesnek találtam. De akkor már itt volt. Nálunk. Nem tudtuk őt meggyőzni, hogy nincs ott senki. Minden racionális érv lepergett róla. Hiába volt nevetséges az egész feltételezés, hogy valaki éjjelente az udvaron ólálkodik, és órákon át figyeli az ablakát - nem érdekelte. Látja. Hiszi. És fél. Az idegen férfi motoz, motyog, különös jeleket vés a párkányra. A párkányon persze nem  volt semmi. Szívem mélyén megértettem őt. Gyermek lett ismét, és emlékszem még, amikor éjjel rettegtem kimenni a vécébe, mert szinte láttam a farkasember vicsorgó fejét az ablakban. A vécé ablaka hat méter magasan volt - de ez nem számított a félelmemnek, ami máskor meg, a "Cápa" elolvasása után az ágyamban fekve rohant meg, noha hatszáz kilométerre volt a legközelebbi tenger. Csakhogy én kinőttem ezt a félelmet, ő viszont akkor kezdett visszaöregedni bele, és innen  már nem volt visszaút. Nem maradt más eszközöm - írtam köré egy történetet.

Karl Ove Knausgard könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

Immár több mint tíz éve, hogy elhagytam a pályát, de minden hónapban legalább egyszer azt álmodom, tanítok. Ha kérdezi valaki, miért léptem ki, azt mondom, nem tudtuk már hova rakni azt a sok pénzt, külön garázst béreltem a fizetésem miatt. Közben persze tanárként anyámék jóvoltából mehettem csak nyaralni, ők segítettek megvenni első, tízéves autómat, ővelük húztam ki hóvégén, fizetésig. És emellett az őrjítő pénztelenség mellett a világ egyik legnehezebb munkáját végeztem. Többnyire szerettem, és nagyon is komolyan vettem az egészet. Persze bizonyára okoztam károkat is, és a vége felé inkább már csak a rutin mozgatott, ám voltak pillanatok, isteni másodpercek, amikor úgy éreztem, jó vagyok benne. De soha nem mennék vissza.

Régebben nagyon szerettem a sci-fit, tényleg, annak idején minden új Kozmosz Könyvet és minden Galaktikát elolvastam. Az első igazi irodalmi eszmélésem, amikor valami szent áhitattal értettem meg, milyen a jó, a zseniális csattanó, Arthur C. Clarke "Isten kilencmilliárd neve" című novellájának elolvasása után ért. Talán ez volt az egyik olyan írás, ami miatt elhatároztam, én is írni akarok. A jó és intelligens sci-fit kedveltem, a gondolati játékokat, a filozofikusabb irányvonalat, amibe belfér még Borges is. A most következő novella ezt az irányvonalat képviseli. Megkedveltem, és szinte magam előtt látom a Személyzetet ma is, a végére nagyon is emberivé vált a szememben amiatt, amit tett.

A legjobb horrornovella ebben az 1988-as (ó, azok ezek a korabeli, gyerekes, de mégis rémítő rajzok a borítón és belül!) antológiában található, vagyis én ebben találtam rá még gyerekként, és meghatározta az utamat. Itt elolvasható, és most vigyázat, rontóc leszek, de a záró mondat szerintem minden idők legzseniálisabb befejezése: "És Istenemre mondom Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt." A történetet természetesen Lovecraft írta, noha némiképp kilóg az életműből. Egyrészt narrációjában is kifinomultabb az átlagos írásainál, érdekesen egymásba csúsznak az elbeszélői hangok, másrészt nagyon is pontosan leírja a borzalmat, és nemcsak sejteti álomszerű, a felfoghatatlanságra hivatkozó homályos képekkel - ami egyébként annyira jellemező rá. Pickman, a festő alakja egy önarckép, hisz a horrort hitelesen, tűpontosan és mániákusan ábrázoló, a társasági - és emberi - létből kivetett zseniális művész a Providenc-i házba bezárkózó Lovecraft sorsát idézi. Egy gátlásos és az elismertség hiányától sértett ember burkolt vallomása ez a történet a képzelet hatalmáról, mellyel szörnyeket teremt a semmiből, olyan lényeket, melyekről más képtelen elhinni, hogy léteznek, és amelyek végül elpusztítják az ismert világot. 

Az utolsó háborút isten ellen vívjuk majd, mert meg fogja unni a Twittert, a fácsét, az instás szűrőket, a pornót, a gyerekmunkát a Nike-gyárakban, az olajban haldokló sirályokat, a templomajtóban vörös fejjel szitkozódó híveket, a sós karamell ízű kólát, a # lefejezosvideot, az aranyporral készülő degusztációs menüket, a gépekbe vetett hitünket meg az összes többi ilyesmit - a sor szabadon folytatható.

A lenti történet persze nem feltétlenül rólunk szól (van benne utalás más világokra, melyek közül az egyik lehet a miénk is), de persze rólunk is szólhatna, sőt, a befejezés - ami persze egy kezdet - akár még felénk is mutathat. Az alapötlet innen jött, van benne három-négy zseniális írás, és pár unalmasabb. Főképp kettő hatott rám inspirációként: a bábeli torony plasztikus rajza, és egy másik, ahol angyalok egész természetes módon jelennek meg a földieknek. Ha már angyalok, ne feledjük a másik mintát, a Nancy in Hell on Earth igazán attraktív, de ultrabrutális angyalait se. Aztán van az új, Nádasdy-féle Színjáték fordítás, mely tényleg szórakoztató, és valahol ott volt a fejemben egy istent kereső madárraj története is, amiről Borges írt egy nagyon szép példázatot. 

Sz. tanár úr, aki egyébként kitűnő szakember - sokat köszönhetek neki a magyar irodalom kapcsán -, valószínűleg provokációként adta fel nekünk azon az őszön Petri leghíresebb versét elemzésre. A csoportunkban elég sok vidéki, konzervatív szemléletű lány volt, megbotránkozva olvasták a szöveget, sokan ki voltak akadva, mondván, ugyan mit lehet erről írni. Először én is csak az abszurd élethelyzetre fókuszáltam benne, aztán sokadszori olvasásra kinyílt a vers szerkezetének, de még inkább a záró, mindent megkoronázó felemelkedés motívumának a szépsége, annak felismerése, hogy egyszerű nyelvi eszközökkel hogy lehet csodát művelni. A következő években rajongtam Petriért, ami aztán megkopott, főképp a politikai lírája lett idejétmúlt, de a halála után valahogy egy általános felejtés is megindult, bár szerintem ez igaz az egész szamizdatos, helyét nem találó, kisstílűen lázadó, önmagát elherdáló, halálba ivó nemzedékre, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nagyokra, Petri mellett például a prózában ilyen nekem Hajnóczy.  

Még annyit, hogy a főiskola, mint élethelyzet, mint élettörténeti elem, az ilyen verselemzések miatt adott nagyon sokat nekem. Hősömmel, Lénárttal ellentétben én tipikus lúzer voltam annak idején, aki bejárt minden fontos előadásra, elolvastam minden kötelezőt, töltőtollal jegyzeteltem, jól olvasható betűkkel, akár a nagyon szorgalmas vidéki lányok, akik aztán visszamentek az isten háta mögé tanítani, gyereket csinálni, és főzni a férjüknek. Délutánonként az albérletben a Jupiter szimfónia bömbölt, általában négykor elkezdtem olvasni, és éjfélkor hagytam abba. Arany idők voltak.