Sűrítés. Ha egy ilyen rövid terjedelemben dolgozol, ez az egyik legfontosabb eszköz. A következő történetben például legalább négy konfliktusszál fut egymás mellett. Irma alakja az előző történetből indul, és ez a sztori annak egy verziója, ugyanaz a ragaszkodás, szeretet és önzés munkál benne, ami a gyilkos szülőkben. Az, hogy most anya-lánya viszonylatban zajlanak az események, talán akaratlanul is annak eredménye, hogy amikor írtam, épp befejeztem egy Franzen-regényt, ahol ugyancsak ilyen kapcsolatból bomlik ki az egész történet. Neki persze van 585 oldala a részletezésre. Nekem nincs más eszközöm, csak a sűrítés. 

Evelin anyja házának omladozó lépcsőjén állt, míg a férfi fülébe lihegte, sietve meggyónta a bajt, ami már hetek, hónapok óta – tulajdonképp a viszonyuk kezdetétől – megállíthatatlanul görgött mindkettejük felé: – Estig bírom, aztán meg kell adnom neki a számod – nyögte a férfi, majd kis tűnődés után hozzátette: – És persze azt is tudja, honnan ismerjük egymást. Így ma le kell mondanom a megrendelésünket. Az összest.

– Ezt nem teheted – kapott erőre Evi, de közben érezte, a gyomra helyén egy csomó, egy fekete lyuk képződik, mely hamarosan elnyeli a telefont, amiből a férfi súgta mérgezett mondatait, felfalja a karját, a testét, anyja roskatag házát, a szaros kis utcát a város szélén, aztán ezt a csóró megyét, majd a fővárost, ahol az egyik előkelő kerületben lévő csúcsszuper házának erkélyéről a férfi hívja őt, megeszi a férfi és a felesége lakását, amelyben annyit dugtak a padlón, mert ugye a hitvesi ágy tiltott terület – hogy is tanulták a suliban –, terra incognita volt…

– Így neked sem lesz az az érzésed, hogy a megrendelések miatt volt az egész – fejezte be közben a férfi nyugtatónak szánt hangon.

– Te meg vagy őrülve – ismerte fel a tényt Evelin. – Ezzel tönkreteszed az életemet. Ha lemondod a megrendeléseket, ki fognak rúgni.

– Nem hiszem, Evi, ügyes lány vagy te – búgta a férfi gyengéden, amitől a nő csak még dühösebb lett, és érezte, a fekete, táguló romlás már az egész országot veszélyezteti.

– Ne merészelj Evinek hívni, te rohadék – kezdte fojtott hangon, de előbb hátrafordult, ellenőrizte, anyja nem hallgatózik-e résnyire nyitott ajtónál, és utána emelt, aztán kiabáló magasságokkal folytatta: – Te semmirekellő gazember, te mocskos, szemét, kihasználtál, és most félredobsz, mint…– ekkor, az utolsó üvöltésénél a férfi bontotta a vonalat. Evelin egy másodpercig bután nézte a kezdőképernyőt, melyen ő és a férfi volt, egy bárban ültek, még az elején, még mindkettejük szemében ott csillogott valami, talán csak a gyertya fénye.

Egy koppintással elsötétítette a képet, kisétált a csillogó-villogó autóhoz, melyet pont amiatt az üzlet miatt kapott a főnökétől, melyet a férfival kötött, kivette belőle a cigijét, és rágyújtott. Csak hétvégenként dohányzott, szigorúan szombat és vasárnap reggel a jóga után, de most, péntek délután volt, és most vészhelyzet volt. Arra gondolt, itt alszik az anyjánál, itt marad hétvégére, talán van egy kis pálinkája – a lelke mélyén biztosra vette, hogy van neki, ahogy azt is, hogy Irma zugivó, de jelenleg nem tudott és nem akart ezzel a problémával foglalkozni. Miután sietve, alig véve levegőt elszívta a cigarettát, visszament a házba.

Az anyja még mindig ott ült, az asztalnál, előtte a törött izzó darabkái. Evelin mélyet sóhajtott, és helyet foglalt vele szemben, az asztal túloldalán: – Folytasd anya, félbeszakítottalak.

– Ó, Evi drágám, csak nincs valami baj? – kérdezte az anyja valódi aggódással a hangjában. Evelin arra gondolt, elmond mindent neki, és közben a vállán kisírja magát – romantikus amerikai vígjátékok vonatkozó jelenetei ugrottak be neki –, de nagyon gyorsan elhessegette az ötletet. – Semmi, csak munkahelyi gondok – hazudta.

– Felemészt ez a munka. És a főváros. Azt látom, egyre soványabb és idegesebb vagy, ha hazajössz – bólogatott az anyja, majd beleszagolt a levegőbe. – És ismét dohányzol? – kérdezte megrovón.

Evelin legyintett:– Csak néha. Ha feszült vagyok.

– Hát épp erről van szó, mindig feszült vagy, drágám. És azt gondolom, ideje ennek véget vetni – bólogatott valami rejtett elégedettséggel az anyja, aki most olyannak tűnt, mint aki megkésett karácsonyi ajándékot dugdos az asztal alatt.

– Oldjam a feszültséget, mint te? – kérdezte hirtelen jött haraggal Evelin, és a gúny elérte célját, Irma összerezdült. – Nem kell ez, kislányom – mondta, majd kisimított egy ősz tincset homlokából. – Erre a célozgatásra semmi szükség.

Evelin hirtelen megsajnálta. Az anyja özvegy volt, immár hat éve, a magány negyven év házasság után az agyára ment, a szomszédjai vagy bolondok vagy halottak voltak, sőt, volt, amelyik gyilkos lett – nem volt hát más társasága, csak az ital. Kinyúlt, megfogta Irma faágra hasonlító, ráncos, eres, barna kezét, mely tehetetlenül feküdt a fehér terítőn. – Ne haragudj anya, nem akartalak bántani. Csak kivagyok. Inkább folytasd a történeted, arról a férfiról, aki eladta neked ezt az izzót.

Irmában az volt a jó, hogy azonnal át tudott lendülni a sértődöttségén. Arcába visszatért az élet, ahogy ő maga visszatért a múltba. – Azt mondta, a hegyről jött, az erdő felől, és tényleg az utca végénél tűnt fel, ahol a busz megfordul. Nem volt nála csak egy aktatáska, és öltönyt viselt, mint egy úriember. Én épp a ház előtt söprögettem, és egyszer csak megállt előttem, megkérdezte, kitalálhatja-e mire van szükségem – mesélte lelkesen, még mindig az élmény hatása alatt.

– Micsoda stílus egy vigéctől – jegyezte meg fanyarul Evelin, majd felállt a recsegő székről, a mosogatóhoz lépett, töltött magának egy pohár vizet, és egy hajtásra megitta. Egész nap nem evett, a Zara-kiskosztüm, mely régebben épp hogy jó volt rá, szinte lógott lapos hasán.

– Azt mondta, ő egy utazó ügynök, és kívánságokkal kereskedik. Azzal, hogy teljesíti azt a kívánságot, amire a legnagyobb szüksége van az ügyfélnek – bólogatott az anyja. – Olyan volt, mint valami bűvész. És a szeme. Egyszerűen igéző volt a szeme.

– Anya! – szólt rá Evelin évődve. – Csak nem lettél szerelmes?

– Csinos egy férfi volt kislányom, meg kell hagyni – bólogatott az anyja. – Mindegy, mondtam neki, hogy tegyünk egy próbát, hisz nem kerül semmibe, mondja meg, találja ki, mire van leginkább szükségem. És ő tűnődött egy pillanatig, majd azt mondta, hogy a nagyszobában kell nekem egy égő, mert kiégett a régi, és én azóta se tudtam szerezni.

– És tényleg így volt – jegyezte meg Evelin némi bizonytalansággal a hangjában.

– Igen. A boltban mindig elfelejtettem venni. A legutóbb a bolond szomszédoktól kértem, akik ugye azt a szörnyűséget csinálták a saját fiukkal, de amit adtak, az is rossz volt, és amikor visszavittem...

– Anya, elmesélted ezerszer, hogy mi történt – állította le Evelin. – A lényeg, hogy megvettél tőle egy izzót. Ezt az izzót? – mutatott az asztalon heverő törmelékekre.

– Ez nem csak egy izzó – jegyezte meg rejtélyesen az anyja, gyerekes félmosollyal a szája sarkában. – És erre ő is figyelmeztetett. Azt mondta, ez az izzó bűvös izzó. Egy démon lakik benne, az termeli a fényt, és soha nem ég ki, ha jól használom. Csak vigyázni kell, nehogy széttörjön, mert…

– Egy démon – ismételte meg Evelin, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Ekkor megrezdült a jobb keze mellett lévő mobilja, a kijelzőn riasztó egyértelműséggel kiírva a FŐNÖK szót. – Bocsáss meg, ezt fel kell vennem – kérte a nő, és kisietett a telefonnal az előszobába.

– Szia, vidéken vagyok – szólt bele lazának és barátságosnak tűnő hangon a mikrofonba, de András első szavából megérezte, hogy a másik tudja, és hogy nagyon dühös: – Nem hiszem el, Evi – sziszegte a férfi. – Nem hiszem el, hogy elcseszted.

– Nem én... – kezdte volna vékony hangon Evelin, de a férfi közbevágott: – Azt hittem, ismétlem, múlt időben, hittem, hogy profi vagy, hogy nem kevered a magánéleted a munkáddal. Egy profi sosem csinálna ilyet Evi, és nekem profi kollégákra van csak szükségem, ezt megérted, ugye? – néma, kínos csönd következet, melyről mind a ketten tudták, mit jelent. – Megértem – mondta végül csöndesen Evelin, majd kinyomta a hívást. Túl fáradt és túl összetört volt ahhoz, hogy harcoljon az állásáért. Hirtelen belehasított, hogy semmire sem vitte: harminckét évesen gyerek, társ, saját lakás és most már munka nélkül itt van ismét az anyja házában. Visszajutott oda, ahonnan elindult szerencsét próbálni.

Az anyja ugyanúgy ült, egyenes derékkal, az égő maradékait nézve, ahogy otthagyta. – Te sírsz, kislányom? – kérdte riadtan, amikor meglátta Evi arcát. Ő gyorsan elmaszatolta a könnyeket, majd leült: – Semmi anya, csak egy kis gond, egy apróság – szipogta, majd intett: – Kérlek, folytasd, ez eltereli a gondolataimat.

Az anyja fürkészte őt pár másodpercig, kereste a szavakat, és kutatott magában, mit kellene most tennie, de nem volt semmi receptje erre a szituációra, mert a lánya, mióta felnőtt, soha nem engedte közel őt magához avagy az ügyeihez.

– No, jó – mondta aztán erőt véve magán. – Ott tartottam, hogy megvettem ezt a csodaizzót, kétszáz forintért, és behoztam a házba, az ügynök meg eltűnt, mint a kámfor, mert mikorra kimentem a seprűért, sehol se volt. Az égőt este aztán bevittem a szobába – intett a ház belseje, a nagyszoba felé –, hogy majd becsavarom, de persze a bolond, vén kezemből egyből kihullott, egyenesen a padlóra, és összetört.

– Jaj, anya, milyen szerencsétlenek vagyunk mi mind a ketten – nevette el magát könnyei közt Evi, majd zsebkendőt vett elő, és letörölte sminkje maradékát is: – És akkor gondolom, kiszabadult a démon is, ugye? – kérdezte könnyedén, de az anyja csak nézett rá szigorúan, majd lassan, nagyon lassan megszólalt:– Igen Evi, kiszabadult.

Evelin keze pár másodpercre megakadt a levegőben, aztán leengedte a maszatos zsebkendőt az asztalra, és megfogta az izzó fém alját, szeme elé emelte, úgy vizsgálgatta: – És mi történt, anya?

– Nagyon hálás volt. És ahogy a mesékben, azt mondta, mint a kiszabadítója, jogosult vagyok három vágyam valóra váltására, melyben ő segédkezik.

– A három kívánság – rebegte Evi elbűvölve, kábán, mert hirtelen ismét kisgyerek lett, és elhitte, el akarta hinni a badarságokat, amit a részeges anyja mesél.

– Igen, és én persze hogy belementem, kapva kaptam rajta – erősítette meg az anyja büszkén. – Csakhogy elrontottam kislányom, mindjárt az elején.

– Miért? – kérdezte Evelin szinte ijedten.

– Azt kértem, adja vissza az apádat – vont vállat sóhajtva az anyja. – De ezek a démonok gonosz teremtmények, hisz ezért démonok. Nem is hibáztatom őt, hogy nem figyelmeztetett, hogy szó szerint veszi azt, amit kérek, és hogy egyszerre csak ott feküdt előttem az apád, de olyan alakban, ahogy most kinéz, hat év a föld alatt, el tudod te képzelni Evi, milyen rút és förtelmes volt?

Evelin nem válaszolt, csak nézte az izzó csonka darabját, majd hirtelen elöntötte az undor, felállt, és a sarokban álló kukába dobta a fémet, aztán megfordult: – Anya, neked teljesen elment az eszed!? – förmedt az anyjára, aki csak bámult rá, nagy elkerekedett szemekkel: – Megint ittál egész nap, ugye? Már reggel ittál, ugye?

– Evi, hallgass meg! – állt fel az anyja az asztaltól. – Csak kérlek, hallgass végig.

– Nem, mert megbolondultál a piától! – vágta az arcába a lány, és indult volna kifelé, el, de az anyja elé lépett.

– A második kívánságomat is elpazaroltam, Evi – mondta csöndesen, amitől Evelin akaratlanul is megdermedt. – Azt kértem a démontól, hogy az apád éljen. Mert ahogy odahozta nekem, az csak egy halott test volt ugye. És a démon megint túljárt az eszemen. Életet lehelt abba a testbe, abba a szétfoszlott, megrothadt, összeaszott, málló testbe Evi, és így én visszakaptam őt, de milyen állapotban…– Félreállt az útjából, és a nagyszoba bezárt ajtajára mutatott: – Nézd meg magad, ha nem hiszel nekem.

Evelin nem mozdult, agyában kába gondolatok kavarogtak, az asztalon a telefonja ismét megrezdült, remegni kezdett, ismeretlen hívószám, biztosan a feleség. – Ez nem lehet igaz – suttogta.

– Akkor bizonyosodj meg róla magad – kérte az anyja fáradtan, mire Evelinről hirtelen lehullott a varázs, a telefonhoz ugrott, kinyomta a hívást, majd a készüléket is kikapcsolta.

– Nem megyek bele az ostoba játékaidba! – mondta haragosan az anyjának, noha inkább a megcsalt felségre haragudott, aki fel merte hívni őt. – Elegem van ebből! – mondta még, és kifelé indult.

– A harmadik kívánságot – állította meg az anyja eltökélt hangja – neked tartogattam.

Nem fordult meg, úgy válaszolt: – Miről beszélsz anya?

– Okultam az első kettőből, nagyon sokig gondolkodtam, mit kérjek harmadjára ettől a démontól, és rájöttem, csak veled kapcsolatos dolog lehet – magyarázta az anyja, közben mögé lépett, átkarolta Evi vállát, hozzásimult: – Az én űzött, nyúzott nagylányomnak kell megkapnia a harmadik kívánságot. És rájöttem, hogy boldoggá akarlak tenni Evi, és azt is megértettem, hogy érhetem ezt el a démonnál. Nagyon egyszerűen, mert emlékszem, mikor voltál utoljára, igazán boldog, mikor voltál utoljára önmagad Evi, amikor még az enyém voltál, csak az enyém és apádé, amikor nem voltál még csak három éves és azt, mondtad nekem selypítve, pöszén, hogy…

– Elég, anya! – fordult meg Evelin, és most közvetlen közelről fröcsögte az anyja arcába: – Ébredj fel! Hagyd abba az ivást, és fogadd el, hogy felnőttem, és hogy nekem is vannak bajaim, és talán nem vagyok boldog, de azért még nem omlik össze a világ.

Némán álltak pár másodpercig, szemük összekapcsolódott, és nem láttak a másik tekintetében, csak reménytelenséget.

–…azt mondtad nekem: szejetlek – fejezte be az anyja.

Evelin megfordult, és elindult a folyosón a bejárat ajtó felé.

– Azt akarom, hogy a lányom újra három éves legyen – kérte mögötte az anyja a démontól, és Evelin keserűen elmosolyodott, mert hirtelen rájött, hogy ő is ezt akarja, hogy tényleg, most ez lenne a legjobb, ez lenne az egyetlen menekülés a…

És ekkor eltűnt minden Evelin fejéből, és még elérte ugyan az ajtó, és valami homályos cél okán próbálta kinyitni, de már nem érte fel a kilincset.

2016