A feltámasztó ember rossz napja

A holtak visszakényszerítése az életbe a legtöbb feldolgozásban érzelmi döntés következménye. Frankensteintől a Re-Animátorig, Orpheusztól a Kedvencek temetőjéig a hiány okozta fájdalom lesz a mozgatórugója a végzetes tettnek (Shelley persze kilóg, hisz ott eredendően a tudományos becsvágy is jelen van). Az alábbiakban egy teljesen más kifutású történetben írtam meg a sztorit. Jó régi novella, tele egyszerű, rövid mondatokkal, ismétlésekkel, sűrítéssel. A primitív szövegvilág nyilván az E/1–es narráció miatt van, de szerintem jól ellenpontozza a zakatoló cselekményt.

 – Négy napja? Mert akkor meg tudom csinálni – kérdezte, mondta a fickó, mi pedig bólintottunk.

– Igen, még a koszorúkat sem vették le – mondtam, mire rám nézett, majd vett a cigimből, meg se kérdezve, vehet-e?

– Mennyi idő ide? – folytatta a faggatást. Már csak mi voltunk a kocsmában. Vasárnap este volt. A tévében foci ment.

– Pár perc – válaszoltam.

– Szerszámok? – folytatta csökönyösen.

– A kocsiban – mondtam.

– Zárnék lassan, fiúk – mondta a kocsmáros a távolból, mire összerezdültünk.

– És hazahoztok – kötötte ki a férfi, mire a bátyám bólintott. A fickó felnézett a tévére. Kopott öltöny volt rajta, barna cipő. Világoskék vászoningjének a gallérja csupa mocsok.

– Mit akartok vele kezdeni – kérdezte vagy inkább mondta, mire egymásra néztünk. Nem számítottunk rá, hogy majd ezt is tudni akarja. – Csak hogy ne legyen baj. Ha bármi lesz, engem nem ismertek – tette hozzá ő. Mi rábólintottunk. – Rokon? – kérdezte még, mire én akaratlanul is elkaptam a tekintetem arcáról. – Persze, hogy rokon. – Beleszívott a cigibe, odakinn felugattak a kutyák. Mit mondhattunk volna? Éjfél volt. Vasárnap. És mi vissza akartuk kapni az apánkat. – Mindig rokon – jelentette ki, aztán felállt. – Ti fizettek. – És kiment. Ősz volt, de még meleg idő. A kocsi mellett megállt, felfelé nézett. – Csillagos az este. Jó jel – mondta, miközben beszálltunk. A bátyám vezetett, én elöl ültem, a férfi hátul. Már sehol nem égett a lámpa a házakban. Aludt a falu. Hamar kiértünk a határba. Lehúztam az ablakot, avarszag jött be.

– Hogy jött rá, hogy meg tudja csinálni? – kérdeztem, de nem fordultam hátra. Sokáig nem mondott semmit, azt hittem, elaludt, vagy nem akar válaszolnia kérdésemre. Tévedtem, mert kisvártatva megszólalt, igaz, nem túl hangosan, elnyomta a motor zaja, ezért mégis hátra kellett fordulnom, hogy halljam. –…koromban történt. Forgalmas út mellett laktunk, és rengeteg állatot tartottunk. Amikor beindult a sóderbánya, minden nap elütöttek valamit. Apám megcsinálta a kerítést, de hiába, valahogy odakeveredtek a kerekek alá. Macskák, kutyák, biztos láttatok már ilyet, de még a tyúk volt a legrosszabb. Mintha bomba robbant volna fel benne. – Kifelé nézett, oldalt, a sötétbe. A vasárnapi sötétbe. Ősz volt. – Volt egy kutyánk, azt nagyon szerettem. Óvtam, ahogy bírtam, de nem sikerült elejét venni a bajnak. Azzal kezdődött. Megérintettem, és megint élt. Adj már még egy cigit. – Meg is gyújtottam neki. Nehezen ment, olyan huzat volt a letekert ablakok miatt. Bőgött a motor. Mentünk veszettül a vasárnapi éjszakában. – Nagyon meleg nap volt. És én nagyon akartam – folytatta aztán. – Rosszul voltam előtte. Amikor megláttam, elhánytam magam. De nem volt csúnya, nem lapította szét az autó. Tényleg is, az illető hogy halt meg? – A bátyám válaszolt, szinte kiabált hátrafelé: – Szívinfarktus.

– Nagyon hirtelen jött a dolog – tettem hozzá. A férfi bólintott, és a saját dolgát folytatta: – Odamentem hozzá. Az ölembe vettem a fejét. Az egyik szeme tiszta vér volt, arra később se látott. Éreztem, hogy nem lélegzik. Eltelt egy perc. Akkor talpra állt, és elsétált tőlem. Képzelhetitek, hogy megijedtem. – Megborzongott, vagy a hidegtől, vagy az emléktől.

– Miért kérdezte, hogy hogy halt meg? – szólt hátra a bátyám.

– Azt vettem észre, ha van sérülés, nem nagyon sikerül – válaszolta férfi. Kidobta a cigit az ablakon. Hosszú szikracsíkot húzott maga után.

– Miért nem mondja el a dolgot? – kérdeztem én. – Híres lehetne. Lenne egy csomó pénze. – Gondolkodott, mielőtt felelt: – Kivágnák az agyamat – jelentette ki. – Kicsoda? – kérdezte a bátyám csodálkozva.

– A tudósok. Cirkuszi majmot csinálnának belőlem. Vagy széttépnének. Vagy valami őrült lelőne – sorolta, miközben ismét átmentünk egy falun. Ezután már a miénk következett. A temető a szélében volt. Tudtam, nemsokára odaérünk. Rám jött a vizelhetnék. Biztos a félelemtől.

– Jó ez így nekem – folytatta kisvártatva a férfi. – A környéken már ismernek. Ha megdöglik a malac, nekem szólnak. Ha elütik a kutyát, akkor is. Embereknél már ritkábban. Inkább csecsemőkhöz hívnak meg kisgyerekekhez, azokkal nincs is baj. – Kutyaugatást hozott a szél. Lassítottunk. – Valahogy senki se szereti bolygatni a felnőtteket. De nekem se hiányzik. A bonyodalom a hatóságokkal, orvosokkal – mondta. Össze–vissza rázott a rossz út. A kerítés mellett álltunk meg, és füleltünk a sötétbe.

– Nincs itt ilyenkor senki – jelentette ki a bátyám. Úgy is volt. Gond nélkül bejutottunk a temetőbe. Még a kapu is nyitva volt. A szerszámok összekoccantak vállunkon. Csákány, ásó, lapát, feszítővas. A férfi kért még egy cigit. Amikor odaértünk, leült egy sírra. Gondoltam, hogy nem fog segíteni. Először ledobáltuk a hervadt koszorúkat. Kapkodtunk, pedig messze volt még a reggel. Talán csak túl akartunk lenni rajta. A legnyugodtabb ő volt. Szóval tartott minket. Válaszolni se kellett, igaz nem is tudtunk volna, olyan veszett iramban ástunk: – A legtöbb halott nem is olyan csúf – mondta. – Egy-két nap meg se kottyan nekik. Amíg nincs víz a koporsóban meg bogár, addig nincs baj. De igazán sokáig az marad szép, amelyik nem evett túl sokat, mielőtt meghalt. – Nagyon sok giliszta mászott elő a nedves földből. Kettévágtuk őket. A gödör egyre mélyült. Apánk közel volt már. – A nők jobbak. Valahogy jobban viselik. Kevesebbre emlékeznek. Azt hiszik, álmodták az egészet. Nem sok férfival volt dolgom, de majdnem mind rázós volt. – Felemeltem a tekintetem a gödörből: – Hogy érti azt…hogy rázós? – lihegtem felé.

– Dühösek – mondta. – Valami harag van a legtöbben. A nőkben nem annyira. Azok nem harcolnak annyira ellene. Ha el kell menni, el kell meni. Ezért nem jók a nők katonának.

Jól haladtunk. Mind a ketten nagyon erősek vagyunk, mert apánk hozzászoktatott minket az efféle munkához. Ahogy minden egyéb rosszhoz is. De gyors ásásra ösztönzött a vágy is, hogy visszakapjuk apánkat. Már nagyon közel volt hozzánk.

– Csak kétszer reklamáltak – mondta a férfi. – Az egyik megőrült ebéd közben. Törni-zúzni kezdett. Odamentem. Mondtam nekik, vissza nem tudom csinálni. Nem vagyok hóhér. A másik meg elrothadt. – Felállt, odajött hozzánk, fölénk állt. – Túl későn érkeztem. Azt hazudták, két napja halt meg, pedig volt már egy hete is. Kívülről nem látszott. Csak ahogy beszélt, dőlt belőle a dögszag. Később kijött minden belőle. Vissza is temették. – Leadta nekünk a lapátot és a feszítővasat. Az ásó már a fán kopogott. A bátyám kilapátolta a maradék földet, majd kimászott, és elemlámpával világított. A gödör oldalába ékeltem a lábam. Ránéztem a bátyámra, aztán felfeszítettem a koporsót. Apa úgy feküdt ott, ahogy eltemettük. Leereszkedtem mellé. Volt valami szag, de a friss föld párája elnyomta. Fölnyaláboltam a hóna alatt, és kiemeltem. Fogtam a lábát, míg a bátyám felhúzta. A bátyám a férfira nézett.

– Itt? – kérdezte az. A bátyám megvonta vállát, mire a másik elkezdte. Leguggolt apa mellé. Ölébe vette a fejét. Lehunyta szemét. Vártunk egy kicsit, mind a négyen. Aztán kinyílt apa szeme.

– Vigyázzunk! – sóhajtott a férfi, és hátradőlt a sarkára. Apa lassan feltérdelt, majd nyögve talpra kászálódott, és csodálkozva nézett rám. A férfi felállt mögötte, hátrált, mint aki szaladni akar. Megfogtam apa vállát: – Apa – mondtam. A bátyám a férfihoz lépett.

– A pénz? – kérdezte az.

– Apa – mondtam én. A szemében oszlani kezdett a köd. A bátyám a zsebébe nyúlt.

– Apa – mondtam, ő pedig válaszolt végre: – Te vagy az, fiam? – A bátyám elővette a kést. – Igen – mondtam. Nem akartam elsietni, de nem bírtam tovább: – Mondd meg, hogy hova dugtad a pénzed! – szóltam rá, majd arcul ütöttem. A bátyám a férfiba döfte a kést. Hasba szúrta kétszer. Megráztam apát, nem hagytam, hogy másfelé nézzen: – Hol a pénzed, apa? – kiáltottam az arcába. – Feltúrtunk mindent, az egész házat, de nem találjuk! – kiáltottam. A bátyám fejbe rúgta az összecsukló férfit. Az beesett a koporsóba. Ott is maradt.

– Milyen pénz? – kérdezte apa. A bátyám már mögötte volt: – Nekem nem volt pénzem – mondta apa. Nem hittem el. Ismét az arcába ütöttem. – Hazudós vénember! Egész életedben kuporgattál, minden fillért elraktál, és most azt hazudod, hogy nincs pénzed? – kiabáltam, aztán összeszedtem magam, és csöndesebben mondtam neki: – Nem hiszem el. – A bátyám szorosan apa mögé lépett, és a kés pengéjét a nyakához tartotta: – Jobb lesz, ha elmondod, apa – szólalt meg.

– Te is itt vagy? – kérdezte apánk riadtan. Nem hagytam, hogy hátraforduljon. A bátyám se akart az arcába nézni: – Na, ki vele! – mordult rá, mire apa összerezzent: – Az almafa alatt van. Az almafa alatti pad alatt, olyan egy méter mélyen – mondta. A bátyám megszúrta. Én meg belöktem a koporsóba a másik mellé. Szépen elfértek benne ketten is. Tartottam a tetőt, amíg a bátyám ráhányta a földet. Aztán közösen betemettük a gödröt. Visszatettük a koszorúkat. Letisztogattuk a szerszámokat. Elrendeztük a környéket. Kocsiba ültünk és hazamentünk. Egészen hajnalig ástunk, de az almafa alatt, a pad alatt nem volt semmi. Bent ültünk a házban, sárosan és fáradtan, mikor felkelt a nap.

– Becsapott minket – mondta a bátyám. Nekem más jutott eszembe: – Szerinted az a férfi meghalt? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt. – Mi van, ha nem? – mondtam én. – Ha feltámasztotta magát odalenn. Aztán apát is. – A bátyám csak nézte a kikapcsolt tévét. Kisvártatva megszólalt: – Mostanra már kiáshatták magukat – mondta, és elővette kését, én pedig kimentem a fészerbe baltáért.

2004