Novellák

Ha a címet olvasva Stephen King fűnyíróemberére gondolunk, akkor jó úton járunk, van némi motívumáthallás a két történetben, de azért be kell hogy valljam, hogy sosem tartottam sokra ezt az írását, tulajdonképp harminc éve nem is olvastam, csak rémlik, ahogy az is, hogy a belőle készült kilencvenkettes film borzalmas volt. Erről pedig az jut eszembe, hogy az értékek átértékelése zajlik bennem, pontosabban újranézem és -olvasom a kamaszkori Nagy Műveket, és egy részük sajnos nemcsak hogy nem állta ki az idők próbáját, de még zavart értetlenkedést is keltenek bennem, hogy miért nem láttam ezeket a hibákat, ezeket az aránytalanságokat, nevetséges vagy elnagyolt részleteket akkor. Most csak egy példát hoznék, a Drakulát Bram Stokertől, amiről hamarosan írok pár gondolatot itt, és a belőle készült Coppola-filmet. Imádtam azt a mozit, a plakátja évekig kint volt a szobám falán, a zenéjét rongyosra hallgattam a walkmenemben - de be kell látnom, sajnos nagyon rosszul öregedett. Nem értem mi történt, mivel ebből a korszakból pár hasonló, körülrajongott alkotást a mai napig élvezhetőnek és elfogadhatónak tartok. Talán az van, amit nem akarok elfogadni, hogy igazból ez a mű sosem volt jó, semmilyen befogadói korszakomban sem kellett volna szeretnem, egész egyszerűen elvakított az, amit beleképzeltem, illetve bizonyos magánéleti okokból vakon szeretni akartam. Hát itt tartunk. 

Ez a novella szorosan kapcsolódik az előzőhöz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A másik menekülési kísérlet az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

Ez a történet szervesen összefügg egy másikkal, annak a kifejtése, lezárása. A szövegben megjelenő narráció írásakor a fejemben volt a tavalyi év egyik legerősebb audiovizuális élménye, a Midnight Mass, abból is a pap monológja, melyben elbeszéli a sajátos átalakulásának történetét. Nagyon nagyra tartom Flanagan rendezéseit, azt gondolom, hogy ezt a fajta dialógusos, magas érzelmekkel játszó horrort próbálom én is írni. 

Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.  

A képet egy őszi napon, futás közben készítettem, egy elhanyagolt mezőn. Egy kunyhó fala adja a festés hátterét. A kunyhó vaslemezekből áll, és úgy gondolom, nem a hajdani lakosa készítette a graffitit. Azért a múlt idő, soha nem láttam odabent senkit. A keskeny csapásról ugyanis, ami elvisz a bódé mellett, belátni az ajtó nélküli nyíláson a belső térbe, amit koszlott matrac, nejlondarabok és ruhamaradványok kusza halma tölt ki. Rossz érzés volt benézni, és még rosszabb lett volna közelebb menni, noha előfordulhatott volna, hogy a lakója bajban van, és segítségre lett volna szüksége. Ha úgy adódott volna, nem biztos, hogy lett volna merszem bármit is tenni. Ez a kunyhó jutott eszembe, amikor néztem 2021 telén a negédes karácsonyi reklámokat, melyekben a multik akkori, legújabb témája (mert a COVID elleni összefogás már nagyon elkopott) a magány volt, és hogy legyünk szolidárisak az idős, egyedül karácsonyozó emberekkel. Elképzeltem ezt a kunyhót a hideg éjszakában, a sötétben, azt, hogy valaki, aki tényleg pokolian magányos, odabent várakozik, és persze nem jön senki. Erről kellene szólnia a televíziónak éjjel és nappal. És erről szól a most következő novella is. 

Ezt 2021-ben írtam, mikor apám már gyöngeségre hivatkozva kijelentette, hogy jövő tavasszal már nem vállalja a metszést. Ugyanezen évben, nyáron a nem sokkal korábban telepített feketeribizli trióból kettő elszárad - ezért, vagyis a tanulásvágy és a kérdezési lehetőség okán csatlakoztam az Facebookon a Metszés nevű csoporthoz. Elképesztő élmény. Nagyon sokféle téma jön fel naponta, plusz kertek, hátsó udvarok, telkek képei az ország minden részéből, különleges nyelvezettel fogalmazó karakterek, érthetetlen vagy durva humor és – legtöbbször – igazi lelkesedés, amit manapság nagyon kevés helyen érezni. Általában mindenkinek csak javasolni tudom, hogy valami számára idegen téma köré szerveződő közösség csoportjába csatlakozzon be - így lehet kilépni a buborékból, és a lehető legtöbbet megtudnunk a köröttünk élő emberekről és társadalomról. Azonnal tudtam, hogy írni fogok az élményeimről, és a történet is megvolt hozzá régebbről a fejemben, igaz, az eredeti verzióban egy ősöreg tölgyfát vagy diófát képzeltem el, ami egy parasztcsalád udvarán áll, és generációkon át mérgezi és gyilkolja a családtagokat, de aztán ezt elvetettem, és egy jóval összetettebb szimbolikát választottam, aminek persze népmesei gyökerei is vannak. Természetesen a novellában ábrázolt személyeknek a valósághoz semmi kapcsolódásuk nincs.

A siromi hiedelmekről  már korábban írtam, azóta bennem motoszkált, hogy a "hazafutás" néven ismert szokást ki kellene bontani, szét kellene szálazni. Sokáig tűnődtem viszont, mi az a fenyegetés, ami elől végigrohanják az erdei ösvényt a fiatalok - és aztán megjött az ötlet, mert manapság is ez a legnagyobb félelem egy ifjú lélekben. Ez a feloldás, csattanó egyébként benne volt egy gyerekkori, kamaszkori képzelgésemben: nagyon sokszor eszembe jutott, mikor hazaértem, felmentem a házunk lépcsőjén, és bekopogtam, hogy mi lenne, ha az ajtó túloldalán a tökéletes magány várna - ennél többet és pontosabbat nem írhatok, hisz elrontaná az olvasás élményét. A lényeg, hogy nem tudjuk, mi történik október utolsó éjjelén a siromi erdőben, és nem tudjuk pontosan, mi lesz azokkal, akik utolsók a hazafutásban.

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.