Novellák

Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig.

Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe, és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: hulladékfából és bádogból összetákolt horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy.

Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Ennek a történetnek is van egy párjapárja, igaz, főképp a hangulat, a Tar Sándor-i világkép kapcsolja őket össze. A legnagyobb problémám a mostani darabbal a narráció stílusának kitalálása volt. Egy olyan narrátort képzeltem el, aki szegény családból jött, jó tanuló, szorgalmas gyerek volt, de a nyolcadik osztály után illetve felnőttként az élete félrecsúszott, és emiatt soha nem tudta befutni azt az ívet, ami neki rendeltetett. Hány ilyet láttam. Semmiképp nem akartam egy folyton káromkodó, kedélyeskedő álproli főhőst, aki egyébként olyannyira elterjedt a magyar filmben és az irodalomban is. 

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már több mint húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. A nosztalgia akkor sötétült el, amikor 2009-ben bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt a lény miatt már sokkal differenciáltabban és óvatosabban gondolok a városra. És ijesztő az eset tanulsága is: a valóság az irodalomhoz képest néha sokkal brutálisabb.

Ez a történet elkerülhetetlen ebben a füzérben. És persze azért is szükségszerű, mert a város és szülöttének viszonya némiképp...ambivalens. A teljes értelmezéshez ajánlott elolvasni az előzményeket. 

Iskolai fogalmazás formájában előadott rövid húsvéti történet jóscsontokról, a bokorból előmerészkedő fenyegetésről és egy valaha nagyon csinos lányról, akit a fiúk meg akarnak locsolni 1991-ben.

A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabban látszódó ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt meg - talán csak beképzeltem, talán a  fantáziám indult be. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre. 

Ismét egy gyerekkorba visszatekintő történet, a nyomtalanul elfolyó életről, a nyolcvanas években mindig hulló esőről, az őrsökről és a rajokról és az öregségről meg arról, hogy talán ki lehet cselezni a halált. 

A Salgótarjánhoz kapcsolódó ciklus ezekből a nosztalgikus történetekből nőtte ki magát. Úgy vélem, az E/1, gyerekkori, kamaszkori énre visszatekintő, csalódott, rezignált és némiképp bölcs narrátor hangja az, amelyik a leginkább működik a horrorban. Ebben az elbeszélőben kettős veszteség munkál, egyrészt a gyerekkori idillt, a "még minden lehet" érzését adta fel felnőttkorára, másrészt történt vele valami szörnyűség annak idején, ami természtesen elrontotta az egész jövőjét. Egyszerűbbe megfogalmazva, az ilyen típusú horror azt is mondja, hogy már önmagába az, hogy az ember felnő, megöregszik, és lassan rájön arra, hogy egyszer elmúlik, már önmagában ez egy olyan rémisztő dolog, hogy emellett a valódi szörnyek jelentette fenyegetés eltörpül.