Városiak

"A Járványügyi álmok" című kötet (lásd az Antológia menüben) záró darabja. A kötetben minden történet egy fertőzés sújtotta, poszt-apokaliptikus Budapesten játszódik, ahol a hajdani lakosok egyik része bujkálni kényszerül a járványban megbetegedett másik rész elől. Itt, ebben az epilógusban már elhagytuk a fővárost, és a menekültek további, szomorú sorsa a téma.

Alig állt meg a terepjáró, alig állt le a motor, az ügynök már ki is pattant belőle. No, mondta, ez lenne az. Az udvar, mondta, és a kerítés, mondta, hát azok nem valami faszántosak, de hamar rendbe lehet vágni. Ismerek egy-két jó kőművest, meg a faluban is akad elég naplopó, aki szívesen összetakarít. Kiszállt a lány is, majd mellőle a fiú, és zavartan topogtak a hűlő kocsi mellett. Azt se tudták, hova nézzenek, annyi volt az érdekes látnivaló. Városi ruha volt rajtuk, városi arcuk volt, városi arckifejezéssel. A lány várost izzadt a nyárban. Hát, elég lerobbant. Mondta, és elindult a tornác felé. Az ügynök megnézte a seggét, majd karon fogta a fiatalembert. Nézzék, lehet, hogy kívülről kicsit le van zuhanva, de ezek az öreg parasztházak bírják ám a gyűrődést. És érzik ezt a levegőt? Kibaszott jó, nem? Megálltak, beszívták a levegő. Igen, mondta a lány, de az ablak ki van törve. És az ajtó is. Hát igen, mondta az ügynök, volt egy kis baleset. Beléptek az első szobába. Homály, pókháló, agyagszag. Mik ezek a nyomok? Kérdezte a fiatalember. Vágásnyomok voltak a meszelt falon. Azt hiszem, elkezdték felújítani. Mondta az ügynök. De nem fejezték be. Van még két szoba. Benyitott a tiszta szobába, ami valamivel világosobbnak tűnt, ennek ablaka az utcafontra nyílt. Az utcán nem ment senki. Nem jár itt senki az utcán? Kérdezte a lány. Biztos a mezőn van mindenki. Mondta az ügynök. Kaszálnak meg ilyenek. Elment a lány mellett, és közben megnézte a mellét is. A másik szoba még jobb. Mondta és benyitott. Még benne van a szövőszék is. Tényleg benne volt. Egy hatalmas szövőszék. Nagyon jó, és milyen régi! Mondta a lány. Mit kezdjünk egy szövőszékkel? Kérdezte a fiatalember. Nem tudom, vallotta be az ügynök, de benne van az árban. Akár fel is apríthatják. Tűzifának. Apropó ár, kezdte a fiatalember. A lány közben kiment. Nem lehetne valamit engedni? Hisz elég messze van mindentől. Ó, hát ez benne a lényeg, nem? Kérdezte az ügynök színlelt csodálkozással. Valaha én is ott laktam. A Városban. De aztán, még a Változás előtt, az első bombák előtt kiköltöztem. Persze nem ide. Hanem egy másik faluba. Szóval, az ár, az ár, az ár, az ár. Két ujja közé fogta ajkát, szemét felemelte a plafonra. Nem tudom. Jelentette ki. Elég makacs emberek élnek itt. Nem szívesen alkudoznak. Nem ételjeggyel fizetnénk, ékszerekkel. Kezdte volna győzködni a fiatalember. Ám ekkor visszajött a lány. A kút mellett mi az a lejárat? Kérdezte. Az ügynök kisietett, ők utána. Odament a csapóajtóhoz, amire a lány gondolhatott. Ez? Kérdezte. Hát ez a pince. Mondta. De nem érdemes lemeni. Miért? Kérdezte a lány, és eszébe jutott egy regény. Mert veszélyes. Mondta az ügynök. A lelkemre kötötték, hogy le nem menjen senki. Azt hiszem veszélyes. Nem szabad használni. Csönd volt. Álltak a kút mellett, a fiatalember belenézett, de nem látta csillogni a vizet. Kiszáradt? Kérdezte. Az ügynök megrázta a fejét. Nem tudom. Mondta. Dobjunk bele egy követ. A lány lehajolt, és felemelt egy kis követ. Nem hallottak csobbanást. Nekem tetszik. Mondta a lány. De még víz sincs. Vetette ellen a fiatalember. Azt hiszem, ezt meg tudjuk oldani. Felelte az ügynök. A szomszéd bizonyára megengedni, hogy eleinte az ő kútjáról hordják a vizet. Aztán meg majd hívnak egy kútásót, és az kitisztítja. A kutat. Ez valóban így megy? Kérdezte a fiatalember gyanakodva. A lány a szomszéd házat kémlelte. Ugyanolyan volt mint ez. Sötét, elhagyatott és össze–vissza vert. Biztos, hogy él itt valaki? Kérdezte. Az ügynök elindult a ház felé. Nem, mivel elmentek Amerikába. Azt hiszem, megijedtek a Változástól. Hogy odabent, a Városban a fertőzést mégse állították meg a bombák. De azt tudom, mert lebeszéltem velük, hogy megengedték a víz–dolgot, tehát ezzel nem lesz baj. A két telek közt nem volt kerítés. Egyszerűen átgyalogoltak a szomszéd udvarára. Az ajtón karmolásnyomok látszottak. Ki volt fordulva a tokjából. Itt is felújítottak? Kérdezte a lány. Tudja, hogy van ez, kacsintott az ügynök, a környékbeli fiatalok ide járnak néha szórakozni. Elkomorodott. De már beszéltem a fejükkel, és többet nem jönnek. Tudom, mire emlékezteti magukat. Lépett közelebb az ügynök, úgy méregetve őket, mint aki a súlyukat próbálja megbecsülni. Az utolsó időkre, odabenn. Fejével a füstölgő, izzó zsarátnokfolt felé intett, mely a délre elnyúló puszta végén feküdt. Nem akarunk erről beszélni. Jelentette ki sietve a lány. Sok barátunk nem jutott ki. Az ügynök megvonta vállát. Pardon. Mindannyiónknak voltak veszteségei. De valóban, a múltat, és a Változást le kell zárnunk, mert vége. A fiatalember közben a szomszéd kútjához ment, és belenézett. Itt se látok vizet. Mondta. Az ügynök mellé lépett. Pedig kell lennie. Tegnap még volt. Mondta. A fiatalember válla fölött bekukucskált. Majd lehajolt, megfogta lábát, és felemelve átlökte a kút káváján. A lány úgy sikoltott, mint egy gyenge amerikai színésznő. Berohant az eladó házba. Az ügynök utánament. A lány az egyik sarokba bújt, és zokogott. Fehér nadrágján vizeletfolt terjedt. Az ügynök elővette zsebéből a bokszert, és leütötte. Aztán a testet kihúzta az udvarra. Átemelte a kút szélén. Nyögött közben. A fiatalember után lökte. Mikor végzett, eltette a bokszert. Visszasétált az eladó ház pincéjéhez. Kinyitotta a csapóajtót. Azt hiszem, ez megvan. Szólt le a sötétbe. Halk morgás kélt lentről. E kettő egy ideig elég lesz nektek, drágáim. Mondta az ügynök. Megint tettem szalmát az aljára, így később rohadnak el. Fülelt, de a sötétből most nem kommetálták szavait. Az ügynök bólintott. Akkor ennyi. Este találkozunk. De nem indult el, ott guggolt még egy kicsit elgondolkodva. Egyre nehezebb lesz. Mondta aztán maga elé. Odalentről mintha sóhajtás szűrődött volna fel a hideg pincepárával. Azt hiszem előbb–utóbb mást kell kitalálnunk. Egyre kevesebb menekült jön. Nem tudom, hol élnek, miből és mit csinálnak, de mind kevesebb az érdeklődő. Pedig milyen nyugodt és tiszta hely ez. Nincs is más itt rajtunk kívül. Ajkai elé tette mutatóujját, és erősen összpontosított. Azt hiszem, igazából ennek nagyon egyszerű magyarázata lehet, drágáim. Hiába mondták, hogy a bombázásban elpusztult minden fertőzött. Hiába szűrték át a karanténban az összes menekültet. Hiába tartják még mindig megfigyelés alatt a gyanús eseteket abban a nagy sátortáborban a mogyoródi versenypályán. Bizony. Mindez hiába volt, mert a dolog –– a Változás megállítása, nem sikerült. És ez az jelenti, kedveseim, hogy nem vagytok egyedül.

2009