Utószó a Mitológiához

Rendhagyó írás, ezúttal nem széppróza. Háttérszöveg a Sirom - Palóc mitológia novelláskötetemhez egy rövid esszé formájában. Kedvenc motívumaim lesznek itt átgondolva: Észak, palócok és az erdő - még egyszer, de nem utoljára. 

Húszas éveimben Hamvas Öt géniuszától elámulva írtam egy esszét Északról, ami főképpen szülőmegyémről (Nógrád) szólt, az itt élők mentalitásáról, viszonyukról a természethez, kultúrához. Kissé elrugaszkodott, nagyképű, dühös és keserű szöveg lett. Színtisztán benne van az a kamaszos világtagadás, ami egészen az első közüzemi csekk kézhezvételéig uralja az érzékeny, romantikus borongásra hangolt ifjú lelkeket. A szellemet kerestem és hiányoltam a kilencvenes évekbeli, szülők által védett valóságomban, amikor a köröttem létezők valószínűleg nagyon is hétköznapi problémákkal küszködtek, melyekről én nem kívántam tudomást venni. Nem csoda, hogy az esszé alapállása a vád pozíciója volt.

Pár hónapja újraolvastam, és miután túltettem magam a szégyenen, eltűnődtem rajta, mit lehetne megmenteni ebből a hajdani jeremiádból. A hangnemet semmiképp se, hisz ötvenévesen végletesen távolinak tűnik ez a tomboló ifjú ember. Pár meglátás, néhány észrevétel, néhány lényegi mag a frusztráció burjánzó lombozata alatt – főképp azok, melyek részben kiállták az idő próbáját – azonban értékesnek tűnt.

És azt is be kellett valljam magamnak, hogy Észak problémája elkísért egész életemben, ott parázslott, gőzölgött és pulzált ez a téma legbelül, hogy aztán novellák sorában, történetek és egy képzelt falu képében manifesztálódjon.

Mert most, átgondolva a dolgokat, nagyon is úgy érzem, hogy bár immár három évtizede elköltöztem Nógrádból, mégis folyamatosan az árnyas völgyek, a kontúros hegygerincek, a szemetes erdők, a repedezett aszfalt és a kidőlt-bedőlt kerítések mögött lapuló kockaházak világában ragadt énem egyik fele. Az a rész, ami nem öregszik. Ami mindig, kristálytisztán látja  a dolgok valós értékét. Kant erről a valamiről beszélt a csillagos ég kapcsán.

Éppen ezért, miután végigolvastam a szöveget, már tudtam, hogy tartozom annyival Északnak, hogy megírom az új verzióját, azt, amit egy harminc évvel bölcsebb és higgadtabb elme képes összehozni, ami talán jobban támaszkodik erre az örökké pontos ítélőerőre. Nyilván ez is töredékes és vázlatos lesz, de talán tartalmaz majd pár olyan megfigyelési szempontot, amelyek alapján a Sirom – Palóc mitológia (a továbbiakban: Mitológia) egyes részei jobban érthetővé válnak. És talán helyreállítja a renomémat Észak és az itt élők előtt. Mert bár az előző, ifjúkori esszét csak egy-két ember olvasta, de jó tudjuk, hogy minden leírt, vagy kimondott gondolat az örökkévalóságnak szól, és végtelenszer fog ismétlődni.

Ennyi bevezető után az első kérdés mindjárt az, hogy mit értek én Észak alatt.

Könnyű lenne azt mondani, hogy azt a territóriumot, ahol a palócság, a palóc hadok (a család és kiterjedt rokonságának tájnyelvi megnevezése) él, de problémás a gyűjtőfogalom maga is. Kevésbé hiszem, hogy a „palóc” egy pontos kategória lenne, szerintem annyira sokszínű az általa lefedett népesség, hogy elnagyolt próbálkozásnak tűnik az itt lakók formalizálására. Helyette inkább az „északi”-t vezetném be, aki nagyjából a Duna Pozsonytól Vácig tartó szakasza felett, majd  a Mátra-Miskolc-Kassa körívtől fölfelé él, egészen a Tátráig. Nyugatról Nagyszombat, Nyitra, Besztercebánya határolja, keletről a Kárpátok teljesen más karakterű világa. Központja a Mátra-Balassagyarmat-Rimaszombat-Miskolc által kerített szabálytalan négyszög. A Mátra déli oldala, különösképp Gyöngyös már nem Észak része, utóbbi utcái egy alföldi mezővároséhoz inkább hasonlítanak, rögtön megértjük az eltérést, ha összevetjük például Besztercebánya meredek főterével.

A korabeli esszében kiemeltem, hogy ez a vidék a római limesen túl terült el, az ismeretlen barbárok, a komor vadon, a csökevényes dombok és a nem elég magas hegyek világa volt, ahova a Birodalom nem látta értelmét behatolni, és nem csak azért, mert a teutoburgi vereség a germán erdőkben végletesen meghatározta az északi irányú hódítások jövőjét, hanem azért is, mert tudták, hogy nincs oka az inváziónak. Se anyagi, se más értelemben.

Az így definiált táj fontos lesz a későbbiekben, ezért érdemes rögzíteni főbb jellegzetességeit. A dombok nem tudnak hegyekké érni, a hegyek pedig képtelenek jelentős hegységet alkotni. A szelídebb lankákra, ligetekre jó példa az Ipoly menti vidék, ami megőrzött egyfajta klasszicista eleganciát, képzetünk az örökkön komor két alkotót, Tompát és Madáchot társítja hozzá. Fentebb, a Tátra felé, az erős magaslatokon kiterjedt erdőségek zúgnak, de a terület nagyrésze nélkülözi a romantikus fenséget, mivel a hegyek beláthatatlanok a bennük lévők számára, nincs olyan nagyívű perspektíva, mint  a Tátrában.

Ami összeköti a változatos formákat, az az erdő és hiánya. Talán nem véletlen, hogy a római hódítás a hajdani ősrengeteg peremén torpant meg, befelé figyelve a sötét közökbe. Ma ennek az egykori zöld birodalomnak foltokban maradt csak nyoma, köszönhetően a mezőgazdasági termelés és az intenzív fakitermelés folyamatos korszerűsödésének. Felemás érzés, hisz mindenhol látni az egykori erdőségek lehetőségeit, de azt is, ahogy a vadon a szántók és legelők elől kényszerűen visszahúzódott a magaslatokra, a Mátrába, a Bükkbe, a felvidéki hegységekbe. Lentebb az ősrengeteg paródiájaként az akác uralta el a tájat, az utak, dűlők, legelők mentén pedig a kökény, a szeder és a csipke burjánzik. A rosszul művelt erdőségekben ugyanezek szinte kitöltik a fák közeit, ember, állat, nehezen jut benne előre. Mindez persze egyfajta degeneráció, de csak az érzi így, aki egy csökevényes akácos gyér lombjai alatt állva képes elképzelni az őskori, több méter vastag törzsek erejét, fent a korona halk, örök zúgását. Ha az ember beveszi magát a hegyekben megmaradt erdő maradványaiba, akkor fülledt nyári napokon, elhagyatott ösvényeken, a csúcs közelében az időn átrezdül ezeknek az egykorvolt faóriásoknak a hangja. Olyan távoli zúgást, mennydörgést hallani ugyanis, amire nincs magyarázat.  

A fentiekből levezethető tulajdonképp az összes többi aspektusa Északnak, így például történelme, mely a periféria határpozíciója, ami aztán legmarkánsabban a végvári rendszerben jelentkezett. Ez nem egy hősi alapállás, vagy valamiféle elhivatottság, hanem inkább a természetbe vetette közösség ösztönös bezárkózása a várakba, ha meg minden elveszett, a hegyekbe, barlangokba. A végek biztosítását kényszerűen veszi fel magára a terület a török korban, de jellemző, hogy nagy diadal nem köthető ide, apró és kínos árulások sora annál inkább. Eger sikeres megvédése nem Észak érdeme, mivel a város már nem tartozik a területhez. Jellemző, hogy e szerep után a zendülések, felmordulások és elégedetlenségek határvidékeként jelenik meg a királyság életében Észak: az erdélyi hadak, Thököly itt vívják elkeseredett utóvédharcaikat, Rákóczi Szécsényben rendezi meg sok jelentőséggel nem bíró országgyűlését, mindezek közt a korszak legeredményesebb haditette egy nőhöz, Zrínyi Ilonához köthető. A szabadságharcban és a Tanácsköztársaságban Észak rövid időre a diadalmas kitörések, felvonulások és rajtaütések terepévé válik, de a két világháborúban már semmi fontosabb stratégiai szereppel nem bír. Mindez a határvidék, a limes öröksége. Az itt élők hozzászoktak ahhoz, hogy különféle hadak vonulnak át a hol szűk (Somoskő), hol tágabb (Tarján-medence) völgyeiken, és nekik semmi behatásuk nincs a történésekre. Ezt a zárvány életet aztán a kutatók hajlamosak valamiféle palóc karakterisztikában igazolni, illetve próbálják visszavezetni a honfoglaláskori törzsi letelepedésre. Nem, Észak népessége nem képez egységes és ősi etnikumot, a falvakat számtalanszor felégették, érdemi városi kultúra nem fejlődött, a kővárakban pedig idegen zsoldosok védték a Magyar Királyságot – nem volt lehetőség kontinuitásra, sőt, az összes itt áthaladó sereg, had és néptömeg rányomta bélyegét erre a populációra.

Ha mégis akarnánk valami embertani meghatározást, akkor vissza kell térnünk a modern táplálkozás előtti korokba, a múlt század közepének falvaiba, ahol még utoljára volt lehetőség pár egyedi karaktervonás felfedezésére. Szívós, alacsony, szikár, karakteres csontozatú, keleties vonású férfiak bámulnak bele komor tekintettel a fényképész lencséjébe, asszonyaik némiképp teltebbek, de ez inkább a rakott szoknyák, a mellények és a  főkötők érdeme. Sötét hajúak, íriszük barna, néha szinte feketébe tűnő. A legények fiatalon is öregnek tűnnek, az öregek pedig mintha egykori honvédek volnának, pókhálós, százéves arcukon a sokat látott emberek közömbössége. Ez az északi típus átlagos megjelenése, de persze tájegységenként rengeteg eltérő, egyedi vonással találkozhatunk.

A történelem és az őserdő emléke együtt formálta a településszerkezetet ahol ezek az emberek éltek. A  falvak keskeny, hosszú, árnyékos völgyekbe húzódnak, soha nem kerülnek fel a dombok, hegyek tetejére, ahogy azt látni délen, Szlovénia avagy Olaszország földjén. A völgyben folyik a patak, ott van a víz, itt halad az ösvény, szekérút, mely összeköti ezeket a helyeket. A hadi utak távolabb, jobb terepen vágnak át, de egyébként is ki akarná ezt a értéktelen, agyagos földet meghódítani? Az árnyas völgyet körülkeríti a dombokról lenéző erdő, mely eleséget és menedéket nyújt. De a patakmeder ösztönös választás is, a másik alternatíva az ősi erdő ellenében, mert oda legfeljebb munkából vagy védelemért megy az ember, egyébiránt óvakodik tőle. A falvak különös hangulatát a Mitológiában ábrázolt Sirom próbálja visszaadni, erről itt bővebben nem szólok. Az tény, hogy az egykori parasztbarokk stílusban épült tornácos, ámbitos házak már csak mutatóban maradtak, de a mai nemzedék számára a Kádár-kocka, a sárga műanyag esővédő előtető, a bádogból tákolt kocsibeálló, a lebetonozott, fa nélküli udvar legalább ennyire egzotikus, és már ez a primitív és esetlen építészet és lakókörnyezet kialakítás is eltűnőben van az uniformizáló és évtizedenként változó felújítási divatoknak köszönhetően.

Ahogy fentebb írtam, a városiasodás jelentéktelen. Polgárság híján ezek a városok kényszerűségből jönnek létre, papi helyek vagy közigazgatási központok köré szervesülnek. Fentebb és nyugatra még hatása van Bécsnek és Pozsonynak, így Besztercebánya fel tudja mutatni egy erős centrum képét, ennek halovány mása Balassagyarmat és Miskolc. Kassa önerőből lesz jelentőssé, de a felvidéki mesterember-városokhoz (Lőcse, Késmárk) hasonlóan a modern korban a hanyatlás a sorsa. A múlt és polgár nélküli városok problémája Ózd és Salgótarján példáján mutatkozik meg leginkább. Függetlenül az aktuális rezsimtől, ezek mindig is ipari termelési központok voltak, és csak mímelték, hogy városok, a színfalak mögött iszonyatos szegénység, tudatlanság és közöny működött, erről Szabó Zoltán nagyon érzékletesen ír a Cifra nyomorúságban. Ezt a hátrányt – a bázis nélküli építkezést – képtelenség ledolgozni. A salgótarjáni városformálási kísérlet, melynek eredménye a brutalista betonépítészet kiemelkedő – és szívszorítóan naiv üzenetet hordozó – épületegyüttese a hatvanas-hetvenes évekből, azért lehetett ilyen sikeres és objektíve lenyűgöző, mert nem volt olyan történelmi alap, amit aggályos, nehéz vagy riasztó lett volna elbontani.

Az ipar – főképpen a nyersanyagéhes változatai, melyek itt megjelentek és kiváltképp a bányászat – errodálta a tájat és a néplelket is, bár annak belső magvához nem fért hozzá rontó hatása.

Mert a néplélek zárt. A civilizációnak kényszeredetten része, bár ösztöneiben, lelke mélyén, vére dobolásban ott tombol az, hogy minden emberi felépítmény csak időleges, és ezért egyszerűbb volna visszatérni az ősi, vad, barbár rítusokhoz. A kultúrából egyértelműen kirekeszti magát. Ez is egy ösztönös döntés. Nincs javára, hasznára, nem tud vele mit kezdeni, nem segít neki. Ez nem egyedi dolog, az alföldi ember is a kultúrán kívül létezik ezer év óta, ám az északiban a gyökere hasonlatos a vallásellenességhez: a kulturális javak és termékek, az eszmék, a könyvek, a versek, a drámák, a történetírás, a politikafilozófia, a  társadalomtudomány, sőt, bármely tudomány azért teljesen felesleges, mert végső soron nem segít rajta. Az ellen a félelem ellen, ami ösztöneiben lobog, nem gyógyír. Az ország más részein voltak eszmélődések, ami hasonló alapállásból ki tudtak kecmeregni – Erdély vagy a Dunántúl például nemcsak a keleti és a nyugati civilizáció szerves része volt, hanem a kulturális javakhoz is hozzájárult, sőt, innovatív módon néha elöl is járt. Ehhez képest az északi tér teljes némaságban leledzik az írott történelem óta. Janus Pannonius megérzi Észak lesugárzó hidegét, miután visszatér az országba, és aztán számos költő és író próbálja feldolgozni ezt a ridegséget. Tompát és Madáchot már említettem, ők a komor, romantikus nyelvet hívják segítségül. Mikszáth a másik irányba megy, elvicceli a dolgot. A palóc novellák, de még a felvidéki városokban zajló történek is azt sugallják, hogy van ugyan valami sötét, nyugtalanító ebben a tájban, az emberek olykor kifordulnak önmagukból, gyilkossá válnak, feláldozzák magukat, kísértetek és babonás mendemondák uralják az agyakat, de jobb nem foglalkozni mindennek miértjével. Emiatt persze feszeng, és túlmagyaráz, félrebeszél – innen az anekdoták iránti szenvedélye.

A zártság kivetül a lélekből, és megmutatkozik az élet minden területén. Ahogy a házat – a portát – rendezik, ahogy a kerítést építik, a kertet ültetik. A keskeny csapásokban, melyek felfelé kanyarodnak az erdőben az apró, kikövezett források felé, melyek mélyén bölcs hangú béka ül, a szegényes konyhában, mely bab, tészta és krumplialapú, a határ- és dűlőnevekben, de még a ragadványnevekben is. Mind-mind egy befelé forduló, óvatos, a külvilág iránt elfogult szemléletet sejtet. A központ, az urak, az értelmiség, a tudósok és a művészek ferdítenek, hazudnak avagy hülyeséget beszélnek. A hatalom korrupt, és egyébként se foglalkozik velük, nem lát el idáig, épp ezért egyfajta dacos, morgolódó szembefordulás van a mindenkori szuverénnel. Nincs remény, hogy bármi is megváltozzék, így ez az ellenállás is tétova. A kuruc zendülés kudarcos története, mely jelentős részben e tájon zajlott, kitűnő bizonyíték erre: meglóduló nagyot akarás, éhező, rosszul felszerelt seregek vonulása ide-oda, buta katonai hibák, kényszeredett csatavállalások és -vesztések. Minden résztvevő a lázadók oldalán a kezdettő fogva érzi a kudarcot. A másik szívhez szóló példa erre a különös bágyadtságra egy elfeledett epizód lehetne: az 1944-es karancsaljai bányász ellenállás a német megszállókkal és magyar hatóságokkal szemben. Esetlen bujdosás a tárnák mélyén, elszórt lövések, kitörési kísérletek, majd három, véletlenszerűen kivégzett mártír.

Összegezve tehát az északi ember csak azt tudja, hogy magára számíthat, és legfeljebb a családjára, a rokonságra, de a hivatal, a király, a bíró, a tanácselnök, a fejedelem, a nagy eszmék és a lelkesítő fogalmak, mint haza, szabadság, haladás, reformok, szocializmus, nyugatiasodás nem fognak rajta segíteni. Ez a zártság lesz világnézetének alapja.

Innen nézve érthető a két utolsó tétel is, a vallástalanság és a babona iránti fogékonyság.

Mondhatnók, hogy a vallás és a babona kéz a kézben jár e tájon, vagyis hogy a vallást a babona kifinomultabb, intézményesült verziójaként élik meg, de ez nem lenne pontos. A katolicizmusba átszüremlik a korábbi idők természetvallása, nem véletlen az erdők mélyén, forrásokhoz kötődő kegyhelyek (Szentkút, Falloskút) nagy száma. A pogányság természethez kapcsolódó hite feltehetően őszintébb és erőteljesebb volt, mivel pont ahhoz fordult fohásszal, amitől félt, ami körülvette, ami uralkodott rajta – az erdőhöz. A kereszténység éppen ezért visszalépésnek érződött  számukra, egy konstruált és művi, nem a lényegre koncentráló hitrendszernek, amit aztán az egyszerű és naiv – főképp női – lelkek próbáltak átlényegíteni több-kevesebb sikerrel. Nem csoda, hogy a modernkori vallástalanság gyorsan terjed az északi vidéken, a templomok lassan kiürülnek, az idős hívek elhalnak. A felszín alatt ugyanaz zajlott talán az István korabeli hittérítésnél, mint amiről a hatalom kapcsán írtam: az északi ember elismeri a ráerőltetett új hit erejét, látszólag behódol neki, de a szíve mélyén tudja, hogy az abban megfogalmazott potens szereplőknél az őt körülvevő valóságban jóval nagyobb erők működnek, épp ezért végső soron nem tudja magáévá tenni a szentháromságról szóló tanokat. Ezért történik aztán, hogy a modernitás felemás, ezerkilencszáznegyvenöt utáni térhódításakor minden különösebb erőfeszítés nélkül hagyja maga mögött a népesség jelentős része az évezredes hitét. 

És ezek után még mindig ott van számukra a babona. A babona a vallás folytatása éjjel. Nem képez egységes hitrendszert, töredezett, de erősebben kapcsolódik a helyhez, a tájhoz, a lélekhez. A babona közvetlen ráhatással van az életvitelre, csakúgy mint a vallás, és némiképp világképformáló is. Hisz feltételezi, hogy a tudományon, az iskolában elsajátított gyér ismereteken és a templomi prédikáción túl van egy külön komponens, egy olyan erő, ami fékevesztetten kóborol a sötétségben tüzesember formájában, ami éjjel besurran az alvóhoz, és mellkasára telepszik, vagy ami képes egytelen szalmaszállal megakasztani a falu utcáján elhaladó úri fogat kerekét. A babona nem az irracionalistában való hit, hanem abban, hogy van egy közbülső réteg az emberi tudás és észlelés közt, egy homályos tartomány, melynek elemei minduntalan megmutatkoznak és beleavatkoznak az északi életébe. És ezt az interakciót természettörvényként, közömbösen és beletörődően fogadja az ember, magától értetődően, mint a katekizmust vagy a számtan szabályait. A babona tehát itt nem egyfajta gyermeki képzelgések továbbélése a felnőttkorban, hanem egy ősi és folyamatos, egységes világszemlélet, annak belátása, hogy vannak erők a tájban, az erdőben, hegyen, a faluközösségben, melyre nincs racionális vagy vallásos magyarázat, és egyetlen lehetséges alapállás a velük való együttélés.     

Észak és az északi mindazért, amit itt előadtam, igazából nem okolható. Az erdő, a kiirtott vadon árnya és átka az, ami miatt a dolgok így alakultak. Az itt élő ember az erdő árnyékában él, és mint a hajtás, képtelen megerősödni. Gyönge televény marad az egykori rengeteg peremén, de gyökereivel szívósan ebbe az agyagos, gyantás, savanyú földbe kapaszkodik, melyből régi, ismeretlen lények nedvei oltódnak bele. Ezen transzfúzió okán a világot idegennek, a történelmet jelentéktelennek, a kultúrát időlegesnek, a civilizációt bukottnak látja. Viszont kitart. Itt van, évszázadok, évezredek óta, elmehetne máshova, de nem, ő marad a hegyei és völgyei közt, és bár féli és viszolyogja az ősi vadon gondolatát, ragaszkodik e tájhoz. Hallgatja a szarvasok földöntúli bőgését nyárvégi éjjeleken, a fenyves mélyének zöld illatokat hozó zúgását a szeles tavaszi délelőttön, a deres dűlőút pattogó csendjét a szikrázó fagyban, és kénytelen elismerni, hogy az a végzete, hogy itt legyen.