Utak

Még nem létezett az emo jelenség (és most már ismét nem létezik), amikor ezt a történetet írtam. A főszereplőnek igazából persze csak halálvágya van, és mindehhez megfelelő társaságot kap egy különös éjjelen, miközben a rádió szerint odakinn, az éjszakában szörnyű dolgok kezdődnek országszerte. A fő feszültség a régi dilemma - kik az igazi ellenségeink, a szörnyek avagy a társaink? A narráció ismét kísréleti, de valamiért ez a megszaktásos, ideges szerkezet nekem még mindig nagyon tetszik. 

Az Orosz nem jön. Nézed a füstöt, ami kiszáll a szádból, az üvöltő, mély zenére, a dob rezgéseire remegve, és továbbadod a szálat, ekkor jön a heves köhögés, hogy kétrét görnyedve lesírod szemedről a fekete festéket, mint fekete könny csurog le arcodon

- Menj már ki a mosdóba.

a festék és beszivárog a szádba és érzed hogy keserű, mint a bűn. A kettő fel-alá járkál, Anna kábultan egy széles fotelben kuporodik, amikor visszajössz, és az Orosz még mindig nem jön. Azok ketten valamiről vitatkoznak és közben néha felröhögnek, nem nézed őket sokáig, leülsz inkább Anna mellé.

- Jól vagy?

Csak bólint, réveteg mosollyal.

- Kevesebbet kellene szívnod.

Miért mondod ilyen óvatosan és finoman, hisz tompult és zenétől gyötört fülével úgyse hallja ki beszéded hangsúlyait.

- Miért? Dupla élvezet.

Fölvihog, és rád leheli az egész éjszakát, az ital a cigaretta és a rengeteg kávé hiábavaló gőzeit, meg a bensejében levő értelmetlen anyagét, a dagadó, formálódó kulimászét, az egyetlen dolgot, ami biztos számára.

- Te tudod.

Hátradőlsz, a meg-meglóduló mennyezetet figyelve, és ezzel vége is a beszélgetésnek, nem csak azért mert Anna kész, egy időre gondolkodás nélkül röhögi szét azt, amit nem mer elmondani, hanem mert pár másodperc vagy perc múlva valaki belecsönget a zenébe. Az egyik kiszalad, majd hangoskodva, bántóan kiabálva egy nagydarab bőrruhás és kopasz férfival tér vissza. Érzed a pillantást, nem csak vágy, hanem kutató, félő nézés, hogy ki vagy.

- Barátnők.

Tiltakoznál, ahogy feléd intenek, mert ez nem igaz, nem barátnők, semmi közöd hozzájuk, Annához még csak-csak, de

- Lássuk az üzletet.

ezeket ma láttad először, hogyan lehetne barátság köztetek ilyen rövid idő elteltével? Odakint az ablakon túl valami rebben, a három férfi nem látja, Anna nem látja, neked kell felállnod, hogy két vagy négy lépéssel a sötétség pereméig sétálj, és kinézz az üvegen. Mögötted pisztolyokon csillog a fény

- Ez mennyi?

és egy nyitott aktatáskában még több minden lapul feketén és krómosan, ahogy a tükröződésből, az ablak felületén látod, bár nem is azt, hanem a sötétség mélyét nézed, a halálangyalt, a nagy, zöld szárnyakat, és

- Megvesztél? Ki adna ennyit érte?

az izmos, nem nélküli meztelen testet, mely ott lebeg, a nyolcadik emeleti lakással szemben, jóval a legmagasabb játszótéri fák fölött, halvány, épp hogy derengő utcai lámpafényben, és a lakások kiszűrődő fényében, ő az, az angyal, gyerekkori ismerősöd. Intesz neki, remegő kézzel, és összekulcsolod magadon, fekete pulóvereden a karjaid, mert az angyal pillantásában, még ha nem is akarja, minden üvegesre dermed, szilánkosra fagy könnyedén a bőr és a hús, a vér pedig jégcsapként fúródik ereidbe, úgyhogy melegíted magad, jobb híján, mert még a hideg ellenére sem vagy képes ellépni az ablaktól.

- Mi van a lánnyal? Valami keményet vett be?

Hallod magad mögött az Orosz ismeretlen-új hangját, nem fordulsz meg, arra se méltatod ezt a hármat, hogy szólj nekik, elég az ablakbeli tükörképeket nézni, hogy megvetésed zöld epévé forrjon, hogy az újra dolgaikba merülőkre köpd a nyálad. A zöld csomó lassan lefolyik az üvegen, odakinn az angyal érdeklődve közelebb lebeg, már majdnem látni arcvonásait, ha ugyan vannak neki, már látni testén, a meghatározhatatlan színű bőr alatt az izmok finom göcseit, az erek vonulatát, a karmokat lábain és kezein

- És még két gramm.

amikor melléd lép az egyik, mire belevész a sötétbe.

- Mit nézel?

Hiába a jószándék, ha tűz és víz nem egyesülhet. Ő az, aki melletted áll, akit éjjeli párodnak szántak, vidéki nászra, autós szerelemre, fekete road-movira, ismeretlen, első találkozós randira, kár, hogy te nem érzel semmit, ha meglátod. Anna nagy, minden szennyes dolgot befogadó és kifehérítő szíve, szívének kedvessége, a meghívás, hogy kimozdítson szobád magányából - ebben az ostoba, rövid hajú, fülbevalós arcban összegződik. Mit tudhat ez az arc

- A sötétséget.

a benned rejlő végtelen sötétségről? Sejtelme se lehet, a maga egyszerű gondolkodásával, a jelenre fókuszáló kicsiny szemeivel arról, ami benned van. Most persze nem tudni

- Az jó.

hogy hangnemed, vagy az érdektelenség miatt lép vissza, a másik kettőhöz, vesz elő pénzt, és még látod, hogy kifizetik az Oroszt, ekkor újból a halálangyalt keresed tekinteteddel, de ő már nincs sehol.

- Rajta lányok, indulunk!

Szólnak, miután visszatérnek, te erre Annához mész és felráncigálod. Gyorsan otthagyjátok a lakást, még a zenét se kapcsolja le senki, te nem szólsz, teljesen mindegy mikor őrülnek meg a szomszédok. Amikor a rosszul világított lépcsőházban, egy sötét benyílóban  lemaradsz rágyújtani, azok továbbmennek, de a fordulóból még hallod

- Honnan húztad elő ezt a nőt?

az ideges, vibráló kérdést, és Anna halk, magyarázkodó válaszát. Utánuk mész, bár legszívesebben a szemet nyugtató, porszagú lépcsők és falak és korlátok közt maradnál, nem akarod

- Itt mindig rossz a lift.

hallgatni ezeket a fölösleges mondatokat az előtted lefelé robogók szájából,

- Halálváró, vagy mi van vele?

de megígérted Annának, hogy kibírod az estét, neki nagyon fontos ez az út,

 - És ahogy kimázolta magát, mint egy bohóc.

ma akarja megmondani a terhességet, a sötétben, az országúton, a semmiben, ahol a másik nem futhat el, legfeljebb  bele az éjbe, félelemből félelembe. A fordulók ismétlődő szédülése, a mögötted keskenyedő cigarettafüstcsík, a három pár láb dobogása mind lejjebb és lejjebb, a ház elé vezet, ott éred csak be őket, meg se kérdezed, miért nem vártak meg, hanem szótlanul beülsz Annna mellé a hátsó ülésre.

- Indulhatunk lányok?

Fordul hátra Anna barátja, ti pedig csak bólintotok, kétfelé dőlve, arcotok a hideg üvegnek támasztva. Felnézel, az épület síkja mellett kutatod az angyalt, de már eltűnt, ez is sok volt egy napra. Talán soha nem láttad még ilyen hosszú ideig és ilyen közelről, vészterhes összehasonlítás emlékeiddel, legutóbbi, hónapokkal előtti találkozásotokkal, mikor hazafelé menet, hajnali órán, egy szűk utca egyenesében hallottad meg a kuka fedelének csörömpölését, és mögötted kibontotta szárnyát, mint fészkéből egy nagy madár, suhogva röppent fel a kávézaccos, cigarettacsikkes, banánhéjas, kenyérmorzsás, papírzsepkendőcafatos, és még számtalan hulladékkal terhelt angyaltest. Kifelé mentek a városból, forgalmas, négysávos úton, és te arra gondolsz, mit jelent ez a hosszú megjelenés, mire figyelmeztet, mit akar tudatni veled életed hőse? Mert az biztos, hogy valami, végre, a hallgatás és tűnődés hónapjai után történni fog, nem ez a fiú, aki most hátrafordul, arcára erőltetett, ragasztott kedveskedő grimasszal, hanem

- Tulajdonképp mivel foglalkozol?

egy sokkal jelentőségteljesebb és végzetesebb dolog.

- Semmit nem csinálok. - hallod rekedt hangod, és végre kidobhatod túl sokáig szívott cigarettád, ki az ablakon, pont egy szomszéd kocsi oldalának, vékony szikracsíkot húzva pattan le róla.

- Otthon vagyok és gondolkozom - vallod be rekedten. Milyen élvezet nézni, ahogy a válaszon rágódik ez az üres fej, még a vezető is, Anna barátja, a boldog apa is összehúzott szemmel bámul a visszapillantóból,

- És az jó?

a kínos helyzet kifejezetten kedves számodra.

- A legjobb dolog. Egyébként, mi mást tehetnék?

Veled szemben az arc szinte rángatódzik a gondolatok nehézségétől, de a vékony száj kisvártatva megszüli válaszát,

- Tanulhatnál, vagy dolgozhatnál.

olyan hangon, ami leginkább apádéra emlékeztet.

- Miért?

Mintha az lenne célod, hogy befagyaszd a társalgást, ahogy az előbb az angyal rád, hideget hozz közéjük, hogy mereven nézzenek ki ablakaikon, oda, ahol sűrűsödik a feketeség, a város fénypaca lesz mögöttetek,

- Mert így nem lehet élni. Bele fogsz őrülni.

de a válasz, amit ezúttal a vezető ad, kényszeredetten görgeti fölfelé a hegyen ezt az unalmas témát, buta makacssággal, noha te tudod, hogy a végén úgy is kiszabadul kezeik közül, vissza, le a mélybe.

- Így bármibe bele lehet őrülni. Gondolkodni és csinálni valamit? Nem. Mindenhez kell gondolkodás.

Mondod és a visszapillantóba bámulsz,

- A semmittevéshez is.

majd nézed, ahogy az előtted ülő megcsavar egy szál cigarettát

- Amikor csinálsz valamit, akkor is gondolkodnod kell rajta, az igazán jó az,

a vezető pedig, ez az érzékelten és pimasz állat, megelégelve a társalgást, bekapcsolja a zenét, fületek mellet robban be a dobszó.

- hogy amikor nem csinálsz semmit, hogy akkor mi jut eszedbe.

Annát, a szegény szerencsétlen Annát érdekli már csak a dolog, feléd fordul, megfogja kezed.

- És mi jut eszedbe?

Kis buta állatka, üzekedő, meleg, nagy szemű állatka, ő sem tudja, hol van, miért és minek került ide. Érzelmek tolulnak össze benned, legszívesebben Annát mentenéd ki innen, nem is magad. El kellene vinni őt, hagy szülje meg a gyerekét, békében, ezek nélkül.

- A bizonytalanság.

Gondolkozni próbál, ráncolja a bababőrsima homlokát, te pedig a hasára nézel, amin még nem látszik semmi, megejt ez a törékeny test.

- Kérsz?

Tolja orrod alá a szálat az előtted ülő, de csak nemet intesz, az előbbi is elég volt, neked ez a valóság és az angyal a kábítószered, mondanád neki, de úgyse értené.

- Nem kapcsolod le a zenét?

Kérdezi Anna a vezetőtől.

- Miért, nem jó?

Szól hátra az, szájából előjön a füst,

- Idegesít.

szétterül a kocsiban, elmossa a körvonalakat, csak  a kinti sötétség marad, visszafordulsz párát lehelni az ablakra, szemed sarkából látod, így tesznek a többiek is. Úgy véled, jellemző a helyzetre, a kocsiban levő viszonyokra, hogy a zene nem halkul el, sőt, az elkövetkező órában, a benzinkútig, mintha mind erősebb lenne, de már senki nem szól róla. Ebben az egy órában, a közétek és rátok ülő néma csöndben csak a vezető beszél, mond rövid mondatot,

- Tankolnunk kell.

egyébként pedig mind a kinti világba merültök, ami nem sok látnivalót ad, mivel sötét a táj odakin. Neked persze az éjszaka, és az úton lévő dolgok fürkészése sokkal izgalmasabb annál, mint amit ez a társaság, beszélgetés címen produkálni képes, így elégedett vagy a helyzettel. Rövid ideig kajánul nézed az előtted lévő lehorgasztott fejét, nem tudva eldönteni, bóbiskol-e vagy harag gyűl benne, amiatt, hogy egy jó estéjét szúrtad el, a szeretkezés, nem is, a kúrás lehetőségét űzted el magadtól és tőle, rideg viselkedéseddel. Aztán kibámulsz az ablakon.

Az alakok, akik elsuhannak melletted, mert tényleg olyan, mintha te mozdulatlan lennél, ők haladnának, ördögi sebességű magamutogatással, ezek az alakok épp hogy csak kivehetőek az útszéli éjszakából. Kissé előrefordulva, az előtted lévő válla fölött, a fényszóró pillanatnyi nyilvánosságában nézed őket. A pár másodperc, amíg föl- és eltűnnek a sötétben, elég ahhoz, hogy tudj róluk mindent. Az első egy gyerek, kezében labdával. Ő a kezdet, tudod, ma éjszaka valami megindul, nem véletlen, ez a gyerek az úton. A labda, a maga gömbölyű lezártságában az egybeforrottság, egymásrataláltság ténye. A második egy öregasszony, aki biciklin kosarat tol. Ő a vég, a kényszerű befejezés. A kosár a betakarítás, ami eddig volt, ma meghozza termését, véget ér a szüret. A következő egy kalapos férfi, négy tehenet hajt. Ezek mutatják, hogy vakon és bizonyos engedelmességgel utazol végzeted felé. A tehenek nem láthatják vezetőjüket, ahogy te se ismered az út alakítóját, de abban már a kezdeteknél biztos voltál, hogy az illető nincs a kocsiban ülők közt. A negyedik egy magányos, csapzott kutya. Ez azt mutatja, hogy nincs közösség, egyedül kell végigmenned az utadon, nem marad veled senki, kivert, elüldözött, magányos életeddel kell megtudnod, mi vár rád. És végül az ötödik, a bűvös ötös, melynek látására megkeseredik szád, és sóhajtva hátradőlsz a párnás ülésen, utat engedve, mintegy menekülésül a fáradtságnak, nyomban azután, hogy az alak eltűnt a hátad mögött, a sötétben. Mert az ötödik egy kaszás férfi, egy nagybajuszú kaszás öregember, kalapban, fekete nadrágban és mellényben, és ki ne tudná, mit jelent a kaszás, a sorozat, a leosztás a jóslás végén álló kaszás alakja?

- Hahó. Nem akarsz kiszállni?

Anna rázza meg karod, felpillantva, veled szemben, az üveg túloldalán egy ráncos arcot látsz, a kútkezelő tölti az autót és néz le rád, pár centiről, kifejezéstelenül. Lassan elhúzódsz. Az előtted ülő fiú kiszáll, a vezető

- Megyek szarni.

megjegyzéssel követi. Fél szemmel látod, hogy Anna megfogja karját, a másik visszanéz, halkan beszélnek. Kiszállsz te is. A fiú az autónak dőlve cigarettázik, elsétálsz előtte, fázósan összehúzod magad, talán nem is vesz észre. Lépteidben még az álomtalan alvás kábulata.

- Tulajdonképpen mi a te bajod?

Hallod hátad mögött, mire félfordulattal ránézel, hunyorogva az épület neonvilágításában. Egész emberinek tűnik

- Miért érdekel?

a hangja, noha némi csalódottság és lemondás még mindig rezeg benne.

- Gondoltam, jobban összeismerkedhetnénk, ha már együtt utazunk.

A fény hátulról éri, árnyékban az arca, nem látni mi tükröződik rajta gondolataiból, nem is baj, így határozottan vonzóbb. Minden fáradtság és szomorúság ellenére se akarsz udvariatlan lenni.

- Neked mi a foglalkozásod?

- Elektromos dolgokat szerelek. Én javítom meg a tévéd.

Milyen könnyed és fesztelen a hangja, gondolod, és mozdulatlanul nézed, ahogy közelebb jön a parázs. Fekete alakján túl látod

- Nincs tévém.

ahogy Anna a férfi wc előtt áll. Közben már megérzed a füstöt is, ingerlően kúszik orrodba a mély aroma.

- Az nagy hiba.

- Nem árt meg ez a sok anyag?

Kérdezed tűnődve, bár nem is érdekel, de fenn akarod tartani a társalgást, és a pozíciót, testeitek elhelyezkedését, látni belőle a másik kettő találkozását.

- Nyolc órát melózok, kivagyok mint az állat. Otthon várnak anyámék, felidegesítenek a hülyeségeikkel, aztán végre itt a hétvége, és kicsit szórakozni akarok. Azt hiszem, jogom van jól érezni magam.

- És jól érzed magad?

Ahogy még közelebb lép, épp eltakarja Annát, de még látod, hogy nyílik a wc-ajtó, és kilép a másik fiú. Magad se érted, miért lett olyan fontos számodra kisszerű és kínos kettősük.

- Ahhoz még kellene valami.

Suttogása színtelen és nyúlós mint a nyál.

- Vagy valaki, aki segítene benne.

Elképzeled, milyen édeskés és sikamlós lehet a nyála, talán még ragad is, összeragasztja csókolózás közben a nyelveket, egy életre egymáshoz láncolva őket.

- És mit szeretsz még ezen kívül?

A kérdés kizökkenti, csakúgy, mint az, hogy ellibbensz előle.

- Hát, a motorozást, meg a jó filmeket. Szoktam koncertre járni. Ja igen, és edzek.

A tétova magyarázat mintha Anna bizonytalan mozdulatait festené alá.

- Szeretem a jó zenéket, ami jó gyors. Ezek a régi zenék idegesítenek.

A másik, ott az ajtó előtt csak egyet int kezével, és ezzel elzárja Anna magyarázatát és megdermeszti a lányt, aki mozdulatlanul bámul a bolt felé, még akkor is, mikor a fiú már rég otthagyva, az autóban ül.

- És szeretem a kutyákat, de a macskákat nem...

Nem szólsz semmit, otthagyod őt, felsorolásának közepén vagy harmadán, és átvágsz a bolt előtt, mögötted elhalkul a beszéd, és már tíz méterről látod, hogy sír.

- Azt mondja, nem az övé.

Szól az állatka a könnyek és a takony alól,

- Hogy ki tudja, kivel... 

papírzsebkendős kezével az autó felé intve.

- Gondoltad volna, hogy ilyen szemét lesz?

Állsz előtte, az olajfoltokat, a csillámló pacákat nézed a betonon, és habár jól tudod, hogy át kellene karolnod, magadhoz ölelned, szorítanod, nem mozdulsz. Mennyi mindenre gondolsz, miközben a tehetetlenség, mint láz kúszik végig arcodon. Szoborként álltok ott, aztán felbőg az autó motorja, és Anna megtörli szemét, konokul elindul.

- Tovább kell menni.

Mondod már csak magadnak, majd követed őt, nem szólva hozzá, így értek az autóhoz, némán, rájuk se nézve szálltok be. Negyedóra se kell, és az egyre kihaltabbá váló úton aztán megkezdődik az, ami mindig is elkeserített ilyen helyzetekben, a gyors összepillantások, az elhúzott száj, a szipogó lányhang, a fészkelődő testek, a hosszabb, elrévedt nézések a visszapillantótükörben, majd az, ahogy a fiú hátranyújtja kezét, a lány pedig odaszorítja hozzá kis puha arcát, az állatka, ahogy elmaszatolódik az egész, nem csak a könny, hanem a kristályos és tiszta szembenállás is, dühösen fordulsz el ettől, kibámulsz ismét, a tovasuhanó mezőkre.

- Kapcsold le a zenét.

Hallod a suttogó kérést, és ezúttal a fiú nagylelkű, tényleg kikapcsolja a magnót. Áldott pillanatnyi csönd, amiről tudod, hogy úgysem bírják sokáig, nekik mindig kell valami ingerlő. Egyszer két napig voltál egyedül egy üres raktárban, nézted a napfénysávokat és a ki- beszálló galambokat, kapirgáltad a szálkát a gerendákból és rajzoltál a porba, végül az éhség űzött ki. A raktár nagyon távol volt mindentől, a szárnysuhogáson kívül nem hallatszott ott más, és amikor visszatértél a szülői házba, anyád magas, ideges csipogását és apád medvedörmögését nem értetted meg, órák teltek el, míg rájöttél, hogy arról faggatnak, dühödten, felindultan, hogy hol voltál.

- A rendőrség nem keresett?

A hátraforduló fiú ébreszt rá, hogy az út révületében ki is mondtad gondolataid, ijedten összerándulsz, de már késő, a sima és tiszta, feszes bőrű arc veled szemben választ vár.

- De igen - mondod közömbös, ám talán mégis érezhető ingerültséggel, mert a másik visszafordul, a fényszórók megvilágította rohanást nézni.

- Minek mentél oda? Nem féltél?

Kérdezi ezúttal a vezető, látod, hátranyújtott kezében most Anna-kéz pihen hálásan.

- Nem.

- Én is szoktam járni barátokkal ilyen elhagyatott helyekre. Kísértethistóriákat mesélünk a tűz körül.

Folytatja, nem is figyelve rád, válaszodra.

- Akartok hallani egyet?

Te kíváncsi lennél, ugyan  milyen kísértethistóriát tudhat egy ilyen fiú, őszinte figyelemmel hallgatnád meg, hogy aztán kinevesd, mindannyiuk előtt megalázd, majd bizonyításképp elmondj egy igazit, amitől megállna az autó, odafenn megállnának a csillagok és a tücskök is elhallgatnának a széles lapályon, mind, mind csöndbe lenne és vacogna a félelemtől. De

- Most ne, inkább hallgassunk rádiót.

Anna nem vágyik félelemre. Talán elég neki a jövő, gondolod kajánul, részvét nélkül.

- Ilyenkor mindig olyan jó sztorikat mondanak.

A vezető csak morrant valamit, nem venni ki értelmét, de bekapcsolja a rádiót, és recsegő zajjal keresi a sávot.

- Majd én.

Nyúl le térdeik találkozásaihoz az előtted ülő, és kisvártatva, mikor beszédhang, egy izgatott férfihang

- ....nem látni semmit, de a helikopter a vezetékek miatt nem is tud....

robban közétek, szinte ijedten kapja el kezét, mintha forró lenne a keresőgomb.

-...azt mondják a negyed teljesen kiürült. Közben jelentések érkezek az északi megyékről, ahol a szörnyűség ugyanolyan intenzitással észlelhető. A lakossági...

Mind behódoltok a daráló, feszült hangnak, az elharapott, tétova mondatoknak, a sokat sejtető szüneteknek, figyelitek, nézitek, a rádiókészülék fényeit, a sáv számát jelző kvarcbetűket.

-...atrocitások az ötödik és hatodik kerületben, és nem tudni, mennyire terjed ki, a külváros felé...

- Dehát mi ez?

Tör ki Annából a kérdés, ám egyikőtök se válaszol,

- Mi történik itt, miről beszél ez?

mind arra gondoltok, hogy az adás, minél többet hallgatjátok, annál bizonyosabban magyarázatot ad neki és nektek a kérdésre, annál észveszejtőbben közeledik a szétsugárzott hangokból áradó  izgatottság, a félelem és a feszültség forrásának feltárása.

-...a katonaság  a helyi erők együttműködését kéri. A polgári fegyveres testületek is maradjanak otthonukban, így elkerülhetővé válik, hogy a sötétben....

- Valami történt.

Suttogja Anna.

- Nem, nem.

Mondja szinte vidáman az előtted ülő, feléje fordulva. Nézed a bizakodó arcát, azt hiszi, ő tudja a magyarázatot, de még nem hagyod elmondani, csöndre inted.

- ...nincs epicentrum, a jelenség ma éjszaka, egyszerre lépett fel, tudomásunk szerint az ország minden táján....igen?, most kaptuk a hírt, hogy....

- Ez egy műsor.

Suttogja mégis a fiú, és Annára kacsint.

- ...a katonai főparancsnok szerint vegyifegyverek bevetése egyelőre nem indokolt...

- Volt egyszer Amerikában is ilyen. Azt játszották, hogy marslakók támadtak a földre.

-...az ablakokat és az ajtókat is, ha nincs deszkájuk, toljanak eléjük nehéz bútorokat, a gyengébb falrészek elé is...

- Nem úgy hallatszik, mint egy műsor.

Válaszol Anna, mire a fiú türelmetlenül és kétségbeesetten legyint, és társához fordul,

- Igaz, hogy csak egy tréfa?

kérdezi, az konokul vezet, nem néz rá, majd kegyesen szűri

- Igen, úgy hallatszik.

a foga közé válaszát, szemét le nem véve az útról.

Benned pedig az egész est rossz előérzete végre felszínre tör, és ellenállhatatlanul Annához kerget, megszorítod árván maradt kezét, és még ez a kis emberi közelség is jól esik és erőt ad. A hirtelen érintésre kérdően fordul feléd, halvány arca szinte világít a félhomályban, és mert jól tudod, mennyire bízik szavadban, nem tehetsz mást, megrázod fejed. Nem vagy biztos benne, hogy elértette, de nem is érdekel most, mert egyszerre figyelsz a rádióra és Anna kitörésére:

-...ne próbálják megtámadni őket, ne vegyék fel a harcot...

- Ez igazi!

Kiált fel, hogy mind összerezdültök, és a kocsi meginog

- Háború van, kitört a háború!

az úton, a vezető korrigálja

-...ismételjük, ne menjenek ki az utcára, főleg ne kivilágítatlan területre...

- Nem akarok meghalni!

és fél kézzel hátranyúl, kutató ujjai Anna hajába kapnak, belemarkol,

- ...megfékezésüket bízzák a hadseregre. Most érkezett híreink szerint....

és előrerántja fejét, hogy a lány ajka a háttámlába ütközik, te odakapsz,

- Hagyd már őt!

de a fiú csak Annára figyel, arcába sziszegi

- Maradj nyugton, te hülye! Megölsz mindannyiónkat!

és ekkor, mivel pont kilátsz a két ülés közt, és látod, amit a vezető nem, és amit a másik fiú sem, aki épp kikapcsolja a rádiót, vagy csak másik sávot keres

- ...épp ezért a feltételezéseink szerint a támadók...

, látod a testet, és elnyílik a szád egy ó-ra, de nem szólsz, mert

- ...halottak, akik feléledtek.

az ütközés és a fék, a csikorgás és a kiáltások és a pörgés a rándulás és előrelódulásod, ami szinte összeragaszt veled szemben, a szélvédőről lepördülő szárnyakkal, mindez betölti szád.

- Jól vagy?

A vér rezével éledsz, halálosan biztosan abban, hogy még élsz, és csak három legfeljebb négy percre vesztetted el tudatod. Anna hajol föléd, zsebkendője homlokodon, érzed, hogy odaragadt a szövet a sebhez, bele a sajgó vágásba. Anna kinéz, riadtan körbetekint, te pedig feltornázod magad a hátsó ülésen. Az autó az út közepén, lámpái égnek, indexei sárgán villognak. Kiszállsz, Anna utánad kap,

- Hova mész?

de tudomást se véve róla a kocsi elejéhez botorkálsz.

- Ne  mozogj ilyen állapotban!

Nyafogása nagyon idegesítő, főleg odakintről, a sötétből hallgatva.

- Gyere vissza!

Az autó elejét jókora test horpasztotta össze, a hűtőrács és a motorháztető gyűrött gödrei háromszöget formáznak, csúcsa oldalra mutat, le az útról. Alig látsz a sötétben, még a hold se világít rendesen, de úgy véled fás liget van a mezőn, vízszagot is érezni az éget gumi bűze mellett. Benézel a pókhálós szélvédőn

- Hova mentek?

nyögöd a lánynak, aki csak fejét rázza,

- Ne menj el!

és látod, jönne utánad, már kászálódik ki

- Maradj a kocsiban!

de te rácsapod az ajtót, megütöd, mert felkiált és visszadől az ülésre.

- Ne hagyj itt...

Ahogy beleveszel az éjszakába, még hallod hangját, hátranézel, az autó a néptelen úton, fényszórója messze elvilágít, de már nem ez a fontos, jobb lenne ott maradni a fényben, de most sokkal sürgetőbb, hogy menj, előre, bele a sötétbe. Göröngyös mezőn bukdácsolsz, aztán körédnőnek a bokrok és a fák, és meghitten tépnek ruhádba, arcodba, most mégis jó ez a fájdalom, és jó a meleg is, ahogy sebed újból kinyílik homlokodon, mint harmadik szem könnyezik, vért csurgat lefelé.

- Ki az?

Oldalról érkezik a hang, de egyre kábultabb vagy, nem is tudod megkülönböztetni, melyik az, csak törsz előre a sűrűben, ahol a szűrt fény már semmire nem képes.

- Te vagy az?

Kiáltás felel a másik oldaladról, hármótok mértani alakzata egyre szűkül, hallod a csörtetésből, egy pontban fogtok egyesülni, de már csak előre figyelsz, végre rálelsz egy nagy test csapta ösvény viszonylagos szabadságára.

- Itt van, köztünk!

A kiáltásra érsz ki egy szabad térre, valami csatorna partjára, beton falai közt, lenn vékony vízfonál csillog a fényben, ahogy előredőlsz, sebesült mozogást látsz.

- Megyek, gyere felém!

Ők közelednek. és libabőrös leszel, de ezen kívül nem figyelsz rájuk, mert szemed erőlteted, ahogy nézed a lenti kínlódást, a fájdalmat, ahogy próbál továbbkúszni, sérülései rángását, halk csobbanások, amiket a felerősödő bozótzörgés szakít félbe.

Majd egyszerre érnek ki a partra.

Egy vonalban álltok, fejedet kapkodod, nem látod jól őket, csak a kezükben csillogó fémekről vagy biztos kilétükben, nem lépnek feléd.

- Ti vagytok azok - mondod jó hangosan, fülelsz, lent elhalt minden mozgás, figyelmes, szűkölő várakozás

- Ti vagytok a halottak.

lepi el a környéket, és nem vársz mást, jól sejtetted, ennyit gondoltál a végére, ahogy felemelik egyszerre a pisztolyokat.

Vártok, csönd van végre, teljes nyugalom, még egy tücsök, madár se mer szólni, ebben a békés süketségben tudod meg végre, hosszú idő óta először, hogy mi fog történni és miért.

2008