Sirom – egy falu bemutatása

Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Lényeges, hogy a fejemben, az emlékeimben van egy - valóságban gyökeredző - mintája Siromnak, de a távolság a tényleges és a teremtett falu közt átjárhatatlan. A hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

A novella szerkesztett változata a Sirom - Palóc mitológia kötetben olvasható, több, a honlapon nem publikált írással együtt. 

Elérhető a Librinél: 

https://www.libri.hu/konyv/szabo_tamas.sirom.html

a Bookline-on:

https://bookline.hu/search/search.action?page=1&searchfield=sirom

továbbá a Libri boltjaiban.

Ha kellőképpen elszántak lennénk, hogy elszakadjunk a tényektől a fikció érdekében, mondhatnánk azt, hogy Sirom nem szerepel a térképeken, nincs róla nyoma Von Hallenz báró 1788-as útleírásában, mely a magyar királyság északi területein dúló fertőzésről készített, nem látni a Google Mapson felülnézetből a hatvanas évekbeli kockaházak kiszürkült paláit, így aztán az utcaképen se tudjuk bebarangolni a falu esetlenül kanyargó utcáit, melyek ívét a mögötte, előtte és benne tornyosuló hegyek vagy inkább dombok kényszerítették ki.

De nem mondjuk ezt.

Aki észak felé tart a 21-es úton, az ugyan nem kap jelzést a siromi lehajtóról, de bármely térkép készségesen jelzi, hogy Hollókő előtt kell balra bemenni a Cserhát kitüremkedései felé, elhagyni Kozárdot, aztán Bokornál balra térni, egy repedezett, igencsak lassan autózható és egyre meredekebbé váló erdei útra, mert ez az út vezet a völgybe, ahol Sirom fekszik. Nehezítésképp az utolsó kanyarban az út beszűkül, mint egy tölcsér, mintha a táj meg akarná szűrni az ide érkezőket, mert a két hegy találkozásnál fut ki a névnélküli patak a falu völgyéből, és efölött a patak fölött feszül egy ötszáz éves zömök kőhíd, amin egyszerre másfél jármű vagy szekér fér el, szóval nem árt az óvatosság, ha ide érünk.

Természetesen tudjuk, hogy kevesen jutnak el idáig, a legtöbben feladják a töredezett, hatalmas gödrökkel szabdalt betonúton, és visszafordulnak, meg egyébként is, miért menne bárki is Siromba? A világ elfeledkezett az országnak erről a részéről, a modernkori turizmus is legfeljebb a Cserhát kilátóira viszi fel a népeket, Hollókő utcái ugyan időről időre megtelnek, meg talán a szandai várfesztivált lehetne említeni még a környékről, ahol bőrműves találkozó is van minden augusztus huszadikán – de Siromban nincs semmi, ami miatt érdemes volna felkeresni, csak maga a falu, a titkaival, amiről pedig kevesen tudnak – elvégre azért titkok.

Nem mondhatni, hogy a siromiak bánkódnak emiatt az elfeledettség miatt, igazából persze nem is foglakoznak vele, élik az életüket, és nem gondolnak bele, hol a helyük a világban, de mielőtt rátérnénk a lakókra, ejtsünk pár szót a faluról.

Ahogy azt már említettük, dombok, talán hegyek veszik körül, a hegyoldalakban csak a telkek, a keskeny kertek vége kúszik fel, így majd minden siromi az erdővel szomszédos, mert a hegyeken tölgy, feljebb fenyő növekszik, bár az utóbbi száz évben aggasztóan, foltokban elszaporodott az akác is. A falu közepét két domb uralja, az egyiken a templom trónol, tizennyolcadik századi, egyszerű, klasszicista épület. A régi, középkori templom köveiből rakták, körötte, a kertben itt-ott még látni a védőfalat is, ám ennek nagy részét már elhordták a környékbeli házak építkezéseihez. A fal piros erezetű, meszes sziklából épült, ez a kő a falu északi végén magasodó hegy, a Szálka oldalában található, a falusi házak nagy részét is ez alkotja. Nem túl szilárd, de legalább könnyen faragható anyag, ott, ahol csupaszon, vakolatlanul maradt a falban úgy tűnik, mintha vérerek pulzálnának a ház szövetében. Senki nem tudja, honnan a piros erezet, nem volt arra senkinek érkezése, hogy geológusnak megmutassa, bár száz éve még volt egy mese arról, hogy a Szálkán egyszer, régen lefeküdt aludni a Nagy Ember, akit aztán álmába vándor gyilkosok leptek meg, elvágták a torkát, és a vére kicsorgott, és beleivódott a sziklákba. Mára ez a történet már feledésbe merült, sok egyébbel – és az igazsággal – együtt.

A másik hegy tetején kapott helyt a nagy tölgyfák alatt a temető. A siromiak úgy tartják, hogy életük két felén két dombot kell megmászniuk: amikor születnek, és keresztelőbe viszik őket, akkor a templomét, amikor a koporsóban temetni, akkor a temetőét.  Ha belegondolunk, akkor persze ez nem pontos meglátás, mert nem ők másszák meg e dombokat, hiszen mindkét esetben viszik őket, ám az idők során feledésbe merült a mondás alapja, mert még a tizenhetedik században is úgy tartották a faluban, hogy a lélek a születés után napokig  a test körül csámborog, és csak a keresztvíz kényszeríti be a helyére, majd  a halál bekövetkeztekor tér ki belőle, hogy egészen a földbe terítésig ott kószáljon a porhüvely mellet, vagyis valóban, a lélek kíséri a boldog szülőket, és kíséri a könnyező gyermekeket is, tehát igenis fel kell mennie arra két dombra.

A siromi házak nagy része nem idősebb ötven évnél, a régi parasztbarokk, a tornácos, nádtetős vagy zsindelytetős, vályogház típus csak mutatóba marad. A rendszerváltást követően néhány polgármester próbálkozott egy történelmi falumag kialakításával, bizonyára Hollókő példája és sikere lebegett a szemük előtt, de aztán rájöttek, hogy túl kevés az épen maradt épület, és egyébként is, a Siromba vezető út oly hosszú, rossz és reménytelen, hogy nincs az a hétvégi kiránduló, aki erre venné útját. Így a falukonzerváló program félbemaradt, és ezek a nehezen lakható, öreg házak szép lassan kiürültek, majd az enyészeté lettek. Nem mintha a Kádár-kockáknak jobb sors jutott volna. A kétezres évekre Siromnak már csak háromszáz lakója volt, nyolcvan százalékuk hatvan év feletti, ami abból ered, hogy a fiatalok mind elmentek vagy a megyeszékhelyre vagy a fővárosba, vagy a világ valamelyik másik sarkába. Ami igazán szomorú ebben az exodusban, az az, hogy ezek a kivándorlók teljesen elfelejtik Siromot azután, hogy elhagyják a völgyből kivezető hidat. Mintha kitörölné agyukból a szülőfalu képét valami varázslat, s csak nagy sokára, kényszeredetten és rosszkedvűen látogatnak haza, és akkor sem töltenek túl sok időt a szülői házban, megeszik a káposztalevest, csomagolnak a kolbászból és a paradicsomból, aztán megkönnyebbülve szállnak be autójukba vagy fel a Szarvasgede-Pásztó buszjáratra. Éppen ezért, miután a szülők elgyöngülnek, majd kihalnak, a házaik üresen maradnak, lehúzott redőnyökkel, porosodó bútorokkal, komor szobákkal, melyeket mindig tisztán tartottak, hisz az öregek vagy a nyári konyhában, vagy a nagyház konyháján élték az életüket, de most, hogy ők elmentek, felballagtak a temetőbe, a házak falai közé, az elhagytatott terekbe és időkbe betelepszik az a szürke lüktetés, amiből később bármi lehet. A gyerekeknek néha bűntudatuk lesz, és visszagondolnak a szülői házra, amint ázik az őszi esőben avagy még inkább, a téli, narancsos-fehér szürkületben sötétlik az utca végében, eszükbe jut a szobák mélyén a levendulaillatú szekrény, melyben anyjuk ruhái várnak szépen egymásra hajtogatva, és megborzonganak, majd a következő pillanatban valami teljesen mással kezdenek el foglalkozni, mert mindez tovaillan.

A két domb miatt a falut három fő utca szeli át, ezeket keresztbe kisebb utcák metszik. A központ a templomdomb alatti kicsiny tér, ahol a kocsma és az élelmiszerbolt van. Itt található még egy első világháborús emlékmű, egyszerű kőoszlop, rajta a hősi halottak neveivel, az arany festést más rég lemosta az idő, a véset pedig eltompult, ezért bárki lehetne az olasz fronton elhalt katonák helyében. Az utcákat szegélyező házak előtt keskeny előkert van, rozmaringgal, őszi virágokkal, főleg bazsarózsával, melyek halottak napjára bomlanak ki teljes szépségükben. Ahol az előkert kezd elgazosodni, ott már tudni, hogy a ház asszony túl öreg avagy túl beteg a műveléséhez. Ilyenkor a szomszédok bevetik fekete srályával a kertet, vagy csak átvisznek egy lyukas fazéknyi ültetvényt.

Sokan tartanak még csirkét és disznót, az ólak a ház mögött kapnak helyet. Néhol az udvar végében fásszín, pajta avagy műhely áll. Közvetlenül a ház mellett nyári konyha lapul, itt élnek nyáron a háziak, télen megnyitják, ha disznót vágnak, itt keverik be a húst a kolbászhoz, hurkához. Az udvarokban többnyire meggy vagy diófa lombosodik, a házak előtt akác, néha eperfa, de sokszor semmi, hogy ne gazoljon a levél. Kutyát nem sokan tartanak a faluban, senki nem érti ennek az okát, de tény, hogy kevés kutya marad meg, amit ide hoznak, az napokig keservesen vonyít, legyen akár felnőtt állat, aztán eltépi láncát, vagy kiássa magát a kerítés alatt, és elrohan, bele a világba. A macskák viszont szeretik Siromot, nem tudja már senki, de 1818-ban külön bírói rendelet született macskairtásról, annyira elszaporodtak. Mivel enni akkor se kaptak rendesen, ráfanyalodtak a csibékre és a kisebb tyúkokra, és csak három napos öldökléssel tudták a siromiak megrikítani az állományt. A siromi macska fehér és szürke, girhes, óvatos természetű, és gyakran fúj ok nélkül. Máskor csak megállnak egy-egy helyen és bámulnak bele a levegőbe, ki tudja mit nézve, hogy jó tíz perc után zavartan továbbsomfordáljanak. Éjszakánként, amikor a megmaradt néhány kutya panaszosan vonyít az égre, a macskák ellepik az utcákat, hármasával, négyesével futkároznak, és párzási időszakon kívül is kellemetlen, gyereksírásra emlékeztető hangot adnak ki, amihez persze a siromiak már hozzászoktak, de ha valaki a környező hegyek oldalából hallgatná, akkor úgy vélné, kisdedek mészárlása folyik odalenn az éj leple alatt. E macskáknak van még egy különös szokása, hajlamosak ahhoz a házhoz gyűlni, ahol nagybeteg vagy haldokló van, de a fekete srálya szagát nem bírják, az távol tartja őket, így nem zavarják nyávogásukkal és siránkozásukkal a bent virrasztókat.

A siromiak eredete kétséges. Az tény, hogy sem a tatárjárás, sem a török kor nem hagyott mély nyomot a falu történetében, talán azért, mert a hódító csapatok elkerülték a völgyet, nem találtak rá, vagy a torkolatánál megálltak, lesvetéstől tartva (utoljára a második világháborúban a visszavonuló németek egy leszakadó egysége töltött két éjszakát a faluban, nagyobb atrocitás nélkül, de miután elhagyták a települést, belevesztek az erdőbe a Boszorád felé, és soha nem jöttek elő belőle).

Ritka a szomszédos, meglehetősen távoli favakkal való házassági keveredés, betelepülés szinte nincs, így a siromi típust mondhatnánk honfoglalás korinak avagy még korábbinak, avar korinak vagy bronzkorinak. Az itt élők alacsonyak, csontosak, szikárak, a férfiak némelyike erősen keleties vonásokat hordoz, vágott szemük felett fekete, kese a hajuk, az asszonyok viszont búzaszőkék. Nyugodt, beletörődő és melankolikus embertípus lakja a falut, gyakori köztük az öngyilkosság, a depresszió és a rosszkedv. Az italozás mértéke nem haladja meg a magyarországi átlagot. Az általános rossz hangulat egyik oka a magas munkanélküliség lehet. A siromiak ugyanis évtizedekig a Cserhát túloldalán fekvő silkei külszíni fejtésekben dolgoztak, de ezeket  a kilencvenes évek végén bezárták, és a legtöbb, még aktív korú férfi állás nélkül maradt. Ők pedig szép lassan beleöregedtek a reménytelenségbe, és a tétlenség rányomta bélyegét a kedélyükre is. Ha napközben valaki végigsétál a falun, üres utcákat és udvarokat lát. Senki nem serénykedik a műhelyekben, a hátsó kertekben napraforgó és kukorica nyújtózik, mert azzal nincs sok munka, és az állatnak is tápot ad, az udvart legfeljebb az asszonyok söprik, vizezik. A férfiak ugyanis bent ülnek a konyhán, és kést éleznek, avagy hevernek a dikón, és bámulják a plafont.

Sokáig úgy volt, hogy a Bokor melletti fagazdálkodás felszívja a fölös munkaerőt, de sajnos a siromiak nem szíven mennek be a környező erdőkbe. Ennek nem tudni okát, vannak persze mindenféle hiedelmek, például a falu keleti oldalában magasló Visló hegyről – ha innen jött le a hideg légáramlat, akkor tanácsos volt becsukni az ablakokat, vagy a Bíró völgyiről, amely a falu végén lévő lankás liget neve, és ahol a szürkületben sokan láttak már sötét alakokat az akácok törzsei közt, fura árnyakat, melyek a falu felé fordulva várakoztak, és nem tanácsos a közelükbe menni – de mindezek persze csak babonás képzelődések, az viszont tény, hogy számos baleset, eltűnés és még halál is történt a Sirom környékbeli erdőkben a falusiakkal, így azok az évszázadok alatt megtanulták a leckét.

A siromi népviselet eltér a palóc hagyományoktól, a tobzódó gyöngyöktől, fodroktól és színektől, egyszerű, szürke, fekete és fehér kombinációkat ad ki, a főkötő is szinte dísztelen, egyedül a női mellény hímzett arany szálakkal. Szokásaik ugyanilyen gyérek, egyedül a halálhoz kapcsolódik egyedi, máshol fel nem lehető rítus. Így például a halottasházba a padlóra homokot szórnak, hogy meglássák a test körül ólálkodó lélek lépteit, vagy amikor a temetőbe viszik a testet, egy kisgyerek megy a koporsó előtt, kezében égő fenyőággal, melynek gyantás szaga beteríti a gyászolókat – ennek értelme az öregek szerint annyi, hogy a tiszta fenyőillat elretteni az ártó lényeket, melyek szívesen bebújnának a még épp hogy kihűlt, üres torzóba, hogy aztán az éj lepje alatt kiássák magukat a földből, és rátámadjanak a falura. Halottak napja előtt, mikor már lehulltak a levelek, és farsang után, mikor az első rügyek kibomlanak, erdőszentelést tartottak a lányok – ilyenkor alkonyattájt énekelve, nagy vígan bementek az erdőbe, valamelyik jól karbantartott, széles, erdei favágóösvényen, és aztán ahogy mind beljebb jutottak a rengetegbe, az ének elhalt, a szájak összeszorultak, és a legvégső ponton a földre szórták a magukkal hozott rügyeket, majd mikor már nem bírták tovább a köröttük figyelő fák tekintetét, futva, sikoltozva visszarohantak a faluba, hogy az első kertkapunál nevetve, megkönnyebbülve dűljenek egymás karjaiba, örülve annak, hogy mind szerencsésen túlélték ezt a bátorságpróbát, nem is sejtve, hogy pár száz éve még a legutolsó, leglassabb és legügyetlenebb társuk örökre ott maradt volna a fák közt.

A siromiak egyébként nem tartják sokra az ünnepeket, mert úgy vélik, hazugság azt mondani, hogy a hétköznapok bármiben is különböznének, egyedül a születést és a halált tekintik fontos eseménynek, és világraszóló torokat illetve keresztelőket szerveznek – meghívva a tágabb rokonságot is – reggeltől estig tartó mulatsággal, olykor zenével. A falu lakosai nem mondhatóak vallásosnak, igaz, az egyház sem veszi túl komolyan a siromi közösséget, ötven éve Pásztóról jár át pap misézni, a mostani gyakran elfelejti, máskor eléggé ittas, és szavai összefolynak, egyszer részegen a siromi kőhíd pillérjébe csapódott szolgálati Suzukijával, még most is ott van a nyoma a rongálásnak, meg lehet nézni. De mintha a tiszteletes maga is érezné, hogy a faluban nem sok keresnivalója van, erőtlen és sietős a beszéde akkor is, ha józan, zavartan figyeli az előtte ülő asszonyokat és azt a pár férfit, aki öregkorára közel került istenhez. Mise közben egyre elődjein gondolkodik, akik itt éltek a faluban, és el nem tudja képzelni, hogy bírták ki ezt az idegenséget, ezt a furcsaságot, ami süt a férfiakból és az asszonyokból, a templom feszült csöndjéből, a falu hallgatásából, a körött zúgó erdőkből. Bár senki nem kutatta, de azért elmondható, hogy valójában elég ritkán élt helyben pap, az 1720-as évektől 1800-ig, utána volt száz év szünet, és máshonnan járt át, majd a huszadik században ketten is teljesítettek helyben szolgálatot, de az egyik elszökött, a másik pedig felakasztotta magát. Az egyház tehát lemondott Siromról, és úgy tűnik, ennek okát a siromiak is megértik.

Ó, igen, tudják ők jól, hogy milyen nehéz itt megmaradni, és talán szívük mélyén büszkék magukra, hogy kitartanak, minden előjel, figyelmeztetés, hang, árnyalat és rezdülés ellenére évszázadok óta a helyükön maradnak, a völgyükben, a meredélyektől ölelt épületek közt, amelyek udvarairól – ha felpillant a tekintet – erdőt és erdőt lát, és dombfalat. Talán úgy vélik, hogy ha feladnák helyüket, akkor elfogadnák azt, hogy van valami rajtuk kívül, valami, ami erősebb az ember józan eszénél, olyan dolog, ami minduntalan ott ólálkodik a tekintetük peremén, ha éjjel kimennek hugyozni az udvarra, és ezért épp hogy csak az ajtó feletti lámpa fénykörének széléig merészkednek. Tudják, hogy ott van, odakinn. Ott van köröttük, a levegőben, a fákba, a kövekben. Valami olyan dolog, amit csak az emberi racionalitás, a józan észbe és a valóságba vetett hit és a lámpa fénye tud megfékezni. Ki nem mondott sejtelem, rettegett lehetőségek és elborzasztó következtetések. Szóval igazából, a szívük mélyén, a lelkük legmélyebb zugában úgy tekintenek önmagukra, mint aki egyszerre őr és áldozat, mert ők azok, akik a völgy összeszűkülő torkolatánál megakasztják azt, aminek nem szabad a világunkra szabadulnia, ők magukat áldozzák fel, hogy itt tartsák ezt a kimondhatatlan dolgot, bent, a faluban.

Nagyjából ennyit kell tudni Siromról.

2020