Rossz házasság

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusz, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe. Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

– Úgy kezdődött, hogy üvegesre ittad magad – mondta a nő a másiknak, és a konyhapult alóli tárolóból elővette a hagymát.

– Üvegesre? – kérdezte az asztalnál ülő sziluett. A nő a késtartóhoz ment, hunyorított. Oldalt, a látómezejében vibrált az ülő alak fekete tömege, mintha épp eltűnni készülne. Másrészt meg olyan volt, mit nyári, forró betonút fölött a hullámzó levegőréteg.

– Igen – bólintott a nő és keze megállt a késtartó felett. Egy közepes méretű, Sinkei típusú szeletelő- és vágókés hiányzott. Végül kihúzta a zöldségaprításhoz használatos kisebb darabot, és visszalépett az asztalhoz. Nem nézett a másikra: – Elkezdtél rövideket inni, aztán jöhetett egy-két üveg sör vagy egy üveg bor, aztán megint rövid. A vacsorához már teljesen mereven ültél le. Fogalmad se volt, hogy mit eszel. – Letette a meghámozott hagymafejet a fa vágódeszkára, és a kés pengéjén megbámulta önmagát. – Ez volt a legrosszabb. Tudom, hogy jó szakács vagyok, mindenki azt mondja, hogy jó szakács vagyok.

– Jó szakács vagy – erősítette meg a másik.

– És te mindezt semmibe vetted azzal, hogy az alkoholtól eltompulva ültél az asztalhoz – bólintott az asszony, majd elkezdte szeletelni a hagymát.

– Mi volt még? – kérdezte a másik fáradtan. A nő ügyesen előbb vízszintes, majd függőleges vágásokkal apró kockákká mállasztotta a lila fejet.

– Hogy mi juttatott még ide bennünket? – tette fel önmagának a kérdést a nő, majd letette a kést, és önkéntelenül is felnyúlt nyakához. Már kevésbé fájtak a fojtogatás okozta bevérzések.

– Nézzük csak – kezdte. – Későn jártál haza, mert az évek alatt munkamániás lettél.

– Kellett a pénz – szabadkozott másik.

– De nem ennyire. Megvolt mindenünk, amit csak akartunk – a nő a hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, és egy fokhagymát vett ki belőle. Aztán visszament az asztalhoz, és a fejet a lapjára csapta. A szétmálló gerezdek közül kiválasztott kettőt, a többit félretolta: – Józan és szerény körülmények közt kellett volna élnünk, beérve az eléggel. De neked mindig, mindenből több kellett. Autóból, borospincéből, drága órákból, a számítógépes kütyükből, nyaralóból…

– Ezek normális vágyak – vetette ellen erőtlenül a másik.

–...nőkből – a nő eddigre apró szeletekre vágta a két megtisztított fokhagymafejet. Most leengedte a kést, de nem nézett fel a másikra, az asztalon csillogó dolgokat bámulta.

– Talán mert te kevés voltál – vetette ellen szelíden a másik. – Talán ezért kellettek ezek a pótlékok. Hogy kitöltsék az űrt, amit a házasság keltett. Ezért kellettek a nők is.

A nő nem válaszolt, inkább ismét a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy tálat. A tálban fél kiló sertéskaraj volt, rózsaszín frissességgel ragyogott a gyenge fényben.

Alányúlt, és kiemelte a húst, a vágódeszkára helyezte, majd a tállal a mosogatóhoz ment, ellögybölte, és a szárítóra rakta. Ahogy megfordult, valami sötétet vett észre a szemközti sarokban, a tálalószekrény előtt. Az asztalnál ülő szótlanul figyelte, ahogy a padlón lévő tócsa fölé hajol. A vörös színű folyadék szinte elnyelte a fényt, miazmásan terpeszkedett a kő járólapok sima felszínén.

– Micsoda szemét van itt – motyogta a nő, majd kiegyenesedett, és határozottan visszalépett az asztal elé. Futó pillantást vetett a mozdulatlanul bámuló másikra, felvette a kést, és indulatosan belevágott a húsba. – Ez a legkönnyebb védekezés – fakadt ki közben –, hogy valami nem stimmel, és ezért pótlékokat keresel. Hogy valami elromlott, és ezért elmenekülsz, dolgokba, más nőkbe, ilyesmi. Szerintem ez gyávaság.

– Miért? – kérdezte az árnyalak valóban kíváncsian.

– Mert ha valami nem jó, akkor le kell ülni, és beszélgetni kell róla. És eldönteni a következő lépést. És aztán aszerint cselekedni. De te, mint az emberek többsége, ilyen fokú következetességre képtelen voltál. Inkább elmismásoltad a dolgot. Elkented magadban, és köztünk is, hogy mi a baj, és elkezdted csinálni a dolgaidat.

– A párbeszédhez két fél kell – jegyezte meg a másik.

A nő közben két nagyobb részre szelte a húst, majd az egyiket óvatosan, ujjnyi méretű kockákra vagdalta.

– Igen, gyáva voltam én is – ismerte el, majd kézfejével megtörölte a szeme alját. – Csíp ez hagyma – mondta, és a kés pengéjével arrébb tolta a hagymakupacot a hatalmas vágólapon. – Az ember hajlamos elgyengüli és reménykedni – bólogatott a nő –, és becsukni a szemét akkor, amikor tisztán kellene látnia. Bűnrészes voltam, a bűnsegéded abban, hogy tökéletesen elrontsuk és tönkretegyük a házasságunkat. És talán az fájt a legjobban, hogy te sejtetted, hogy így fogok cselekedni.

– Hogyan? – értetlenkedett a másik.

– Talán már amikor összejöttünk, akkor tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg keserűen a nő, majd felkapta gondolatot, és gyorsan így folytatta: – Vagy nem tudtad, csak érezted. Hogy én pont az a típus vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni.

– Milyen típus? – A nő közben végezte az első darab hússal. A kockákat most áthalmozta egy tányérra, és maga elé vette a másik húsdarabot. Elgondolkodva tapogatta.

– Aki hajlamos kompromisszumokat kötni a csöndes családi béke érdekében, hajlamos elviselni a langyos árulásokat, a közönyt és az érdektelenséget még az óhatatlanul bekövetkező hűtlenség közepette is. – Bólintott, majd belevágott a húsba. – Igen, ez vagyok én. Pontosabban ez voltam én, míg elegem nem lett.

– Talán te is beszélhettél volna ezekről az érzéseidről – jegyezte meg az árny. – Talán akkor elébe lehetett volna menni a dolgoknak, és nem lett volna olyan sokkoló a terved, hogy…

– ..el akarok költözni – A nő sóhajtva fejezte be, szinte kiszakadt belőle a három szó. Eltűnődött, majd bólintott: – Igen. Beszélnem kellett volna róla. A kételyeimről, a félelmeimről, a csömörömről. Arról, hogy éjszakánként egyedül fekszem le, míg te félrészegen tévézel. A hétvégi hívásokról, mikor bevonultál a dolgozószobádba, és suttogtál, de még így is kihallattam, hogy „én is kívánlak”. A néma reggelekről és delekről és estékről, mikor csak léteztünk egymás mellett a házban, szó, reakció vagy egyáltalán, mindenféle érintkezés nélkül.

– De legalább a szex jó volt, nem? – kérdezte a másik nyugtalanul.

A nő elmosolyodott: – A szex jó volt – fürgén kockázta a második adag húst, néha egy-egy inasabb részt leválasztott, majd a deszka szélére tolta a kés élével. – De önmagában ez nem elég. Ráadásul a szexet nehéz elrontani. Alapvetően, ha az ember belendül, akkor jön magától minden, akkor már nem nagyon kell tervezni meg ügyeskedni, úgy értem, ösztönösen jól tudjuk csinálni, mert végső soron olyankor egyszerűen állatokká válunk.

Szünetet tartott a késsel, és kibámult a konya ablakán a ház előtti tájra. Fehér kavicsos út indult a kerítésüktől, befutott egy árnyas alléba. Az első fa tövében csillogott valami. A nő szemét erőltetve előrelépett, el az asztal mellett, hátha jobban látja.

– Igen…– folytatta lassan –…a szexet nem kell tanulni, mert az jött velünk az évezredek alatt. A társas együttlétet, és ezt az egész házasság dolgot viszont nekünk, embereknek kellett volna kifinomítani. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült…– Csak annyit látott, hogy valami fekete dolog, talán egy autó fara áll félig az út menti árokban, félig a fának simulva. És mintha az autó hátsó üvege csillámlana, ahogy visszaveri a lemenő nap fényét.

– Lehetett volna tenni valamit? – kérdezte hirtelen a másik.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő felriadva képzelődéséből.

– Szerinted meg lehetett volna menteni ezt a házasságot? Történhetett volna más is – az alak körbemutatott –, ehelyett?

– Mi helyett? – a nő körbefordult, csodálkozva pislogott, mint aki álomból ébred. Lenézett üres kezeire. – Hol a kés? – kérdezte nyugtalanul.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy van-e benned csalódottság – jegyezte meg a másik. – Hogy így alakultak a dolgok. Vagy belátod, hogy másképp nem lehetett vége.

– Vége? – kérdezte a nő – És hol a kés?

A tartóra nézett. A kés, amivel az előbb szeletelt, ott volt a helyén. Ellépett az asztaltól, közben belerúgott valamibe. Az a valami pendülve és fémesen végigsiklott előtte, és nekiütközött a konyhabútor aljának. Egy Sinkei típusú szeletelő- és vágókés volt.

– Szóval: hogyha lett volna bármi esély megoldani ezeket a problémákat, akkor most bizonyára rosszul éreznéd magad, csalódott lennél, és nem akarnál eljönni – magyarázta finoman az asztalnál ülő.

– Elmenni? – kérdezte a nő kisé riadt hangon. – Én nem akarok elmenni.

– Most még nem – vont vállat a másik. – De hamarosan követsz majd. Feltéve, ha – ahogy az előbb magyaráztam – nem maradt benned némi kudarc vagy keserűség. Kérlek…– mély levegőt vett, lassan kiengedte, majd befejezte a mondatot. –…vizsgáld meg önmagad. Mit érzel, ha a házasságodra és a férjedre gondolsz?

– Semmit – rázta meg a fejét a nő, de esze máshol járt. – Hova kellene mennünk?

– Később – az alak simító mozdulatot tett maga előtt. – Előbb a lényeg. És ha még mélyebbre nézel – nem találsz már semmi reményt? Nem maradt semmi lehetőség a folytatásra?

A nő legalább hét másodpercig várt a válasszal. Ezalatt lehunyta a szemét, és nem láthatta a változás lassú kisarjadását a konyhában.

Az asztalon lévő hús lassan megszürkült és barnás levet eresztett. A hagyma és a fokhagyma elvesztette csillogását, összezsugorodtak és beráncosodtak. A sarokban lévő folt egészen kiszáradt, a felszíne megkeményedett. A nap odakint hirtelen lement, majd felkelt, majd megint az alkonyatra készülődött. Maga a nő mintha kissé összement volna. Haja lelapult, feszes bőre felpuhult és ráncossá vált. Szeme alatt sötét karikák vastagodtak. A nyakán lévő ujjnyomok egészen befeketedtek, halántékán, alkarján, combja belsején lilás foltok, véraláfutások jelentek meg. De a legrosszabb az egész bőrét ellepő szürke, kelletlen szín volt, ami miatt most olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér némafilmből kivágott papírfigura.

Amikor kinyitotta a szemét, egyszerre tört rá ez a sok változás, a döbbenet a szóval együtt szakadt ki belőle:

– Nem.

Lassan körbenézett, csodálkozva, de rezignáltan vette szemügyre a konyha furcsaságait.

– Mi történt?

– Eltelt három nap, és te még mindig itt vagy – jegyezte meg mögötte az árny. Most már állt, nagy, éjfekete tömege elfedte a mögötte lévő ablak sárga fényét.

A nő érezte a másik hidegét, a belőle áradó temetői szagot: az eukaliptusz és szegfű, a kidobott, fonnyadt virágok, a poshadt víz és a leégett gyertyák elegyét, de nem törődött vele, mert megpillantott a padlón egy, a szék mögül kinyúló lábat.  Nem lépett előre, hogy jobban szemügyre vegye az asztal túloldalán fekvő valakit.

– Gyere, ideje indulni – mondta a mögötte álló, mire a nő megfordult, és engedelmesen követte. Kimentek a konyhából, átlépdeltek az előszobán, kisuhantak az előkertbe, át a kapun, majd végig a repedezett betonúton, amelyet még a nő férje intézett el a közműveknél egy évezreddel ezelőtt. Amikor az allé elejéhez értek, az asszony bekukucskált a fának csapódott kocsi ablakán. Ott ült szürkén és foltosan, örök fájdalom görcsébe merülve a férje. Mindkét kezével oldalát szorította. Mindhiába, a vér kérgesre száradt az ülésen, ruháján, és a kocsi padlóján. A férfi homloka összezúzódott, s ha a nő egyenes vonalat húzott a seb és a szélvédő közé tekintetével, egy pókhálószerű törést vehetett észre az üvegen.

Visszafordult az út felé, ahol az árny állt.

–Te nem a férjem vagy - mondta neki tűnődve. A másik nem felelt. – Ki vagy te? – akarta még kérdezni a nő, de már elég volt csak gondolnia, és egyébként sem tudott mivel hangot kiadni. A sötét sziluett pedig úgysem válaszolt. Várt, míg a nő megérti, hogy oda kell lépnie hozzá, és meg kell fognia a kezét.

Atán elindultak, be, a fák sötét közébe.

2011