Rémpofa

Főképp a horrorfilmben gyakori technikai megoldás a prológusban, az előzményben bemutatni az első áldozat sorsát, erre tipikusan alkalmas a final girl ellentéte, a sikoltva menekülő szőke nő, akit persze úgyis elkap a rém. A később felbukkanó főszeplők egy nemtudással érkeznek majd meg a borzalmak helyszínére, míg mi, nézők, már beavatottként várjuk, milyen szörnyűség történik majd velük. Mindez ad egy kényelmetlen biztonságérzetet, egy hamis illúziót, mely párosul annak latolgatásával, hogy mindezt ki éli túl (legalábbis az első részt, mert a folytatásokban mindig az első rész főhőse hal meg legelőbb - kivéve Ash). Erre épít a lenti írás is, ezért a kastély előzménytörténetét, de főképp ezt az írást érdemes elolvasni, így az újonc, az új fiú szkepticizmusa kap egy keretet, és olyan ellentét alakul ki, mely a horror egészére jellemező: lehet, hogy tényleg nincs senki odakint a sötétségben - de mi van, ha tévedünk?

– A lámpa marad – mondta az új fiú, fel se nézve Monguzra a könyvből. A könyvet Gergőtől kapta, kalózokról, kincsekről és fondorlatos cselvetésekről szólt.

A másik öt intézetis gyerek megdermedt e hallatlanul bátor kijelentésre, csakúgy Monguz, a nagydarab, csupa szőr, lassú mozgású tanár. A fiúk féltek tőle, másképp, mint a Szakácstól, inkább az erejét rettegték, a pofonjait, a fülcimpahúzásokat és a seggberúgásokat. Állítólag szegény Sanyikának egyszer egy egész csomónyi haját kitépte, csak azért, mert túl gyorsan ment a kastély folyosóján.

Monguz sokkal lassabb volt, most is csak állt a hálóterem ajtajában, vastag, szőr borította ujjai ott lebegtek a kapcsoló felett, mint tétova szobor dermedt bele a mozdulatba, és vakon pislogva meredt az új fiúra, majd megvonta vállát. – Kaptok még tíz percet – mondta nekik, aztán döngve becsapta az ajtót.

Mind az öt gyerek – kik engedelmesen, állig betakarózva figyelték kettejük rögtönzött jelenetét –, most jól hallhatón fellélegzett, vagy inkább felhördült. Eddig soha senki nem ment szembe Monguzzal. Ez a lázadás magában hordozta azt, hogy az Igazgatóval is lehet esetleg ellenkezni. Sőt, még talán a Szakáccsal is. Az intézet felnőtt személyzetének negyedik tagja, Anna asszony nem számított, ő a városból járt be hozzájuk, magyart és természetismeretet tanítani, gyorsan ledarálta az anyagot, aztán iszkolt kifelé az épületből. Ővele, a ráncos és halk szavú aggszűzzel, akiből állott szappanszag és levendulaillat áradt, valahogy nem volt értelme kötözködni, a fiúk mogorván és bágyadtan ülték végig az óráit.

A két férfitanár azonban teljesen más ügy volt. Monguz és az Igazgató megsemmisítő terrorjával szemben eddig nem igazán láttak alternatívát. Monguz matematikát, reál tárgyakat és testnevelést tartott nekik, bár sokszor megosztották az órákat az Igazgatóval, akinek egyébként csak az állampolgársági ismeretek és az osztályfőnöki teendők jutottak volna. Monguz alattomosan csapott le, a padok közt sétálva osztotta ki ütlegeit, rúgásait. Az Igazgató másképp – talán sokkal rosszabb módon – volt kegyetlen. Látszólag véletlenszerűen a szobájába hívatta őket beszélgetésre, mely valójában hosszú hallgatásokból és a szülőkre vonatkozó kínzó, elevenbe vágó kérésekből állt. Miért hagytak el? Emlékszel még anyádra? Szerinted részeges leszel, mint apád? A szüleid mennyire voltak semmirekellőek? Mi értelme a létezésednek, ha még a tulajdon nemzőid is eltaszítottak? Nem lehet, hogy csak a kéjt kereseték a közösüléseikben, te pedig egy véletlen eredménye vagy? A gyerekek látták, hogy válaszaiktól mind elégedettebb és boldogabb lesz, legalábbis ez sejtette az arcát lassan eluraló mosoly. Majd mindegyik fiú sírva, a dühtől reszketve hagyta el szobáját a beszélgetések végén. És két-három havonta az Igazgató mindannyiukra sort kerített, fantasztikus memóriája és érzéke volt hozzá, hogy mind megkapják a magukét.

Huszonnégyen voltak az osztályban és az intézetben. A hálótermekben pedig hatosával voltak beosztva. Az új fiú hálótermében kapott helyett Gergő, a könyvmoly, Csobánc, a hallgatag roma fiú, Ruszi és Tomi, az ikrek, akik mindig egymással veszekedtek és Gál, aki folyton fekvőtámaszozott. Meg persze ott volt korábban Sanyika is, míg el nem vitte őt a Rémpofa. Az ő helyére, az ő ágyába jött az új fiú tegnap éjjel.

Állítólag egy nagy, sötét autó hozta. Nem volt más cucca, csak egy kis, lakozott bőröndje. Finom, fehér inget, és elegáns szabású nadrágot, csillogó bőrcipőt viselt. A többiek ösztönösen kerülték még, nem tudták, mit hoz magával, milyen keserűséget, rossz érzést, kegyetlen emléket. A gyerekek megtanulták, jobb hagyni a jövevényeket, hagy főjenek a saját levükben, aztán pár nap múlva úgyis megnyílnak. De az új fiú, ez a magas, vékony, de sportos szőke jelenség egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy átlagos jövevény. Arisztokratikus fensőbbséggel foglalta el helyét a teremben, az órákon szórakozottan rajzolgatott, vagy ki-kitekingetett az ablakon. Ebédnél a többiektől távolabb leülve kanalazta a szörnyűséget, amit a Szakcs aznapra összekotyvasztott. Délután pedig csak állt a fal tövében, arcát beletartotta a néha elő-előbukkanó májusi napfénybe, és egyáltalán nem törődött a sáros kastélyudvaron labdát kergető fiúkkal. A közeledés egyetlen jele volt, hogy elkérte Gergőtől azt a kalózos könyvet, aztán elegánsan feltelepedett ágyára, és olvasott. Most a könyv felett végighordozta hidegszürke tekintetét a többieken, majd csengő, erős hangján meg is kérdezte: – Mit bámultok?

Gál szólalt meg, még mindig döbbenet rezgett hangjában: – Ellentmondtál Monguznak.

– Nem is – javította ki Gergő kábán –, megparancsolt valamit a szőrös disznónak.

– Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét Csobánc.

Az ikrek nem szóltak, elbűvölve figyelték az új fiút, aki sóhajtva maga mellé tette a könyvet, majd leeresztette a lábát a padlóra, és csak ült ott, a cipőire meredve.

– Jobb lesz, ha vigyázol – folytatta Csobánc. – Az Igazgató nem ismer tréfát. Ha megtudja, hogy pattogsz…

– Mi lesz akkor? – kérdezte felpillantva rá az új fiú. A másik elfordította a tekintetét.

– Elbeszélget veled – sietett a segítségére Gergő. – És az egyáltalán nem lesz kellemes.

– Vagy, ami még rosszabb, beoszt egy hét konyhai munkára a Szakács mellé – tette hozzá a kisebbik, az alacsonyabb iker. – Na, az aztán szívás.

– Szó szerint – vihogott Gál.

– Miért? – kérdezte szelíden az új fiú, de erre a többiek zavarba jöttek, és nem válaszoltak, végül a roma fiú nyögte ki: – Hát tudod, elkezd fogdosni néha. Ott is. Aztán dörgölődzik is a farkával. Vagy a nyakadba liheg.

– Te már csak tudod, neked már adott egy kis húst is, mi? – röhögte el magát Gál.

– Menj az anyádba – mordult rá Csobánc.

– Menj te a tiédbe – jött a válasz, és a nagydarab fiú már hajtotta fel a takaróját, de Gergő közbevágott: – A lényeg, hogy ha nagyon ugrálsz, valamelyik a három közül ellátja a bajod. Vagy így, vagy úgy.

Az új fiú eltűnődött ezen, majd kifűzte és óvatosan lehúzta a cipőit. Olyan kecsen és finoman mozgatta ujjait közben, hogy a többiek megbabonázva figyelték, és el is felejtették, miről beszéltek neki, míg ő ki nem jelentette: – Nem fognak ezek semmit sem csinálni velem, mert még ma éjjel meglépek.

Gál erre felhorkant, és dühösen magára húzta a takarót. Csobánc cüccögött, és a körmét kezdte rágni. A két iker csak bámulta tovább az új fiút, aki közben párnáját feljebb pakolta majd hátradőlt, és ölébe vette a könyvét, hogy újra olvasni kezdjen.

Egyedül Gergő pattant ki izgatottan az ágyból, az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, kikukucskált, aztán a kilincsnél maradva, azt szorítva kérdezte: – Mi az úristent beszélsz?

Az új fiú most se nézett fel a könyvből, miközben válaszolt: – Szökés. Léc. Télak – ejtette ki lassan, tagoltan a szavakat.

– Felejtsd el – morogta a nagyobbik iker. – Senki nem tud megszökni innen.

– Ja, ez így van – bólogatott Csobánc. – Mondj le róla, öreg.

Gergő ismét kilesett a folyosóra, majd visszafordult az új fiú felé: – Hogy képzelted?

Az végre ránézett, figyelmesen végigmérte, végül unottan fújtatott egyet: – Amikor megérkeztem, láttam, hogy a nagy bejárati ajtó zárja elég spéci. Az nem kiút. Viszont azt is láttam, hogy a pinceablakokon nincs rács. Gondolom, a pincelejárat a konyha környékén nyílik, legalábbis az ilyen régi kastélyokban így volt, praktikus okokból. Ha be van zárva, akkor ezzel kinyitom – zsebéből egy biztosítótűt vett elő. – Csináltam már ilyet párszor – a hálóterem ajtajára mutatott: – Ez se lesz akadály, ha éjszakára ránk zárják.

– Nem zárják ránk – morogta dühösen Gál a takaró alól. – Nincs rá szükség.

Mind hallgattak egy sort, mérlegelték, amit hallottak, végül a kisebbik iker jegyezte meg, szinte nyüszítő hangon: – A pincelejárat tényleg a konyha mellett van. És pont ott van a Szakács alvófülkéje is. Csak egy függöny választja el a folyosótól…

Az új fiú felemelte fekete zoknis lábát: – Majd mezítláb megyek.

– Monguz néha járőrözik a folyosókon. Igaz ritkán, mert gyakran bepálinkázik estére – hozta fel Csobánc.

– Megvárom, míg kidől, és utána lépek – hagyta jóvá az új fiú derűsen. Hirtelen felült ágyában Gál, és dörmögve kérdezte: – Tudod, miért nem zárják ránk ezt a nyavalyás ajtót?

Az új fiú széttárta karját: – Nem. Miért?

A többiek mind Gál felé fordultak, mint akik egyszerre rettegnek a választól, de várják is annak bizonyosságát.

 – Rémpofa miatt.

Ekkor élesen megnyikordult az ajtó, mire Csobánc ijedtében felrikoltott. Monguz húzta kifelé, akaratlanul is megrántva a még mindig a kilincsbe kapaszkodó Gergőt. – Hát te mit csinálsz itt? – dörrent rá a tanár, és már emelte kezét, de a gyerek ügyesen hátrált, és kitért a pofon elől. – Csak vécére akartam menni – mentegetődzött már az ágyából.

– Reggelig nincs hugyozás – jelentette ki Monguz, majd végigmérte őket, tekintete végül az új fiún állapodott meg: – Leolthatom már a villanyt, nagyságos úr? – kérdezte tőle gúnyosan. Az új fiú nagyvonalúan intett neki, mire a férfi felhorkant, és a kapcsolóra csapott. Ezüstös sötétség borult rájuk, az ablakrácsok miatt pár csík szabdalta szét.

– Ki az a Rémpofa? – kérdezte tőlük egy sötét folt, vagyis az új fiú a sarokból. – Egy tanár?

Kis lángocska villant, bevilágította az arcát, aztán parázs maradt a helyén, és erős dohányfüst terjengett elő.

– Neked van cigid? – döbbent meg Gergő.

– És tüzed? – kontrázott Csobánc bután. A láng újból fellobbant halk klikkeléssel, sárgába vonva azt az elszánt, komor arcot.

– Apáé volt – mondta az új fiú, majd ismét félhomály lett, mert eloltotta a lángot. – Ez az egy dolog maradt nálam abból, ami az övé volt. Minden mást elvettek tőlem.

– Gazdagok voltatok? – bukott ki Csobáncból a csodálat.

– Nagyon – mind sejtették, az új fiú bólintott a sarokban. – De hagyjuk ezt.  Szóval ki ez a Rémpofa?

A kérdést könnyed, cseveg hangon tette fel, de sokáig nem kapott rá választ. Végül Gál köszörülte meg a torkát, és óvatosan válogatva a szavait ezt mondta: – Állítólag a kastély korábban egy grófé volt, aki megsebesült a háborúban. Az első világháborúban. Egy golyó levitte a fél arcát. Aztán mire hazaért, kiderült, hogy a felesége és a fia meghalt egy járványban. Valamilyen megfázás…

– Spanyolnátha – segítette ki Gergő.

– Igen, az – hagyta jóvá a másik nagyvonalúan. – De az ürge nemcsak a fél szemét hagyta ott a fronton, hanem az eszét is. Egész éjjel a kastély folyosóit rótta és a fiát kereste. Egyszerűn nem akarta elhinni, hogy a gyerek, akiért annyira rajongott, meghalt. Minden éjszaka százszor bejárta a folyosókat, a szobákat, sokszor meg csak állt, valamelyik sarokba húzódva, és várta, hogy a fia felbukkanjon a holdfényben.

– Nagyon kísérteties – gúnyolódott az új fiú, majd erőset szívott a cigarettából.

– Hé, adjál már egy szálat – szólt rá Csobánc mohón.

– Előbb hallgassuk meg a történet végét – intette őt csendre az újonc.

Gál pedig így folytatta: – Ez így ment addig, míg be nem jöttek ide is az oroszok a második világháború végén. Akkor aztán elkapták a Rémpofát, letérdeltették, és bumm, golyót kapott az ép szemébe. A falusiak kaparták el, valahol a kastély környékén. De ezzel nem lett vége. Miután a kastélyból intézet lett, éjjelente ismét megjelent a folyosókon. A gyerekét keresi továbbra is. Azt hiszi, minden egyes intézetis gyerekről azt gondolja, hogy ez az ő fia, és ha valamelyik van olyan bolond, hogy éjjel a folyosókon mászkál, akkor elkapja, és magával viszi.

– Hova? – bukott ki a kérdés az új fiúból.

– A pokolba – válaszolt csendesen a nagyobbik iker.

– Vagy valami még rosszabb helyre – tette hozzá Gál.

– Ti láttátok már? – kérdezte az új fiú rövid töprengés után.

– Mondjad, Gergő – biztatta Csobánc a társát, mire az kényszeredetten bevallotta: – Láttam valamit. Miután idekerültem. És akkor még nem tudtam, mi a helyzet. Mindenki aludt, és baromi éhes voltam. Gondoltam, lopok valami kaját a konyhából. Ahogy a főfolyosón, mentem, egyszer csak hallom, valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Megfordultam. Egy magas férfi állt az egyik ajtó sötétéjében. Kérdeztem, ki maga, de nem válaszolt, csak kinyúlt felém, és láttam, hogy nagy, bütykös, csontos ujjai voltak. É aztán, ahogy a keze beért a fénybe, visszakapta, én meg skeráztam vissza az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót reggelig. De akkor megértettem, hogy a fényt, na azt nem szereti.

– Ezért nem jön be ide, és nem visz el minket álmunkban – ült fel Gál az ágyában. – Látod, a kinti udvari lámpa pont a hálótermekbe világít. Fél a fénytől, mert olyan csúf. Nappal nyomát se látni. Éjszaka meg az összes gyerek biztonságban van, egészen addig, amíg az ágyában marad.

– Beszéljétek el neki Sanyikát is – kérte Csobánc halkan, de csönd követte a szavait.

– Mi van ezzel a Sanyikával? – kérdezte az új fiú őszinte kíváncsisággal.

Végül Gál kezdett bele: – Ő feküdt korábban a helyeden. Jó gyerek volt, csak egy kicsit nyafogós. A tanárok se nagyon bántották, mert olyan idegesítően sírt. Az egyik este, karácsony után pár nappal, megfájdult a gyomra. Befalt valamit, lehet, a konyhából lopta, nekünk nem adott, de hallottam villanyoltás után, hogy zabál. Éjféltájt már nyöszörgött, megkérdeztem, mi a baj, mondta, csikar a hasa, és menten összeszarja magát. Mondtam neki, bírja ki reggelig, ne büdösítsen be itt nekünk. Azt én nem mondtam, hogy menjen ki a vécére. Nem akartam, hogy elkapja őt a Rémpofa. De ő kiment. Biztos nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy zárja az ajtót.

– Én is hallottam – erősítette meg a kisebbik iker.

Megint elhallgattak, talán csak azért, hogy megtudják, az új fiú figyel-e avagy már alszik.

– És mi lett vele? – kérdezte az közönyösen.

– Soha többé nem láttuk – szólt közbe Gergő. – Reggel üres volt az ágya. Kérdeztük az Igazgatót, ő meg csak hebegett-habogott. Délelőtt Monguz bejárta az egész épületet a pincétől a padlásig, ám nem találta. Sanyika úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Rendőrök is jöttek? – kérdezte az új fiú.

– Nem, nem voltak – jelentette ki zavartan Gál. – Miért?

A másik egy ideig hallgatott, majd a következőket mondta halk, de pattogó, parancsoláshoz szokott hangon: – Nagyon érdekes dolgokat meséltetek erről a helyről. Azt hiszem értem, mi folyik itt. És mindjárt elmondom nektek is, mi a helyzet ezzel a ti Rémpofátokkal. És utána eldönthetitek, megszöktök-e velem ma éjjel a pincén át. De előtte: ki kér cigit?

***

– Nagyon szép lett a kastély – mondta Gergő, miközben az utolsó szobában, a Nárcisz–szalonban lévő látogatók könyvébe írt.

– A polgármester érdeme – vont vállat az újfiú, aki a nagy, masszív ajtótoknak támaszkodott, és egy festményt tanulmányozott a falon. A képen, mely egy elfeledett németalföldi kismester közepesnél is rosszabb műve volt, Dante beszélgetett Vergiliusszal egy lefelé haladó lépcsősor közepén. – Szegénynek ráment az élete a felújításra. Pont ott kapott szívinfarktust, a megnyitó után – mutatott az újfiú a sarokba. – Azt mondják, látott valamit odakinn az udvaron. Kötve hiszem, hogy pont egy kinti dolog ijesztette halálra – felkuncogott. – Hisz az igazán ijesztő dolgok idebenn vannak, nem? – kivárt, majd eszébe jutott valami, és így folytatta: – Emlékszel, amit arról mondtam nektek, hogy Rémpofát az Igazgató és Monguz találta ki, azért, hogy ne mászkáljatok éjszaka az épületben? Azt mondtam nektek, valószínűleg ők maguk játszották el, majd elterjesztették, hogy csak a fényben vagytok biztonságban, és mert az udvari lámpa bevilágította a szobátokat, így ott védve voltatok, de a folyosókon sötétség honolt. Emlékszel, milyen szépen és logikusan megcáfoltam az egész kis mitológiátokat racionális érveléssel? Még azt is megindokoltam, hogy azt a fiút, aki csak úgy eltűnt, egyik napról a másikra, azt csak elvitték egy másik intézetbe, de nektek nem mondták ezt el, helyette megjátszották, hogy valami elragadta.

– Emlékszem – Gergő fölegyenesedett, és végigmérte az újfiút. A délutáni nap fénye hátulról érte, a folyosó nagy üvegablakain keresztül, és szinte kimetszette őt a térből. (nem változott semmit, egyetlen ránc sincs rajta, mintha kikerült volna az időből). – Nagyon meggyőző voltál aznap éjjel. Olyan voltál, akár egy felnőtt.

– De beszéljünk rólad – mondta az újfiú. – Mi van veled?  Ahogy mondani szokás, ezer éve nem láttalak.

– Igen. Így szokás mondani – biccentett Gergő, majd ellépett az asztaltól és beleereszkedett az egyik nagy, zöld, fülesfotelbe, amely tulajdonképp egy kiállítási tárgy volt, de nem érdekelte. Záróra felé járt az idő, rajtuk kívül már senki nem volt az épületben. – Honnan kezdjem? Azzal, amikor bezárták az intézetet, és átvittek minket máshova?

– Kezdjük a későbbi évekkel – intett nagyvonalúan a beszélgetőtársa, mire Gergő összefonta ujjait az ölében, rájuk meredt.

– Nyolcadik után felvettek egy jobb gimnáziumba – mondta, miközben a másik belépett a szobába, majd nekidőlt a falnak. – Tudod, volt egy ilyen patrónusi rendszer, ahol normális családok úgy fogadtak örökbe egy intézetist, hogy igazából csak pénzt adtak neki a kollégiumra, kajára, ruhára, zsebpénzt, meg ilyenek. No, én is bekerültem ebbe, és kifogtam egy egészen tisztességes családot, igazából még jobbat is az átlagosnál, mert nem volt gyerekük, ezért néha találkoztunk is, bár mindvégig éreztem a viszolygást, amit felnőtt emberek éreznek, ha kamasz fiúkkal kell érintkezniük (a nő púderillatú parfümje, a zsebkendő, melyet ölébe ejtett ujjaival gyűrögetett).

– Már majdnem azt mondtam, hogy milyen megható – gúnyolódott az újfiú, majd zsebéből előkotort egy csomag cigarettát, és Gergő felé nyújtotta: – Kérsz?

Az csak intett: – Leszoktam. Öt éve. Anna miatt.

– Anna? – vonta hunyorított a másik, miközben a füst kígyózott arca elé.

– A párom – magyarázta Gergő (ahogy reggel kinyitja azt a gyönyörű, keskeny szemeit és rácsodálkozik a világra, az öntudatra, az valami őrjítő még mindig, még ennyi év után is).

– Ó, értem – bólintott az újfiú, és a mennyezet felé fújta a szürkeséget. – Van róla képed? Kíváncsi…

– Nincs – vágta el Gergő ingerülten a mondatot (a kopott pénztárca belső tartójában, meggyötört, régi fotó, Anna tűnődve néz a kamerába). – Már egyébként is láttad őt, nem?

Az újfiú egy pillanatig mereven nézte, cigarettás keze megdermedt a levegőben, félúton a szája felé. – Akkor folytasd az életed – mondta aztán egy kissé csalódottan.

– Annával a főiskolán ismerkedtem meg – mondta Gergő. – Ahova felvettek. Tanár akartam lenni, magam se tudom miért. Valószínűleg a magyar miatt, mert a gimiben nagyon jól ment, egészen belebolondultam az irodalomba, és azt gondoltam, a legjobb dolog lesz, ha naphosszat csak irodalomról beszélek a gyerekeknek.

– És nem így lett? – kérdezte gunyorosan az újfiú.

– Ez nem olyan egyszerű – csóválta meg a fejét Gergő, és végre felnézett rá. – Nem is tudom, hogy értessem meg veled.

– Próbáld meg. Egy hasonlattal – tanácsolta a másik.

Gergő átgondolta a dolgot, majd ezt mondta: – Akkor képzeld el, hogy odakint ülsz, a meleg májusi napfényben, egy padon, érzed a nyíló, bimbódzó virágok illatát, a földből előpárázó ősi nedvességet, azt, ahogy a levegő melege körbefon, és mint egy balzsam, élettel tölt el. És képzeld el mindezt egy ablak mögül szemlélve, a kastély folyosóján állva. Nagyjából így, ennyi korlátozással viszonyul egymáshoz az, hogy a szabadidődben örömödet leled valamiben, és azt tanítanod is kell értetlen gyerekeknek.

Az újfiú eltűnődött, majd némi keserűséggel a hangjában megjegyezte: – Én csak a mérhetetlen mélységeket és a bomlás mindent eluraló szagát érzem a pince földjéből. Igaz, most azt is lebetonozták.

Hallgattak egy sort, az újfiú az ujjai közt pörgette öngyújtóját, óvatosakat, aprókat szippantott a cigarettából, nyilván, hogy tovább tartson.

– Folytasd, kérlek – szólította fel aztán Gergőt, aki maga is valamiféle révületbe, elúszó gondolatokba süppedt, de most összerezzent a hangra.

– Elvégeztem a főiskolát, és elhelyezkedtem egy fővárosi iskolában. Elvettem feleségül Annát, és boldogan de szegényen élünk egy albérletben.

– Gyerek van? – kérdezte hirtelen az újfiú, de Gergő rávágta: – Nincs (a bőrön át megérezni az apó láb vagy a kéz akaratos, kifelé rugaszkodó mozdulatát a hasban).

– Hazudsz – mondta a másik, mire Gergő nem válaszolt, lesütötte a szemét, majd lassan, sötéten ezt mondta: – A családomat hagyjuk ki ebből.

– Hát persze – hagyta jóvá az újfiú vidáman. – De tudod mit gondolok, elhallgatva szürke és sablonos kis élettörténetedet? A sorsot, amit idáig sikerült megélned, hála nekem?

– Mit gondolsz? – kérdezett vissza Gergő.

– Azt, hogy neked az az éjszaka, az, amikor megszöktünk, az volt a legnagyobb dolog az életedben. A legfontosabb éjszakád, melyhez csak Jézus Gecsemáné kertbéli virrasztása, az emberiség örök éjszakája mérhető.

– Talán egy kicsit erőltetett a párhuzam – jegyezte meg bizonytalanul Gergő.

– Talán – hagyta jóvá az újfiú, majd cipője sarkán elnyomta a cigaretta maradékát, aztán a csikket beledobta az hamis Ming-korabeli vázába. – Megérkeztünk, ugye? A témánkhoz.

– Mit akarsz? – kérdezte Gergő, noha sejtette a választ.

– Emlékszel? – kérdezett vissza az újfiú, és a férfi mögé lépett, így közvetlenül a fülébe beszélhetett. – Emlékszel még arra az éjszakára?

– Igen – motyogta Gergő (végigóvakodtak a folyosón, a hideg padló belemart zoknis lábukba, figyeltek rá, ne csapjanak semmi zajt, aztán odaértek a fordulóhoz, ahonnan már sötét volt, és ekkor kértem el az újfiú öngyújtóját, mert én mentem elöl, majd a halovány lángot tenyeremmel árnyékolva, elsettenkedtünk a Szakács fülkéje előtt, hallottuk egyenletes horkolását bentről, a függöny mögül, éreztem a láng melegét a tenyeremen, de az ujjaimmal azt is éreztem, hogy valami véset van az öngyújtón, kitapogattam, mindig is érzékeny volt a tapintásom, majd a pincelejáratnál, az ajtó előtt rá is néztem a kis fémházra, és láttam, amit előtte nem akartam elhinni ujjamnak, láttam azt a nevet, amit annyira jól ismertem, hisz aranyozott betűkkel belevésték a kapu feletti domborműbe, és ekkor már tudtam, de a félelem megbénított, csak néztem, ahogy a többiek leereszkednek szótlanul, némán a pincébe, ahol az újfiú a szabadságot ígérte nekik, és nem állítottam meg őket, nem csináltam semmit, csak akkor tudtam kiszakadni ebből a révületből, amikor az újfiú megállt előttem, és nyújtotta kezét az öngyújtóért, a szemembe nézett, és bizonyára nem látott mást, csak rettegést, de amikor visszaadtam neki az öngyújtóját, elismerően biccentett, és megveregette a vállam, majd behúzta maga után a pinceajtót).

– Emlékszem – erősítette meg Gergő a kijelentését, majd megcsóválta fejét. – De nem akarok beszélni róla.

– Akkor emlékszel a megállapodásunkra is – biccentett az újfiú. – Amit aznap éjjel, a szökés éjszakáján kötöttünk

– Emlékszem – hagyta jóvá Gergő kényszeredetten (miután visszarohantam a szobánkba, kábult álomba zuhantam, amiből arra riadtam, hogy ott állt felettem, néz rám, a halovány fényben is jól látszódott, hogy úgy mosolyog, akár egy jóllakott macska). – Mi történt velük valójában? – kérdezte aztán hirtelen (az üres ágyak a hálóteremben, vádló fehérségük, éjszakákon át, míg újak nem érkeztek beléjük).

– Kellett az erejük – jelentette ki az újfiú. –  Ott vannak most is a pincében. Csak már nem látszódnak.

– És az apád? – kérdezte Gergő. – Mi van Rémpofával? (ó igen, az apád neve volt az öngyújtón, vagyis a családod neve, a családé, mely hajdan e kastélyt birtokolta). Szoktál vele…találkozni?

Az újfiú arca elkomorult, megrázta fejét: – Ritkán. Az utóbbi időben már nem nagyon jár fel a pincéből – mondta. – Ő tényleg nem szereti a fényt. De én bírom. Hála a gyereknek, akit apám elhozott nekem…

– Sanyikának hívták – morogta Gergő.

– Igen – bólintott az újfiú. – De az igazi erőt, azt, hogy nappal is itt lehetek, neked köszönhetem.

– Nekik – helyesbített Gergő (a barátaimnak, akiket elárultam).

– Na gyere, nézzük meg őket – ütögette meg vállát a másik, mire Gergő kelletlenül felállt, és kiment utána a folyosóra.

– Biztos, hogy szükség van erre? – kérdezte halkan.

Az újfiú visszanézett rá, figyelmesen végigmérte. – Azt mondtad, emlékszel a megállapodásunkra. Megígértem, nem bántalak, míg a kastélyba vagy. Cserébe, hozol majd nekem valamit. Fogytán az erőm. Eltelt húsz év, talán nem látszik, de az idő engem sem kímélt. Gyengülök – megálltak a kastélyudvarra néző egyik ablaknál, az alkonyi fény szemükbe tűzött. – De ha kell, még képes vagyok meglátogatni téged. Téged és a gyereket.

Gergő behunyta a szemét (egy árnyék az alvó Anna ágya mellett, csak egy pillanatra látta, mikor visszajött a hálószobába a vécéből hajnali három óra tizenkettőkor, de így is, húsz év után is azonnal tudta, ki áll ott, a sötétben, és azt is mindjárt tudta, mit kell tennie). – Esteledik – mondta. Szemhéja mögött pokoli, vörös körök tágultak.

– Igen. Mindjárt túl leszel rajta – válaszolt a másik, miközben meredten figyelte a gyerekeket, Gergő osztályát, akik kis csoportokba verődve futkároztak, kergetőztek, nevetgéltek, beszélgettek az udvaron és nem is sejtették, hogy mi közeledik feléjük a jövőből. – Kiválasztottad már melyik lesz az?

– Igen – sóhajtotta a férfi még mindig csukott szemmel (Norbert elég labilis, mióta az anyja meghalt, pont a legrosszabb korban van, tizenhárom éves, a többiek szerint sötét gondolatok kerülgetik, el fogják hinni, hogy csak úgy eltűnt, el kell hinniük).

– Akkor hozd be – kérte a mellette álló gyerek. – Hozd le a pincébe.

2017