Raszputyin menyasszonya

Az, aki olyan helyzetben van, mint én, az, aki elköltözik a szülővárosából, és aztán néha visszatér, és időről időre egyre elkeseredettebben és csalódottabban  látja, hogy mi változik, mi nem, az meg fogja érteni ezt az írást. Egyrészt benne van az inváziós sci-fik alaphangulata, a "valami megváltozott az emberekben, de nem tudom mi" (csak az idő, az idő múlik, nyugi), másrészt benne van az, hogy én mindig ilyen hármast, egy szellemi, alkotói triumvirátust szerettem volna, de sose volt benne részem a Városban.

ELSŐ

– Raszputyin azokban az évben zarándoklatra ment, és csábító az ötlet, hogy miközben a szibériai vadont járja, egy hideg reggelen fény és robaj ébreszti – a Meteor, a nagy és szent meteor, mely később tunguz meteor néven válik ismertté, letarolja a környéket, de Raszputyin valamiképp életben marad, bemászik a kráterbe, ahol Az megfertőzi. Ezután visszatér Szentpétervárra, és képességei, köztük szexuális potenciálja megszázszorozódnak – az ágyán heverő Vukán elhallgatott, és várakozásteljesen a másik kettőre nézett. Stix egy fotelben elnyúlva cigarettázott, Pile pedig a nyitott erkélyajtó küszöbén ült, a gyenge huzat meg-megborzolta szőkésbarna tincseit. Akkoriban növesztette a haját, mert hátul össze akarta copfozni. Az érettségi utáni nyáron voltak, Vukánék lakásán, Vukán szobájában, melynek minden falát könyvek borították. Egyszerre érezték magukat fásultnak és öregnek, és egyszerre bizsergett bennük a jövő, az előttük feszülő út perspektívája, és mindezt keserédes mázzal vonta be Dave Gahan éneke a tizenhat éves lányokról, melyet a szomszédban lakó srác teljes hangerőn újból és újból meghallgatott.

Vukán már számolta a napokat a bevonulásig – a katonai szolgálat után úgy tervezte, marad a seregben, és ott csinál karriert, ahogy azt Baradlay Richárd elképzelte. Pile minden meggyőződése ellenére a helyi számviteli főiskolára jelentkezett, és fel is vették. Stix volt egyedül az, aki el akarta hagyni a várost, és az Ny.-i tanárképző főiskolán tanuljon magyart és történelmet. Esze ágában sem volt tanítani, de jó ötletnek tűnt négy évig azzal foglalkozni, amit imád.

– Még ha túl is élte volna a robbanást, ami egyébként szerintem lehetetlen, bár nyilván kérdés, milyen messze táborozott az epicentrumtól – Pile hirtelen elhallgatott, az erkély korlátja alatt figyelt valamit. – Nézzétek ezt a csajt. Istenem… – A másik kettő nem mozdult, Stix legyintett: – Lusta vagyok felkelni. Majd jön visszafelé is.

– Szóval akkor se hiszem, hogy ott napokig lehetett szabadon mozogni. Minden füstölt és lángolt, az erdő fái olyan torlaszokat építettek, amelyeken még ő sem tudta volna átküzdeni magát – fejezte be Pile a gondolatot. – Dobsz egy szálat?

Stix a kérdésre felpillantott az ölében tartott papírokból, majd odadobta a cigisdobozát a barátjának. – Újabban sokat dohányzol – jegyezte meg némi rosszallással. Pile vállat vont. – Unatkozom.

– Az időpont se stimmel – csóválta fejét Stix. – A História cikke szerint Raszputyin akkoriban nem hagyta el Pétervárt.

– Rendben, akkor menjünk vissza az eredeti elképzeléshez – kérte tűnődve Vukán. Magas, sovány, feketehajú fiú volt, aki pokolian jól bírta a pálinkát. Most is a lába mellett volt egy félig üres palack, és csak a melegre való tekintettel nem kezdett még inni. – A dolog nem akkor, hanem korábban, ifjúkorában fertőzte meg őt, mikor abban a szektában, a…

– Khliszti – segítette ki Stix fel se nézve a papírokból.

– …khliszti szektában volt. Azt mondtuk, ez egy teljesen őrült csapat volt, össze-vissza kúrták egymást, és aztán véresre korbácsolták magukat, hogy megtisztuljanak. Valaki, valamikor bevitte közéjük a dolgot, ami eluralkodott rajtuk. A szörnyeteget.

Hallgattak egy kicsit, majd Pile leverte a hamut a cigarettája végéről, és kifújta a füstöt a szabadba. – Maupassantnak van az a novellája. A La horla. Az írás, ami tulajdonképp látomás egy időn és földön kívüli anyagtalan szörnyről, mely emberből emberbe költözik.

Stix bólintott: – Ez egyébként egy vándormotívum. De időben stimmelhet. Maupassant valóban látott valamit, egy lényt, ami mondjuk egy orosz nemesben tanyázott, akivel megismerkedett Franciaországban.

– A nemes aztán visszatért szülőföldjére, és csatlakozott a szektához – szögezte le Pile. – Megfertőzte őket, ezért voltak azok a durva orgiák. A szerzetesek azután rájöttek, hogy a fájdalommal, korbáccsal kiűzhetik magukból. A lény ekkor kiválasztotta a legerősebb egyedet, és továbbállt.

Stix előredőlt a fotelben: – És elvitette magát Szentpétervárra, hol Raszputyin romlásba döntötte a birodalmat.

– De miért? – kérdezte Vukán csökönyösen. – Miért csinálta?

– Pusztán gonoszágból. A lény elemi érdeke a fájdalom és a szenvedés generálása. Ebből nyeri az energiáit.

– És a gyönyörből – bólintott Pile. – Élvezet és fájdalom. Szex és korbács. Régi összefüggés.

Vukán felállt, kinyújtóztatta a tagjait, majd elvette Stix öléből a fénymásolatot. – Nézzük, honnan indultunk – motyogta, de mielőtt olvasni kezdte volna a papíron lévő szöveget, Stix behunyt szemmel felmondta a lényegét: – A cikkek szerint 1921-ben egy félőrült, oroszul beszélő fiatal lány tűnt fel a városunkban. A két újságcikk végigkíséri a sztoriját. A csendőrök elfogják tiltott prostitúcióért és koldulás miatt. A kirendelt tolmács szerint a lány azt állította, ő volt Raszputyin menyasszonya, aki a vöröskatonák és szovjet ügynökök elöl menekült hazánkba. Azt is mondja, hogy Raszputyin belerakott valamit, nem egy gyereket, annál sokkal rosszabbat. A tolmács nem érti, pontosan miről beszél. A lányt bolondokházába zárják, ahol két hónap múlva meghal. Testét a legnagyobb titokban, este temetik el a szegénytemetőben.

– Amiről az a helytörténész fazon a telefonban azt állította, hogy a régi szeméttelep mögötti erdős részen volt – szúrta közbe Pile.

– Igen – bólintott Vukán. – És végül arra jutottunk, hogy a Raszputyint éltető szörny, a lény, vagyis Az jutott el így hozzánk. És még mindig ott van, odakinn, elhantolva a sírban. Mit mondtál, hogy akadtál erre a cikkre? – fordult hirtelen Stix felé.

– A könyvtári archívumban keresem egy anyagot arról, hogy Babits tényleg megszállt-e a városban 1921-ben. A Helytörténeti Szemle szerkesztője apám jóbarátja, és kitalálták, hogy milyen jó elfoglaltság lenne nekem nyárra, összerakni egy anyagot a híres emberekről, akik megfordultak nálunk. Nem sokan voltak, pedig átnéztem a mikrofilmes archívumot 1905-től kezdve. És akkor egyszer csak elém jött ez a cím: „Raszputyin menyasszonya”.

Mind elhallgattak, mert mind ugyanazt gondolták.

– Meg kellene néznünk azt a sírt – jelentette ki Stix, és a másik kettő helyeselt, mert úgy vélték, ez az, amit érdemes megcsinálni ebben a korban, érettségi után, ebben a városban egy unalmas nyári napon.

Mind azt gondolták, hogy egy romantikus éjszakai kaland lesz, byroni értelemben vett sötét ballada, egy David Caspar Friedrich ihlette látomás – de persze a valóság mindig kiábrándítóbb. A buszmegállóban találkoztak, és aztán felszálltak a hatosra, ami elvitt őket a cigánytelepig. Onnan jó félóra séta volt egy földúton a régi szeméttelep. Vukán folyton megállt útközben, mert a katonai bakancsát húzta fel, ami most törte a lábát. Pile előbb összeveszett Stixszel, aki nem akart több cigit adni neki, aztán megcsípte valami bögöly. Nagydarab, elhízásnak induló fiú volt, mégis, a lányok kedvelték, főleg könnyed humora és a bensőséges, megnyerő modora miatt, amely segítségével mindenkivel azonnal össze tudott haverkodni. Kerek arcát örökké szőkés borosta keretezte, és hármójuk közül talán ő volta legkevésbé művelt, noha a reáltárgyakból kitűnőre érettségizett. Melegítőt húzott a nem enyhülő hőség ellenére, annak a szárába dugta a pajszert, melyet apja garázsából nyúlt le. Vukán, aki gyűjtötte a katonai cuccokat, egy összecsukható gyalogsági ásót hozott hátizsákjában a pálinkásüveg mellett. Egyedül Stix sétált minden extra felszerelés nélkül – papucsban, fehér rövidnadrágjában és piros pólójában olyan volt, mint egy turista.

– Valahol a szeméttelep felső végénél kell bemenni az erdőbe, a hegy tetején – mutatta az irányt, mikor megálltak a domboldalra felkígyózó út közepén. Lihegve hátrafordult a völgyben kuporgó város felé. – Hát igen, elég csak feljönnöm az egyik hegyre, hogy tudjam, miért akarok elszabadulni innen – morogta, és rágyújtott.

– Azt hiszed máshol jobb lesz? – kérdezte szomorúan Pile. Ő sajnálta leginkább, hogy a hármasuk a nyár végével szétszéled, vagy csak ő mutatta ki.

– Barátom, ez a hely téged sose fog elengedni – csóválta fejét Vukán, miközben a bakancsa fűzőjét bogozta. – Soha.

A szeméttelepet pár éve lezárták, és a szeméthalomra, mely a domb mögötti völgyet is feltöltötte félig, földet hordtak. Ennek ellenére az üregekből, lyukakból, nyílásokból még mindig füst szállt fel – a szemét odalenn öngyulladással lángra kapott, majd lassan izzott és parázslott. A levegő keserű és miazmás lett a füstkígyóktól.

– Az emberélet útjának felén…–kezdte Pile, de Vukán rámordult: – Jaj ne, olyan ciki, hogy mindig Dantét citálsz, ha tüzet látsz.

– És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe – szavalta Pile vidáman, és a hegy teteje felé mutatott, ahol a terjengő füstből egy alak bontakozott ki.

– Inkább egy agg kutya – jegyezte meg Stix, majd figyelte, ahogy Pile előre siet, és üdvözli a guberálót.

– Salve, jóember mit keres itt e kies pusztán? – harsogta a fiú. A férfi, egy rongyokba öltözött, botra támaszkodó idős, aszott cigányember, összehúzta magát, és végigmérte Pilét, majd a mögötte érkező másik kettőt: – Mit keresnék? Csak a betevőt. Nincs egy cigitek?

Stix adott neki egy szálat a dobozból. Ő vette ki, mert félt, az öreg többet is eltenne. A vénember biccentett, majd a föle mögé dugta a cigit.

– Van még valami a szemétben? – kérdezte tőle Vukán érdeklődve.

– Akad, ha tudod, hogy hol keresd – bólogatott az öreg. – Arra van a frissebb, ha gondoljátok…– mutatott egy irányba, de Pile a fejét rázta. – Nem, mi nem a szemét miatt jöttünk, a temetőt keressük.

Az öreg erre végigmérte őt hunyorgó tekintetével, majd hátrébb lépett. – Minek nektek az a temető? – kérdezte kákogva, aztán nagyot köpött a földre.

– Keresünk egy sírt – bólintott Vukán.

– Minek, hogy belefeküdjetek? – az öreg elröhögte magát a saját viccén, aztán a nevetés hörgő köhögésbe fulladt.

– Nem kell durvulni – jegyezte meg csöndesen, de fenyegetően Vukán.

– Jól van, jó van – legyintett az öreg. – Az erdő szélén, annál a csipkebokornál van egy csapás. Azon ha elindultok, akkor balról láttok majd egy tisztást. Ott van a temető – elfordult, és halkabban mondta. – De én nem mennék oda a helyetekben. – Keresztet vetett, ismét köpött egy sárga, csomós nyálat eléjük, majd intett. – Na, minden jót – és azzal otthagyta őket.

– Hm, baljós előjel – nevette el magát Stix a beálló csöndben. – A félbolond jós, aki figyelmezteti a hősöket a veszélyre.

– Ez egy bolond volt. Elitta az agyát – mosolygott Vukán, majd csettintett ujjával, és levette a hátizsákját válláról: – Kértek egy korty pálinkát? – kérdezte.

Meghúzták mind az üveget, majd továbbindultak, fel a csipkebokorig, ahol megtalálták az ösvényt, és elnyelte őket az erdő.

Hirtelen pár fokkal hűvösebb lett, noha az akácos, amiben jártak, ritkás volt, és a fák sem nőttek túl magasra. Csöndben baktattak az épp talpnyi méretű ösvényen, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat és a tövises, lenyúló ágakat. Pile, aki elöl ment, előhúzta nadrágjából a pajszert, és azzal csapkodta a növényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy a visszacsapódó gallyak minduntalan Stix arc felé kapkodtak.

– Szinte fázom – mondta a sor végéről Vukán, aki minduntalan hátra-hátrapillantott, de természetesen nem jött mögöttük senki.

– Igen, mintha beborult volna az ég – pillantott fel Stix. Szürke gomolyfelhőket látott a lombok közt, noha megesküdött volna, hogy a korábban, a domboldalon szétnézve közel és távol nem akadt egy sem belőle. Tulajdonképp hetek óta nem látott senki felhőt a nagy szárazság miatt.

– Azon gondolkoztatok már, hogy mit csinálunk, ha megtaláljuk a sírt? – kérdezte tőlük Pile tíz perccel később. Meg is állt, hátrafordult, és a másik kettőt figyelte. Vukán kihasználta a kis szünetet, és ismét ivott a pálinkából. Ezúttal jó nagy kortyot, majd furcsállva végigmérte a kezében tartott üveget. – Érdekes az íze ennek – motyogta.

– Hoztunk ásót – vont vállat Stix, és nem nézett Pile szemébe. – Meg pajszert…

– És utána? – faggatózott Pile makacsul.

– Most mi van? Miért kell ezt most eldönteni? – kérdezte harciasan és némiképp részegen Vukán hátulról.

– Mert megérkeztünk – válaszolt csendesen Pile, és oldalt és előre mutatott.

A fák közti réseken valóban egy tisztább, kör alakú térség derengett elő. A magas fűből kitűnt két vagy három korhadt kereszt.

Átcsörtettek a fák és az aljnövényzet szövedékén, majd szótlanul szétszóródtak a tisztáson. Nem volt sok sír, legfeljebb tucatnyi fakereszt árulkodott a hely rendeltetéséről, a többi elmállott az idő ostromában. A legtöbb kereszten ezüst írás jelzete a halott nevét, de ezek már elkoptak, csak egy-egy betűt lehetet felismerni. Más keresztekre felvésték a nevet, itt még valamennyire olvasható volt az évszám is.

– 1921, ugye? – kiáltotta Vukán. A másik kettő felegyenesedett, és várakozóan figyelte, ahogy a fiú leguggol, és mohát kapirgál a fán. – Á, nem jó, ez valami Gábor volt.

Folytatták a keresést, de lanyhuló lelkesedéssel. Stix adta fel legelőbb, a tisztás szélére sétált, rágyújtott, és egy fának dőlve nézte társait. – Egy csomó sír már csak halom, nincs rajtuk semmiféle jelezés. Bármelyikben lehet – mondta a csalódottságtól rekedt hangon. Halántékán dobolt egy ér, szabad kezével masszírozni kezdte. – Az is lehet, eleve jeltelen sírba rakták. Direkt.

A másik kettő nem válaszolt, guggolva olvasgatták a keresztek feliratait, de látszott rajtuk, hasonló véleményen vannak. – Persze ez az egész egy jó novella alapja is lehetne… – tette hozzá elgondolkodva Stix, és hamuzott, de ahogy lepillantott, hogy kövesse a hamu útját, belé szakadt a szó.

Egy apró, félméteres betonkockán állt, a kocka közepébe egyetlen szót véstek: оно.

– Azt hiszem, megvan – mondta Stix, és arrébb lépett, le a betonról. Halkan mondta, ezért a másik kettő először nem is értette.

– Srácok! – kiabálta hangosabban, mire azok végre felnéztek. – Gyertek ide.

Ahogy odaértek, Vukán szótlanul leült a kocka mellé, és ivott, Pile pedig végighúzta a kezét a felületen.  – Hideg – nézett rájuk. – Komolyan mondom, hideg.

– Mit jelenthet a felirat? – kérdezte Stix.

– Talán orosz – vont vállat Vukán akadozó nyelvvel. – Az oroszban ez a semleges nemű „ő” személyes névmás.

– Miért nem a nőneműt írták rá? – kérdezte Pile, miközben máris a pajszer végét próbálta bedugni a beton alá. – Hisz egy csaj fekszik odalenn, nem?

– Jó kérdés – bólintott Vukán.

– Mit csinálsz? – kérdezte élesen Stix. Pile felnézett rá. – Mit csinálnék? Azt, amiért jöttünk.

Stix idegesen körbefordult, mint aki váratlan látogatóra számít. – És ez biztos jó ötlet? Úgy értem egy bomló test…

– Ha tényleg van alatta valami, akkor már csak csontok maradtak belőle – jegyezte meg Vukán, majd előcibálta az ásót hátizsákjából, és szétnyitotta.

– Ne szarjál, inkább gyere, segíts – kérte Stixet Pile, aki közben elég mélyre fúrta a pajszer hegyét, és most a másik végére nehezedve próbálta kibillenteni a fedőlapot. Stix odalépett mellé, és együttes erővel meg tudták emelni a betont, ami igazából egy harminc centi vastag téglatest volt. – Rajta! – kiáltotta Vukán, és ő is alányúlt, így hárman, emelve, tolva lefordították a sírról.

Fekete föld, giliszták, gyökerek és valami sárgaság volt alatta.

Vukán az ásó hegyével megpiszkálta az egyik kőnek tűnő sárga dolgot, majd óvatosan alácsúsztatta a lapátot, és megemelte. Egy csontos kézfej jelent meg előttük, mire a mind döbbenten hátráltak, még Vukán is, eldobva az ásót.

– Úristen – nyögte Stix. – Egészen fent van. Az a nagyobb, kerek dolog, az…

– A koponyája – fejezte be Pile. – De miért nem ásták lejjebb?

– Lejjebb ásták, ám utána valahogy visszakerült a felszínre – bólintott komoran Vukán, és ivott.

Ekkor, vészóra megdördült felettük az ég, mire mind összerezzentek.

– Szerintem mennünk kéne – jegyezte meg Stix a felhőket kémlelve. – El fogunk ázni.

– Aha, igazad van – bólintott Pile, és felvette a földről az pajszert. – Ezzel mi legyen? – mutatott a betonelemre.

– Nem tudom – Stix hangjában bizonytalanság bujkált, de ekkor már mind a ketten Vukánt nézték, aki térdelve visszakucorodott a sír mellé.

– Hallod, menjünk – szólt Pile neki, és eldörzsölt egy esőcseppet, amire az orrára hullott. – Már esik is.

– Mindjárt – suttogta Vukán részegen, és kinyúlt, majd óvatosan megérintette a koponya földből kisárgálló tenyérnyi felületét. – Milyen hideg – suttogta, és áhítattal nézett fel a másik kettőre, aztán az egész kezét a csontra rakta, mintegy beburkolta ujjaival, tenyerével. – És milyen sima.

– Gyere már – nógatta Stix, majd előrelépett, és elrántotta Vukánt a sírtól. Az előbb dühösen, aztán kábán nézett rá, majd felemelte kezét, mely az előbb még a halotton volt, és csak bámulta tenyerét, közben hagyta, hogy feltámogassák, kezébe nyomják az ásót és a hátizsákját.

– Részeg vagy – mondta neki Pile, miközben besorjáztak a fák közé. Az eső már a lombokat csapkodta, egy része leért hozzájuk. – Jó lenne, ha kezet mosnál otthon. Ki tudja, milyen fertőzésed lehet tőle.

Vukán nem válaszolt, csak ment köztük kábán.

– Az ilyen dolgokkal nem jó viccelni – erősítette meg Stix a sor végéről. Hátrafordult, még egy utolsó pillantást vetett a tisztásra. – Le kellett volna zárnunk.

A másik kettő nem válaszolt, némán baktattak az egyre sűrűsödő esőben, egészen addig, míg ki nem értek az erdőből. Itt napsütés és ragyogó kék ég fogadta őket.

– Furcsa – nézett fel Pile. – A föld száraz.

– Ja, csak az erdő felett van felhő – mutatta Stix elhaló hangon. Valóban, sötét viharfelhők gomolyogtak az akácos felett, és távolban a hegycsúcsok irányába.

– Induljunk, talán erre jön – nógatta őket Pile, és előre ment, de ekkor ugatás kélt a távolban.

A szeméttelepről egy kutya loholt feléjük. Nagy, fekete, loboncos szőrű, kiismerhetetlen tekintetű állat volt. Pile úgy tett, mint aki felvesz egy követ, Stix pedig elvette a merev részeg Vukán kezéből az ásót, és meglengette felé, de a kutya kitartott, tisztes távolból kísérte őket, egészen a buszmegállóig, ahol eltűnt egy árokban.

Később Pile említette Stixnek, hogy a piacnál látta a kutyát, már döglötten, egy autó összezúzta a hátsó részét, ott feketéllet az út szélére húzva. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor beszéltek arról a napról, arról a délutánról avagy Raszputyin menyasszonyáról abban az évben. 

MÁSODIK

– Nemcsak az időről van szó. Azt még megérteném. Hogy minden változik, szürkül és porlad. Más van itt. Olyan, mintha egy vastag, nehéz anyag ült volna a városra, lerakódna mindenkire, mint a veríték az arcokon egy nagyon meleg napon. – Vukán elhallgatott, kereste a szavakat, aztán legyintett, és felhajtotta a pohár alján vöröslő bort, majd a poharat letette a járdaszegély mellé. – Nehéz megfogalmazni. Azóta megvan bennem ez az érzés, hogy visszaköltöztem, egy, nem, másfél éve. Kapóra jött, hogy anyámék vettek egy nyaralót a Balatonnál, és lementek oda, így üresen állt a lakás, amikor eljöttem a seregtől. Igen, ennek már másfél éve.

Kint álltak az utcán, a patakparti kisvendéglő cégére alatt. Szeptember vége volt, és alkonyodott, de még meleg és száraz volt a levegő. Stix megigazította nyakkendőjét, majd kivette egy csomag cigit zsebéből, és rágyújtott. A vendéglő nyitott, muskátlis ablakaiból sűrű beszélgetésmoraj szűrődött ki rájuk. Tőlük pár méterre két volt lányosztálytársuk bújt össze, vékony, illatos füstű cigarettát szívtak, és halkan, de izgatottan egykori szerelmekről sugdolóztak.

– Szerintem ez törvényszerű. Hogyha ennyi ideig távol vagy – jegyezte meg Stix a földet nézve. – Én havonta, kéthavonta jövök csak, és pár napra. De nekem nem jött át ez, amit mondasz. Csak az, hogy lassan minden megváltozik. Tíz év nagy idő.

– Nem érted – nézett rá keserűen Vukán, és közelebb is lépett. Stix elfordította a fejét. – Nem a változásról van szó. Valami történt itt. Az emberek…– széles mozdulattal körbekaszált, a cigaretta szikrákat húzott a levegőbe. – …mások lettek. Furcsák. Idegenek. Mintha már egy másik faj élne itt. Amikor megyek valahova, a hivatalba vagy a segélyért vagy csak a boltba, azt érzem, idegenek közt járok, akik úgy néznek rám is, mint egy idegenre. – Vukán még közelebb lépett, vállaik összeértek, és halkabban folytatta: – Úgy érzem, hogy amikor elhaladok mellettük, és a hátam mögé kerülnek, akkor csak bámulnak rám, vagy összesúgnak. Mint ezek – fejével a volt osztálytársak felé intett. – Úgy érzem, hogy figyelnek, mintha én lennék egy idegen lény, nem ők, és bármit teszek, furcsállják és arcokat vágnak, és kelletlenkednek. Olyan, mintha üldözött lennék a saját városomban, egy kívülálló. Érted ezt?

Stix hátrált tőle egy fél lépést, de a másik észre se vette, csak bámult az arcába, majd hirtelen így folytatta: – Nem mertem erről beszélni senkivel, a szüleimnek se mondtam, te vagy az első, akinek elmondom, mert te nem tartozol ide.

– Pilével se beszéltél róla?  – kérdezte óvatosan Stix.

– Vele aztán végképp nem! – csattant fel Vukán. – Ugyanolyan, mint a többi. Csinálja ezt a számítógépes boltot, és odáig van magától, hogy mennyire jól megy neki. De egyébként ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan furcsa, hideg, kiszámíthatatlan. Nagyon megváltozott, meg fogod látni, ha egy kicsit többet dumálsz vele.

– Tényleg, hova ment? – nézett körbe Stix.

– Elmentek Unicumért. Odabenn elfogyott – válaszolt Vukán, majd újult erővel így folytatta: – És ez az egész, hogy így érzek, ez kiborít, mert persze, hogy azt hiszem, hogy én őrültem meg, de nem, nem így van, mert a várossal van baj, itt van iszonyatosan nagy baj. – Eltűnődött, majd valami eszébe jutott: – Menj el majd egy játszótérre. Már nem ma, mert mindjárt este van. Holnap. Délelőtt. Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek. Mindig ugyanazt játsszák. Van egy, egy szerencsétlen, akit kijelölnek, és őt kergetik. És ha megfogták, akkor leteperik, lefogják a földre, és úgy tesznek, mintha a szájába, érted, a szájába raknának valamit. – Elhallgatott, várakozásteljesen nézett Stixre, aki megvonta vállát.

– A gyerek furák. Csinálnak fura dolgokat máshol is.

– Aha – bólintott Vukán gúnyosan. Sápadt, sovány, éles arcán feszült a bőr, és most járomcsontoknál kis is pirosodott. Régi ballagási öltönyét viselte, mely fényes volt a térdén, ingje rosszul volt betűrve kerekedő pocakja alá, nyakkendőt nem kötött, és lenőtt, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy nem túl sikeres, alkoholista rockzenész. – Lehet, hogy csinálnak máshol is mindenféle fura dolgot a gyerekek, de itt, a városban minden játszótéren ugyanezt játsszák. Mindenhol. Leellenőriztem.

– Komolyan? – kérdezte Stix, és a földre dobta a cigarettacsikkjét, majd elnyomta, nagyon alaposan széttaposva a szűrőt és a parazsat. – Végigjártad a játszótereket?

– Igen, végig – jött a dacos válasz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: – Vagy ott van a bank. Bemegyek a bankba. Van egy nő, aki a számlavezetésen ül, és akkor, amikor én megyek be, szó nélkül feláll, és helyette jön egy másik nő, az kezd el velem foglalkozni. Negédes, meg minden, játssza, hogy milyen kedves, de közben folyton fürkészi az arcomat. Ez is előfordul szerinted máshol?

– Nem, ez nem – ismerte el Stix.

Vukán a járdaszegélyt kezdte rugdosni, de olyan erővel, hogy cipője orrán fehér karcok jelentek meg. – És ez még nem minden. Ott van a piac például. Van egy termelő, ilyen sajtokat csinál, és mióta visszajöttem, minden hétvégén nála veszem a sajtot, minden hétvégén, érted? Odamegyek, és veszek húsz deka tehénsajtot, mert ilyen jó, vizes, tömör sajtja van, és nem érezni az istállószagot, és minden egyes alkalommal végigmér, és látom rajta, hogy nem ismer meg, fogalma sincs ki vagyok, sőt, gyanakszik, hogy valami ellenőr vagyok, mert nekem mindig kiállít kézzel egy számlát, soha, senkinek nem ír számlát, de nekem mindig ír számlát, és azzal együtt adja át azt a kurva sajtot – a végére már egészen hangosan beszélt, ezért Stix a karjára tette a kezét: – Csöndesebben – kérte, és körbenézett, de a két lány vagy inkább nő, a két volt osztálytársuk már visszament az étterembe a tízéves érettségi találkozóra.

– Jó van, jól van – nyugtatta magát és Stixet Vukán, és arrébb sétált, leszakított és sárguló gazt a patakpart senkiföldjéről, majd rágcsálni kezdete a végét.

– Tudod, mire gondolok? – kérdezte aztán még mindig feszült, de üresen csengő hangon. Stix a fejét rázta. Fejük felett és végig az utcán rebbenve életre keltek az utcai lámpák, ezüst fényük, mint hó hullott arcukba.

– Azt gondolom, az egész miattunk van.

– Ezt hogy érted?

– Tudod te azt.

Sokáig nem szóltak, aztán Stix bólintott: – A sír.

– Igen – Vukán kiköpött egy növénydarabot majd felsóhajtott. – Azon a nyáron csináltunk valamit. Mikor kiástuk, és én hozzányúltam. Emlékszel? – élesen Stixre nézett, aki bólogatott. – Pile már nem is emlékszik. Vagy azt mondja. Szóval akkor történt valami. Mondtátok, hogy mossak kezet, miután megfogtam azt a …koponyát. És én elfeledtem. Nem mostam meg a kezem. Hazajöttünk, és hazahoztunk valamit. Lehet, nem is a kezünkön, nem tudom. Lehet, bennünk volt. Hazahoztuk, és az elterjedt, előbb a családunk, aztán a szomszédjaink majd az egész város, a völgybe szorított egész nyomorult kis város megfertőződött.

– De mivel? – kérdezte Stix szinte kíváncsian.

Vukán nem válaszolt mindjárt, az utca sötét ívébe, hajlatába meredt, ahonnan kisvártatva hangok kéltek. – A lénnyel. Azzal. Amit Raszputyin menyasszonya hozott ide – mondta csöndesen. – Jönnek Piléék. Bemegyek vécére.

– Veled tartok – indult meg Stix is. Odabent a zaj tetőfokra hágott. Az ilyen találkozók törvénye szerint apró, párfős csoportok alakultak ki a néhai osztály baráti kapcsolatai alapján. Ezek most asztalszélekre szorulva beszéltek, magyaráztak és nevetgéltek a poharaik felett. Itt-ott mécsesek derengtek, cigarettázni csak a hátsó, kerti részen vagy az utcán lehetett, mégis fojtó, meleg és párás volt a levegő. Átnyomakodtak az asztalok közt, majd bemenetek a vécébe. Míg vizeltek, Vukán valami ismétlődő dallamot fütyölt. Stix megmosta a kezét, majd a tükörbe bámulva tanulmányozta magát. – Mutatok valamit – szólt Vukán mögüle. Hangja ismét feszült és sötét volt. Stix lassan, óvatosan megfordult. Vukán már felhúzott sliccel állt a piszoár mellet, és ingjét gombolta. Óvatosan lehúzta vállán, majd derekára engedte, és megfordult.

– Ó – nyögte Stix.

– Gyere, és érintsd csak meg – kérte Vukán. – Nézd meg, milyen mélyek. Milyen valódiak.

Stix odalépett, és a vágásokhoz nyúlt, tétován, és megtapintotta az egyik sebet. Vukán összerándult.

– Még fáj? – kérdezte Stix elkapva a kezét.

– Már nem. Csak az idegek.

– Miért csináltad?

Vukán felhúzta ingjét, és gombolni kezdte: – Hogy kiűzzem magamból.

– Azt? – hitetlenkedett Stix. Vukán bólintott: – Igen. Bennem is bennem volt, éreztem, hogy mind jobban elterjed, még a seregben, és aztán azt mondtam, ebből elég. Szereztem egy ostort, megrövidítettem, és azzal…

Nem fejezte be, elfordult, begyűrtre nadrágjába az inget, majd a csaphoz ment, közben végignyomakodott Stix mellett a szűk kis helyen. – Kérlek, Pilének erről egy szót se. Ne lenne jó, ha tudná, hogy tudok dolgokat. Róluk.

– Szerintem ez…– kezdte Stix, de Vukán szó nélkül otthagyta őt a húgyszagban.

Stix később a sarokban vette észre Pilét, aki a lába mellett tartott unicumos üvegből lopva feltöltötte poharát, majd felhajtotta az italt, és gyógynövényes lehelettel fordult felé, amikor becsusszant mellé a hosszú lócára: – Na, mi van, öreg, milyenek a csajok? Jól megöregedtek, mi?

Stix vállat vont: – Lesz még rosszabb is, nem?

Pile bólintott, a poharát Stix elé tolta: – Kérsz?

– Csak egy kortyot.

– Végre. Itt senki nem szereti az Unicumot. Vagyis a csajok nem. Legalább mi tartsunk össze.

Stix várt, míg kitölti, aztán megköszönte, elvette, és egy hajtásra megitta az italt. Melegebb volt, a kellemesnél, de azért jól esett neki. Megtörölte a száját majd így szólt: – Beszéltem Vukánnal.

Pile felkapta fejét, összeszűkülő szemmel végigmérte, aztán csalódottan így szólt: – Jaj, ne. Neked is elkezdte nyomni a hülyeségeit, ugye?

– Mire gondolsz?

– Tudod te azt.

Egy pár másodpercig egyiken se szóltak, de Stix bírta kevésbé, és őt érdekelte jobban a dolog, ezért megtörte a csendet: – Mondott érdekes dolgokat. Arról, hogy szerinte valami baj van a várossal. Hogy a gyerekek olyasmit játszanak, ami ilyen inváziós amerikai filmekre emlékeztetik őt. Hogy a piacon egy ürge folyton számlát ad neki, noha mindig nála vásárol. Mintha törlődne a memóriája. Vagy a bank, hogy a bankban egy nő kerüli őt, mintha haragudna rá, vagy félne tőle.

– Vukánnak üldözési mániája van, és ennek megvan az oka, maradjunk ennyiben, jó? – csattan fel ingerülten Pile.

– Miért maradjunk ennyiben? – kérdett vissza szelíden Stix. – Szerinte az egész amiatt van, amit mi csináltunk. Odafenn a hegyen, a sírral.

– Milyen sírral? – értetlenkedett Pile.

– Raszputyin menyasszonyának a sírjával. A szeméttelepnél. Nyitva hagytuk. Sőt, Vukán megfogta a koponyáját.

Pile befelé figyelt, mint aki emlékezni próbál, aztán megvonta vállát:– Lehet. Nem emlékszem. de ettől függetlenül, lehet, hogy emiatt van valami baj vele. Vele, és nem a várossal.

– Nálam ugyanolyan esélye van mind a kettőnek. Tudod, hogy világéletemben a sci-fi és a horror volt a gyengém – jegyezte meg Stix könnyedén, de közben Pilét figyelt. Az ismét töltött magának, majd az üveget visszaengedte a lábához, és a poharát két keze közé fogva bólintott: – Értem. Akkor nézzük, melyikünk tud meggyőzni. Nézzük a tényeket.

– Nézzük – hagyta jóvá Stix.

– A srácok a játszótéren csak egy nagy népszerű animét, egy japán rajzfilmet…

– Tudom, mi az az anime.

–…játszanak újra. Az unokatestvérem történetesen ugyanezt csinálja, ha megyek hozzájuk, onnan tudom. Ebben az animében van az, hogy a gonoszak megfertőzik a jókat a szájukon keresztül beengedve egy ilyen szellempárát a testükbe. Ez az egyik.

Ujjával mutatta is.

– A piacon a fazon: Vukán bizonyára ne említette neked, hogy mindenhova, a postára, a vécére, a piacra, szóval mindenhova ebben a kifakult öltönyében mászkál, nem tudom miért, ne kérdezd. Még szép, hogy az árus folyton ad neki számlát, mivel gondolom, azt hiszi, hogy adóellenőr. Ez a másik.

Stix bólintott a két ujjra, és türelmesen várt.

– A nő a bankban…– Itt Pile keserűen elmosolyodott, majd fejét rázta. –  A mi nagyszerű barátunk elfelejti azt az apró tényt, hogy ő Mariann anyja. Aki a ballagás utáni nyáron meghalt autóbalesetben. – A terem belseje felé intett: – Beszéltek is róla, az elején.

Stix emlékezett, mert felszisszent, és lesütötte szemét.

– Persze, a nő emlékszik Vukánra, és nyilván előjönnek benne az emlékek, és nem akar a lánya volt osztálytársával dumálni, ezért helyettesítik folyton. Velem is ezt csinálja – vont vállat Pile, majd harmadik ujját is kinyújtotta a másik kettő mellé: – Ez a harmadik. És a negyediket nem szívesen mondom. Csak ha készen állsz rá.

Stix felsóhajtott, majd körbenézett. Nem látta Vukánt, nem volt hallótávolságon belül, ezért így szólt: – Gondolom, ez keményebb lesz.

– Igen, haver. Az lesz – jegyezte meg csöndesen Pile, és az italába bámult.

– Mondjad.

– Arról, hogy miért érzi olyan szarul magát, mióta visszajött. Biztos neked is elmesélte, úgy érzi, mintha a városban mindenki figyelné. Mintha összesúgnának a háta mögött. Mintha idegen volna.

– Igen, ezeket mondta – hagyta jóvá Stix, mire Pile zord elégedettséggel bólintott: – Aha. Hát igaza van – Majd eszébe jutott valami: – És a korbácsolás nyomait is megmutatta, ugye?

Stix csak kis késéssel nyögte ki: – Igen.

– Mert azzal kezdődik a sztori. Hogy ő mivel magyarázza, miért van a hátán, az egy dolog. De egy haverom, aki ott volt, egy laktanyában vele, elmondott egy-két dolgot – folytatta Pile, majd lejjebb vitte a hangját: – A korbácsolásról, és arról, mért kellett olyan sietősen távoznia a seregből.

– Miért? – kérdezte Stix megnyalva száját.

– Mert meleg. Homokos. Buzi – sorolta Pile könyörtelenül.

– Ki? Vukán? – válaszolt döbbenten Stix.

– Csöndesebben – nézett körbe Pile, aztán hozzátette: – Bár már úgyis mindenki tudja.

– Azt mondod, hogy nem is magát korbácsolta meg…– kezdte Stix döbbenten.

– …szerintem nem – bólintott Pile. – Szerintem rájöttek, és így jelezték neki, jobb, a lelép. Vannak ott durva dolgok. Elég sokára derült ki amúgy. Szép karrier várt rá. De aztán elkúrta, szó szerint. Azt mondják, a seregben megesik, hogy valaki átfordul. Bár én mindig éreztem benne valami furcsát, amikor csajozott, akkor is benne volt ez az opció a viselkedésében. A lényeg, hogy egy katonatársával egymásba gabalyodtak. Egy ideig titkolták, aztán a másik srác öngyilkos lett. A haverjai pedig Vukánt hibáztatták, meg azt gondolták, hogy ő vitte bele a másikat is, szóval ő fertőzte meg. És aztán megtámadták, lefogták és…

– Ezek után leszerelt – fejezte be Stix.

–  A helyében én is ezt tettem volna – hagyta jóvá Pile. – Hazajött, de a pletykák vele jöttek. És persze, hogy összesúgnak a háta mögött. Persze, hogy furcsán néznek rá – bizonygatta Pile, majd észbe kapva felemelte negyedik ujját. – Ez minden, hidd el. Nincs itt semmi misztikum, nincs itt semmi sír, semmiféle halott menyasszony. Csak a kisszerű, kellemetlen és kínos élet, ami elsodort mindannyiunkat.

Éjfélkor, mikor a találkozó végleg oszlásnak indult, megdördült az ég. Ők hárman már nem sodródtak egymás mellé, mindenfelé, kisebb csoportokban beszélgettek, búcsúzkodtak. Felettük fekete viharfelhők tornyosultak, de előbb csak hideg, nedves szélrohamok jelezték a vihar lehetőségét, majd mikorra Stix hazaért, anyjáék kertvárosi házának kapujába, lezúdult az eső is. Sietve bement, benézett hortyogó szülei sötét hálószobájába, aztán felóvakodott az emeltre, az egykori szobájába.  A falon, körben elárvult könyvei várták, olyan fantasztikus és horror regények, melyeket már nem vitt magával új életébe. Szinte számított rá, mégis összerezzent a telefoncsörgésre. – Igen, tessék? – kapta fel a kagylót.

– Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni – jött át a vonalon Vukán zavart, részeg hangja. – Nincs kedves átugrani? Megiszunk még valamit.

Stix a kelleténél hosszabb ideig várt a válasszal, hallgatva az eső kopogását a tetőn. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. És holnap reggel vissza kell mennem a Pestre.

Vukán kivárt, majd keserűen leszögezte a tényt: – Beszéltél Pilével, ugye?

– Igen, beszéltem – hagyta jóvá Stix, de sietve hozzátette: – Nézd, én nem…– ám ekkor Vukán letette a kagylót.

– Ki volt az drágám? – jött fel a lenti sötétségből anyja aggódó, álmos hangja.

– Senki – válaszolt Stix végigdőlve keskeny ágyán, és így is gondolta.

Harmadik

Másnap reggel majd, ahogy a vonat kifut a vasszagú állmásról, és elindul a keskeny völgybe vágott nyomvonalán, a régi raktárak, koszlott garázsok, bontási törmelékkupacok, falerakatok, sóderhalmok, autógumi temetők, olajos javítóműhelyek közti résen, Stix ki fogja dugni a fejét az ablakon, és beszívja a reggel párás és füstös levegőjét, hogy elbúcsúzzon a várostól, mely olyannyira megváltozott számára, mégis olyan rémisztően ismerős minden sarok benne a múltból. És akkor, ahogy a vasút melletti gazos ösvényre pillant, látni fogja Pilét, ahogy a reggeli futástól kivörösödve egy félig kidőlt behajtani tilos jelzőtáblának támaszkodik, liheg, miközben arcáról veríték csöpög a szürke földre. Stix emelné a kezét, de végül nem szól neki, bár csak pár métere suhan majd el tőle. Nem szól, mert Pile mellett meglátja a kutyát, ami sötét, csillogó szemmel visszanéz rá, és Stix tudja, nemcsak sejti avagy érzi, hanem tudja majd, hogy ez a kutya ugyanaz a kutya, ami azon a nyári napon előjött a füstből és a szemétből odafenn a hegyen.

2015