Párhuzamos világok titkai

Karl Ove Knausgard könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

Az üres ágy mellett egy félig üres pohár narancslé állt. Benne a szívószál, amivel itatta az utolsó napokban. Az öntudatlanság rohamai közt. A nő megállt a kisszekrény előtt, kihúzta fiókját. A jegyzetek, a féltve őrzött bőrkötéses irat mellett ott csillogott a férje gyűrűje. Ahogy tenyerén latolgatta, még érezni vélte a test melegét. Megremegett, ismét elöntötte őt a zokogás görcse, de vett egy mély levegőt. Belelapozott a füzetbe.

– A világunk nem egyedülálló csoda – mondta a férje azon a szürke délutánon. Egy pohár bor volt a kezében. Az erdőre néző nagy ablak előtti díványon ült. A nő a szoba túloldalán vasalt, és figyelmesen hallgatta. – A világunk csak egy lehetséges konstrukció, mely másképp is felépülhetne. Tulajdonképpen önmagát építi fel, a létezése önproduktív, ahogy a többi, hozzá végletekig hasonlító – de némiképp mégis különböző – világoké is. És köztük vannak ezek a tartóoszlopok, amiket sejtésként húrelméletében Wallis is felvet a tanulmányában, s melyeket én – azt hiszem – most már sikerrel tudok azonosítani. Ezek nem is annyira fizikai oszlopok, hanem üreges terek, síkok, metszéspontok, ahol az egyes világok egymásba érnek, és ide-oda lehet lépegetni bennük és köztük.

– Anya, ugye bátor vagyok? – kérdezte a férfi az utolsó előtt éjszakán tőle. A nő ott ült ágya mellett, fogta a kezét, néha egy nedves ronggyal megtörölte a homlokát.  A férfi azokban az időkben már igen sokszor nagyon messze járt. Visszatért gyermekkorába, fiatalkorába, néha csecsemőként összegömbölyödött. De legalább nem voltak fájdalmai ezekben a periódusokban, így a nő hálás volt az álmoknak. Akkor, amikor ezekben a világokban járt, nem jajongott. Néha az álomtájak vele jöttek az ébredés után is. Néha órákig az anyjának vélte a feleségét. – Az vagy, drágám – megsimította a sárga, koponyára hasonlító arcot. A bőr pergamenszerűen feszült a járomcsonton. A haja nagyrészt kihullott a kezelésektől. A szeme egy sötét folt volt, mélyen, benn a húsban. – Nagyon bátor.

– Világok tucatjai, melyek egymástól elkülönülve, egymással soha nem találkozva léteznek – magyarázta a férje, majd belekortyolt a kávéjába. Kint voltak a teraszon, és a párálló erdőt nézték. A nő egy tálban a férfi által szedett gombát tisztogatta. – Pontosabban egy-egy pontban találkoznak csak, a tartóoszlopokban, a metszéspontokban. Kiírtam magam a tudományos életből, mikor elkezdtem kutatni ezeket a helyeket. A szakma bolondnak tartott. A tanulmányaimat nem publikálták, irodalomnak vélték – nem volt keserűség a hangjában inkább ténymegállapításnak hangzott. Nem nézett a nőre, aki letette a tálat, és odament hozzá. Átkarolta, és megcsókolt a nyakát. – Nem hibáztatom őket – folytatta a férje. – Én is így tennék a helyükben. Hihetetlennek tűnik, hogy ezek a helyek végig itt voltak a szemünk előtt.  Többnyire a bolygó felszínén. Többnyire. – A férfi ellépett tőle, és a maradék kávét a paradicsompalántákra löttyintette, mintha egy isteneknek szóló felajánlás lenne.

Az utolsó reggel a nő elszunnyadt az ágy mellett. Arra riadt, hogy a férje bámulja őt. Ezúttal tiszta volt a tekintete, itt volt, teljes egészében jelen volt. – Meg fogok halni – jelentette ki fakó hangon. A nő felnyögött, majd leroskadt az ágy mellé, a hideg padlóra, és átkulcsolta a takaró alatti hegyes, összeaszott testet. – Dehogy fogsz, drágám – suttogta a fertőtlenítőszagú szövetbe, amely alól kiérezte a bomlás páráit. A férfi végigsimított a nő haján, majd álla alá akasztva ujját, felemelte fejét. Tekintetük találkozott. – Elmondom, mit kell tenned, ha halott leszek – szólt a férfi. A nő hallgatott, és a férje elmondott mindent. Mikor végzett, a nő hátrált egy kicsit, a padlón csúszva, mint egy gyerek, és fejét rázta: – Erre nem leszek képes. Még ha igaz is, amit... – De a férfi tiltón felemelte kezét: – Igaz – mondta minden erejét összeszedve. – Minden igaz. És ez az egyetlen esélyed egy új életre – nyögte felemelkedve. Válla rázkódott az erőfeszítéstől: – Meg kell tenned. Könnyebb lesz, mint gondolod. Majd meglátod, miért. Meglátod majd az erdőben… – nem tudta befejezni, mert kifogyott a levegőből. Lehunyta szemét, összpontosított, befelé figyelt, arra, ami közeleg. – Vedd ki a jegyzeteimet a fiókból – suttogta nagy sokára.

– Néhány helyet az emberiség öntudatlanul is azonosított számomra – magyarázta a férje, miközben kitöltötte a vendégeknek a bort. – A metszéspontok, már ahogy én nevezem a világok közti átjárókat, feltűnnek a történeti hagyományokban, szent iratokban és egyéb dokumentumokban – visszaült helyére, majd felemelte poharát, megforgatta benne a vörösbort. Tányérján párolgott a marhasült. A többiek már nekiláttak. Villa és kés csörrent, megtörve a csöndet. – Buddha álma. A Jelenések könyve. Vagy Dante bolyongása a sötétlő, nagy erdőben – a villára szúrt hússzelettel kifelé intett az alkonyi vörösben fürdő fákra. – A pokoljárók az írországi barlangokban. Ha az átjáró, a metszéspont a levegőben van, akkor eszünkbe juthat a Bermuda-háromszög rejtélye. Mert egyértelmű, hogy egy nagy sebességgel haladó jármű nem fog visszatalálni a kapun, ugye? – felnézett tányérjából, de a többiek az ételre szegezték pillantásukat. A nő végül megkönyörült rajta, és karjára tette a kezét: – Bizonyára így van, drágám.

– Ki kell takarítunk a szobát – törte meg a csendet mögötte egy hang. Idős, nagydarab asszony állt az ajtóban. – Persze – mondta a nő, majd magához szorította a jegyzetfüzetet, és kiment a folyosóra. Ez pillanatra visszanézett az ágyra, mellette a félig teli pohárra, majd dacosan elindult. A nővérpultnál megállították: – Kérem, ne feledjen el nyilatkozni, hogy mi legyen a férje testével, mert…– kezdte volna a fiatal gyakornok, de a nő meg sem állt, úgy mondta: – Égessék el. – Átvágott az előtéren, ahol szomorú emberek álldogáltak csomókban. Kiment az épületből. A járdán nővérek cigarettáztak. Némelyiket ismerte az elmúlt hetekből. Rájuk se nézve a parkolóhoz sietett, beszállt a kocsiba. A motor felbőgött, ahogy az autó kivágott az útra. Tövig nyomta a gázt, és észvesztő tempóban sorolt be a főút forgalmába. A lehajtónál csikorogtak a kerekek. Itt, a házukhoz vezető alsóbbrendű úton még gyorsabban tudott menni. Csak amikor elért az erdő széléhez, akkor nyugodott meg. Leállt az út szélére, és kiszállt az autóból. Aztán felütötte a jegyzetfüzetet, megkereste benne a térképet, és sokáig bámulta.

– Nemsokára itt lesz. Tudja, a férjem állandóan az erdőt járja – szabadkozott a nő, és még töltött egy kis limonádét az újságírónak. Bent ültek a konyhában, ahonnan épp hogy látni lehetett a fákat. – Igazi természetimádó. Mindig hoz gombát, szamócát, csipkét, aminek szezonja van. Direkt az erdő miatt építettük ide a házunkat. – A férfi ivott egy kortyot, majd írt valamit az ölében csillogó laptopba. – Alig találtam meg a földutat – mondta vidáman. – Jól elbújtak a világ elől. Akárcsak a férje a tudományos élet elől. Pedig valaha nagy reménységnek tartották – mondta egyre csöndesedő hangon. A nő szeme összeszűkült, akár egy ugrásra kész macskáé, de a másik ezt nem látta. A képernyőn nézett valamit: – Annak idején a továbbfejlesztett húrelmélettel kezdett el foglalkozni. De aztán jött ez a…– a férfi végre felpillantott, és észlelte, milyen feszült a másik: – Bocsásson meg, nem akartam megbántani. – A nőbe ekkor eltört valami, talán mert az újságíró annyira őszintének tűnt. A kezébe temette arcát, és felzokogott: – Senki nem hisz neki. Mindenki bolondnak tartja.

Eshetett az éjjel, az aljnövényzet csöpögött a nedvességtől. A cipője minduntalan beleakadt a puha avarba, azért levette. Csipkebokrokat és kökénybokrokat kerülgetett. Indák kapaszkodtak hajába. Akaratos ágak marasztalták. A félhomályban alig látta a papíron lévő kusza rajzot. Végül mégis megtalálta az első jelet. A férje keze nyomát. Egy véset volt a tölgyfa oldalán, baltával vájt V betű. Ezt kellett követnie.

Azon a napon ő ment el bevásárolni az autóval. Az úton hazafelé azon tűnődött, mi lesz, mikor az örökség, melyből a házat építették, és melyből évek óta életek háborítatlanul az erdő közepén, egyszer csak elfogy. Arra gondolt, visszamehetne tanítani. Nem remélte, hogy a férje valaha is aktív kereső lesz. Befordult a ház előtti murvás kis udvarra, és azonnal meglátta a testet. A fűben feküdt, az erdő szélén. Kitépte magát a biztonsági öv szorításból, majd a férjéhez rohant. Mindene rázkódott. Ez volt az első roham. Akkor még nem tudták, milyen sok lesz még.

Kibukkant a fák közül a ház előtti üres térre, és megtorpant. Elengedte cipőit, hagyta a földre hullani őket. Nem keltettek zajt. Így a paradicsomágyásnál tevékenykedő, neki háttal guggoló nő nem vette észre őt. Óvatosan megközelítette, akár egy macska az ugráló verebet. Egyáltalán nem érzett semmit, ahogy az ismerős testre pillantott. Szerencsére az arcot nem látta. Akkor sem érzett semmit, amikor megragadta a nyakat hátulról. Aztán csak szorította, minden erejével, pokoli elszántsággal.

– Ha pontosan követed a jeleimet, a V betűket a fákon, akkor minden rendben lesz – magyarázta rekedten a férje, még mindig lehunyt szemmel. – Akkor pontosan át fogsz haladni rajta. – A nő az ölében tartott jegyzetfüzetre pillantott. A térkép zavarosnak tűnt, mintha egy részeg rajzolta volna. Úgy vélte, a férje már a betegség előrehaladtával készítette, amikor a finomabb munkát végző izmok kezdték őt cserben hagyni. – És aztán a jelek átvezetnek oda, ahova el kell jutnod. A többi a te dolgod lesz – folytatta a férfi szomorúan – Rád bízom, hogy csinálod.

Meglepően könnyű volt a test. Behúzta a fák közé, majd a ház mögötti fészerhez lopódzott. A lakatban benne volt a kulcs. Kiválasztotta a legkisebb ásót, aztán visszament a halotthoz. A bal karjánál fogva kezdte húzni. Mintha valami elejtett zsákmány lenne. Ismét a jeleket követte, de most visszafelé haladva, távolodva a háztól.  Hirtelen kívülről látta magát, ahogy a szoknyájában, fehér pulóverében áttör a rengetegen. Egy halottat vonszolva. Az ásóra támaszkodva. Mikor elhagyta a harmadik jelet is, megállt, és ásni kezdett. Bent volt az erdő mélyén, egy nagyobb tisztás szélén, ami alkalmasnak tűnt. A föld porhanyós volt és gombaillatú. Pár perc után az ásója valami keménybe ütközött.

– Gondolod, hogy véletlenül vásároltam meg azt a telket ott az erdő közepén? – suttogta férj a kórházi ágyban. Összeaszott testében mindentudó öregembernek tűnt. A bőr lötyögött az álla alatt, miközben beszélt. – Nemcsak a történeti és vallásos emlékekben kutattam a metszéspontokat. Számoltam is. És megtaláltam a sajátomat. Amiről rajtam kívül senkinek nincs tudomása. A tizenkét átjáró közül az egyiket. Kint van, a házunk melletti erdőben, drágám.

Mikor végzett, felvette a farmer kezeslábast, amit a halottról húzott le. Visszavánszorgott a házhoz, és elrakta az ásót a helyére. Három paradicsomtő még gyomos maradt. Kiszedte a fűszálakat, és meg is locsolta a palántákat. Ahogy felegyenesedett, megérezte a másik tekintetét. A férje ott állt a teraszon, kezében egy pohár kávéval, és őt bámulta. Csak egy boxeralsót viselt, a zuhanyzás cseppjei még csillogtak bőrén. Teste ép volt, erős és egészséges.

– Ne hidd, hogy rossz dolgot követsz el – kérte a férje, majd felköhögött. – Mind ezt tennénk, éljünk bármelyik világban is – tette hozzá keserűen. – Majd meglátod – ezután lehúzta a gyűrűjét, és a fiókba ejtette, majd ismét lehunyta szemét. Mindketten tudták, közeleg az utolsó roham.

A nő felment a teraszra, és hozzásimult a jól ismert testhez, hogy érezze melegét. – Korán keltél – mondta neki a férje. A hangja mintha kicsit mélyebb lett volna. – Korán – válaszolt a nő csöndesen. Eszébe jutott a sír, amiben – miközben ásta – megtalálta a másik testet, és aztán az, hogy amikor arrébb kezdett ásni, akkor is talált egy testet. És a hisztérikus nevetése, mikor a földbe szurkált azon a tisztáson az imént, egy órája, és az ásó mindenhol húsba vagy koponyába ütközött. Aztán kisöpörte az emléket magából, és felmosolyogott a másikra: – De végeztem. És most már csak a tiéd vagyok.

2018