Óvóhely

Gyerekkoromban a legérdekesebb épített dolgok a Városban az óvóhelyek voltak. A hegy gyomrába nyíló lezárt bejárataik mintegy igazolták a Bombától való rettegésemet, a félelmet, mely a főkép a "Másnap" című amerikai film valamelyik tévéműsorban bemutatott rövid részletei, képei után vizuálisan is bennem élt éveken át. Ha az iskolából jövet elvetődtünk az óvóhely bejáratához, megálltunk a rácsok előtt, és megpróbáltuk elképzelni, mi lehet odabenn, az alagút végében csillogó nagy, masszív ajtón túl. Bennem mindig felsejlett a befelé nyomakodó, egymást letipró, egymással harcoló tömeg képe is. Ennek ellenére, éjszakánként, mikor  a Bombáról fantáziáltam, megnyugtatott a tudat, hogy viszonylag közel van egy óvóhelyünk, és mindig gondosan végiggondoltam, hogy tudnánk mi, a családunk minél gyorsabban odajutni. Néha úgy érzem, egy Philip K. Dick regényben éltünk akkoriban.

A kulcs. A kulcs a kulcskarikán, közvetlenül a lakáskulcsa mellett. Mögötte, a háta mögött a kiabálás. Az az egy hang, ami kiszűrődik a zajból, az utcai zajokból, melyek borzalmas szimfóniává állnak össze, de ő – mint egy jó karmester – hallja egyenként is őket. Valaki az első emeleti ablakból lóg ki, hátulról fogják, a nyakából fekete vér spriccel a lenti rododendron bíbor szirmaira. Elhagyott autó lángol feljebb az úton. Szeme sarkából látja, két férfi küzd a járdán, a harmadik áll, és nézi őket. Ablakok törnek be a melegtől, mert a sorház második tömbje lángol, az egész lépcsőház egy narancssárga oszlop. Távolabbról tűzoltóautó szirénája, az út szélén áll, alakok fogták közre. És a hang, ami közvetlenül mögüle szól: – Állj meg. Állj már meg, nem bántalak.

Persze.

A kulcs remegő ujjai közt. Leesik, a járda porába. Egy pillanatra élesen látja a piszok összetevőit. Egy Orbit rágó eldobott papírja, poloska kiszáradt teteme, valami barna szűrcsomó, talán kutyáé. Felkapja a kulcsot és a lakat végébe dugja szabad kezével, baljával nem ereszti le derekáról a gyereket. A nyílás rozsdás, alig tudja beleerőszakolni. – Hova mész oda, hova mész? – kiabálja mögüle a hang, ahogy a lakat szétpattan. Lefűzi a láncot, kinyitja a nyikorgó vasajtót, majd szembefordul az utcával, üldözőjével. Átfut rajta, nem lesz ideje becsukni az ajtót. Olyan soknak tűnik, behajtani a nyikorgó ajtót, visszafűzni a láncot, majd a két utolsó szemre rápattintani a rozsdás lakatot.

A férfi közeledik. Kezében a poroltó, egy kis piros készülék, autók csomagterébe látni ilyeneket. A poroltó alja véres, mert ezzel verte szét annak az asszonynak a fejét, akivel a nő  karambolozott. A karambol feljebb történt, még az óvoda utcájában, most a nő BMW-je az oldalára fordulva fekszik tehetetlenül, mint egy nagy, fekete és döglött bogár – a másik autó pedig összenyomott légyként a járda mellett pattog és remeg a borzalomtól. Az asszony, a vétkes sofőr a házak előtti füves részen, hasán elterülve, mint aki részeg, szétlapult feje a gyepbe döngölve. Mindez átfut a nőn, és az is, hogy a férfi zavart tekintete nem őt lesi, hanem mögéje figyel, ahogy odaér, és a láncra csap, de ekkor a lakat – mint egy idióta, hollywoodi filmben, az utolsó pillanatban, és ezen, valahol nagyon mélyen, hisztérikusan felvihog – bepattan, a nő hátraugrik, és elönti a fájdalom, mert a poroltó széle az ujjait is érte.

Felüvölt, hátrál, a másik a láncot és a vaskaput rácsait veri a poroltóval, ádáz néma dühvel. Mikor abbahagyja, parancsolóan mordul: – Engedj be.

A nő persze nem moccan, sérült ujjait szopogatja és rázza a levegőben, hogy hűtse, aztán még lép kettőt hátra, az alagút sötétjébe, ahova már nem ér be annyi fény. Félhomályban áll, merev baljában a gyerek, figyeli az őrült fenevadat, nehezen, zihálva lélegzik, csak ennyi mutatja, hogy él.

– Engedj le, anya – hallja a válla mögül, és ez téríti magához. Az alagút nyirkos falához engedi a gyereket, aki most feketén csillogó szemekkel hol őt, hol az őrjöngő férfi figyeli.

– Nem tud bejönni – nyugtatja inkább magát a nő. A gyerek bólint, összerázkódik, mire a nő átöleli a védtelen kis testet: – Jaj drágám, nem tudom, mi történik – zihálja a fülébe. – Vége a világnak – jelenti ki a gyerek nyugodtan, mire ő eltávolodik, arrébb csúszik tőle. – Ne mondj ilyet – kéri döbbenten. A gyerek egyfelé néz, még mindig sokkban lehet, a padlót figyeli, a szél által behordott szemetet, egy régi reklámújságot, egy műanyag poharat, falevelet. – Láttad a többieket – mondja aztán csöndesen, és a nő érzi, nem akarja egyikük se folytatni, de mindketten arra gondolnak, az óvónőre, hogy is hívták, Marikára, akit a gyerekek elborítottak, mint egy kabát, rácsimpaszkodtak a nyakára, a vállára, a derekára, az oldalára, és harapták, ahol érték.

Dam-dam-dam. Újabb csapássorozat éri a rácsot és a láncot. A lakat bent van, az ajtó alsó lemezfelülete védi, eltakarja.

– Mi történik velük? – kérdi a gyerek halkan, a magában morgó férfit bámulva, mire a nő megvonja vállát: – Nem tudom. Valami fertőzés. Látod rajta azokat a harapásokat? – A kérdésről felötlik gondolatai mögött valami, amire ügyelnie kellene, ami most történt, de nem találja az emléket. A gyerek bólint. – Szerintem így kapta el. Megharapják egymást, és így adják át egymásnak.

A fém csattogása hirtelen abbamarad. A férfi odakinn valamit bámul az utcán. – Visszajövök! – ordítja nekik, majd elszáguld. A nő a rácshoz siet, kinéz. A férfi csatlakozik egy csoporthoz, akik egy földön fekvő alakot rugdalnak, ütnek, szúrnak és hasítanak. A fekvő fejéhez térdel, és verni kezdi a poroltóval. A nő elkapja tekintetét.

– Elment – mondja hátra a gyereknek.

– De visszajön. Megígérte – jegyzi meg a gyerek reményvesztetten, amitől a nőnek összefacsarodik a szíve.

– De mi akkor már nem leszünk itt – jelenti ki magabiztosan, és hátramegy a sötétbe. – Ezeket az óvóhelyeket a nagyapád cége újította fel, jó pár éve – magyarázza lelkesnek tűnő hangon. – Akkoriban nagyon sokat beszélt róla. Azt mondta, jó, ha tudjuk, hogy lehet bejutni a belső részbe. Akkor adta oda a lakatkulcsot is. Azt mondta, sosem lehet tudni. És hogy az óvóhely benyúlik a hegy gyomrába, egy csomó szoba lesz majd, meglátod, milyen izgi. Nagyapád…– megtorpan, egyrészt mert odaért az óvóhely alagútjának a végéhez, másrészt mert nem jut eszébe a gyerek nagyapjának, a saját apjának a neve. – A nagyapád okos ember volt – fejezi be zavartan. Szinte biztos benne, hogy már meghalt, de több most nem jut eszébe róla. Az alagutat lezáró ajtót kezdi vizsgálni.

Egy nagy, fém téglatest van a masszív acélajtó bal oldalán. Ki kell pattintani a fedelét, és a mobiltelefonja fényében elé tárul a billentyűzet.

– Akkor apa is dolgozott itt, ugye? – kérdezi a gyerek reménykedve.

– Igen, az apád is dolgozott itt – hagyj jóvá a nő. Hátrafordul. A gyerek mozdulatlanul ül, maga elé bámul. – Nagyapád elmondta, hogy odabenn van élelem, víztisztító, levegőztetés. A fél város kibírja hetekig. Szóval nekünk bőven jó lesz. Csak be kell jutnunk.

És ahhoz tudnia kellene a kódot, melyet az apja többször is elmondatott vele, sőt, le is írt neki egy cetlire. Ami ott van a házban, a számlák alatt egy „Fontos dolgok” feliratú borítékban, de miután leírta neki, azután hetekig játszotta azt az öreg, hogy amikor felhívta, vakkantva kérdezte, mi a kód, és a végén a nő, ha álmából felébresztették volna, akkor is tudta volna a négy számjegyet. Igen, ez már jó pár éve volt, mielőtt meghalt az apja, akinek a neve még mindig nem jut eszébe.

– Ezért hoztál ide? – csodálkozik a gyerek.

– Igen – vallja be a nő. – Eszembe jutott, amikor…karamboloztunk. Közel voltunk. És arra gondoltam, itt biztonságban leszünk, míg helyreállnak a dolgok.

– Ha ugyan helyreállnak valaha – jegyzi meg a gyerek. A port turkálja cipője orrával ültében. Durcásan néz maga elé, de néha a bejárati ajtó felé kapja a tekintetét.

– A kód pedig… – kezdi könnyedén az anyja, és találomra beüt egy számot, ami négyessel kezdődik. – …egy négyjegyű szám, ami négyessel kezdődik.

Nem történik semmi.

Maga előtt látja a papírt, rajta az öreg dőltbetűs, határozott kézírásával. Négy és talán…kettő.

– Pontosabban negyvenkettővel – javítja ki magát derűt mímelve. Hátranéz, a gyerek ugyanúgy ül ott, és nem veszi észre, hogy ketten állnak a vasrácsos bejáratnál. A nő fölegyenesedik, és lassan odasétál. Egy fiatal lány, tizenöt éves lehet, és egy idősebb nő, talán az anyja. A lány fél feje csupa vér, az idős asszony kék, fodros nyári ruhája szakadtan lóg a testén, szeme alja sötétkék egy hatalmas ütés erejétől.

Közelebb megy hozzájuk, de pár lépésre megáll. Most már a gyerek is őket nézi.

– Menjenek innen – kéri őket a nő határozottnak tűnő hangon, noha belül csupa remegés és félelem. Az idős asszony megfogja a rácsot, megrázza, nyitja száját, de nem jön ki hang a torkán. Helyette a fiatal lány kezd beszélni: – Engedj be minket, te…– nem fejezi be, keresi a szavakat, szemének fókusza elhomályosul, valahova a nő mögé néz, a sötétbe. – Engedj…– próbálja ismét, de elakad, és látszik rajta, nem is fogja már befejezni.

– Apát akarom – kéri, könyörgi a gyerek, átkarolja térdét, és fejét belenyomja a lába közé. A nő odasiet hozzá, leguggol mellé, simogatni kezdi a fejét: – Apád nincs itt – mondja neki lágyan. – Tudod jól. Ő…– nem fejezi be, mert megrohanja a jeges bizonyosság, hogy ő maga sem tudja befejezni ezt az egyszerű mondatot. Úgy érzi, mintha a maradék gondolatok és érzelmek kiáradnának testéből, elhagynák őt, tőle függetlenül lebegnének az alagút terében, mind gyengébben és mind halványabban. Például ott van az: valamit akart az előbb, és az fontosabb, mint azon tépelődni, mi történt a férjével. Feláll, körbefordult. Talán valami fegyvert akart keresni a kinti, most már három várakozó ellene? És ki a harmadik? Egy ismeretlen, eddig még nem látott, új vendég. 

A nő elmosolyodik a saját, rossz humorán, majd lehajol, felvesz egy faldarabot, ami a rossz minőségű kőműves munka miatt vált le idejekorán.

Ki csinálhatta ezt a kócerájt? Sejti, hogy tudnia kellene, illene tudnia, hogy ki volt az, aki….megvan, az ajtót akarta kinyitni. Eldobja a betonrögöt, és visszasiet a nyomógombos panelhoz, közben hátra-hátranéz a gyerekre, aki ugyanúgy, ugyanabban a pozitúrában ül. Felkattintja a mobil fényét, és a számok fölé hajol.

Iszonyatos erőfeszítéssel felidézi, hogy két szám már megvolt. A negyvenkettő. A kód hatjegyű. Nem, négy. Vagyis még két számot kell kitalálnia. Kombinatorika, ugye, így hívják ezt. És a számok nulla és kilenc közé esnek, így a variációk száma…felsóhajt. Világéletében jó matekos volt, rémlik neki, még versenyeket is nyert a…izé nevű iskolájában, amikor oda járt. Nem okozhat gondot, hogy megfelelő sorrendben végignyomogassa a negyvenkettő utáni kombinációkat. Csak valami jó módszert kell találnia.

Körbefordul, a mobil halovány fényénél keres valamit, szenes fadarabot, egy éles követ, amivel jegyzetelhetne, vagy elég vastag port, amibe ujja írhatna, de sehol semmi.

A pánik lassan eluralkodik rajta, mint amikor egyszer rájött az autópályán, hogy bekapcsolva hagyta a vasalót, és hiába hívta a férjét, aki akkor…akkor még megvolt…hogy menjen haza, mert nem vette fel, és végül ő volt az, aki…ha nem tud nyomot hagyni, akkor el fogja felejteni a próbálkozásokat, az ötödiknél már nem fogja tudni, hol kezdte, ez biztos.

Megzörgetik az ajtót. Immár öten állnak az alkonyi fényben. Az egyik rázza, majd fejével kezdi ütni, nekilódul, és mint egy faltörő kos, nekicsapja a fejét a rácsnak. Kezeslábast viselő, tagbaszakadt, szakállas férfi, olyan, mint az a vízvezeték-szerelő abban a játékban.

A nő elvonja figyelmét a kinti eseményektől, visszafordul, előre, az ajtó felé, és tűnődik, mit is akart. Számokkal volt kapcsolatos. Volt két szám, négy és kettő, és ezekhez kellett még keresni kettőt. Igen, a kód, eszmél, és elégedetten elmosolyodik. Felemeli jobbját, ami kicsit nehézkesen megy, de végül csak eléri a billentyűzetet, és beüti a negyvenkettőt. Aztán rövid tűnődés után két egyest. Vár. Nem történik semmi, az ajtó meg se moccan. Gondolkodik, hogy folytassa, majd beüti a négyezer-kétszáztizenkettőt. Igen, ez jó módszer. Ez a megoldás: emelkedő sorrendben, négyezer-kétszáztizenhárom, négyzer-kétszáztizennégy, és így tovább. Sorban próbálgatja, mindig vár a szám után, de semmi. Négyezer-kétszáztizenkilenc után megtorpan.

– És most hogyan tovább? – mormogja maga elé sután, már nem emlékszik, hogy mi volt a szisztéma alapja, hogy akkor most növelje a harmadik számot, és így négyezer-kétszázhuszonkilenc legyen a következő lépés?

– Jónak tűnik – motyogja, és így folytatja.

Vadul dolgozik, nyomogatja a gombokat, a végén már össze-vissza, és ki tudja mennyi idő telik így el, amikor hirtelen észreveszi, hogy csönd van. Hátrafordul. Valaki hiányzik a tömegből. Volt valaki, aki csinált valami rosszat, de nincs ott. Viszont van köztük egy öregasszony, milyen magas, mintha dombon állna, tűnődik, aztán látja, hogy fehér fény kél a csoport háta mögött, az utcai lámpák kapcsoltak be. Most már azt is meg tudja becsülni, hogy legalább húszan állnak odakint az óvóhely előtt, némán, gyűlölködve figyelik őt és a gyereket. Be akarnak jutni, mert irigyek.

Lekapcsolja a mobilt, visszabotorkál a gyerek mellé. A munka, amit csinált, túl bonyolult volt, elfáradt, egy kicsit pihen, és majd folytatja majd. Lekucorodik a gyerek hideg testéhez, átöleli, és arra gondol, próbálja végigkövetni, hogy hogyan jutottak ide. A reggelre, amikor elment oda, ahova le szokott, és csinált a dolgokat, amiket szokott, aztán ebédelt, igen, marhahús volt a menzán, erre világosan emlékszik, együtt ebédelt  a barátnőjével, akit úgy hívnak, mindegy is, és azután megint munka, fénymásolt, igen, és iktatott a számítógépen, mert őneki olyanja is van, azon dolgozott, aztán munka után elindult a gyerekért, és az a sok zaj, a szirénák, a rendőrök, a tűzoltók, mindenhol emberek, furcsán viselkedtek az utcán, megállt a kocsival valahol, és valaki beszállt, aztán az óvoda, és amikor bement, látta, hogy a gyerekek mit művelnek azzal a szegény nővel, akinek az a feladata, hogy…

A fényre riad, ami a rács előtt állók feje fölött betűzött rá. Egy pillanatra azt hiszi, nappal van, de ez reflektorokból jött. – Kérem, oszoljanak! Aki még tud gondolkodni, és beszélni, azonnal hagyja el a csoportot! – üvölti egy hang a hangszóróból. A nő feltápászkodik, és körbenéz. Nem érti, miért van itt, és ki ez mellette. Aztán mégis: ez a gyereke.

Kint lövések dördülnek, összerándul, mint akit eltalálnak. A rács előtt állók tömege megvonaglik, majd újabb lövések, egy egész sorozat. A nő a gyerekhez hajol, ráborul, és hallgatja a szörnyű hangot – ratatata –, míg vége nem lesz, és meg nem érzi a lőpor és a vér szagát. Felnéz. Az ajtó előtt üres a tér. Feláll, majd eszébe jut, hogy milyen fontos a lábainál kuporgó alak, felemeli, a derekához szorítja. A rács túloldalán egy ember közeledik, sötét korvonalú valaki, a fényszórók hátulról érik, fényük most belevág nő szemébe. Az idegen a lánchoz lép, közben puha, fura neszek jönnek lába alól. – Ki tudja nyitni, hölgyem? – A nő válaszolna, de nem jön ki hang a torkán, így csak megrázza reményvesztetten fejét. A másik erre kiigazgatja a lakatot, majd a puskatussal leveri. – Jöjjön, asszonyom – szól be neki, majd lehajol, húzza-cibálja a holtakat maga és az ajtó körül. A nő már láthatja is őket, mert ekkor már ott áll az ajtónál, és türelmesen vár, míg a másik résnyire majd még szélesebbre tudja nyitni. Aztán kilép, a fény most már elborítja alakját.

– Hó, hó, hó! – kiáltja a katona, botladozva hátrál, és ráemeli a fegyvert. – Álljon meg hölgyem, és engedje le azt a gyereket.

A nő értetlenül áll, próbálja megfogalmazni önmagának a másik kérését, majd az „engedje el” alapján cselekszik.

– A francba – nyögi a katona, és most már egyenesen rá céloz, nem a gyerekre. A fejére. Fenn, a fejük felett mennydörgés kél.

– Mi ez?  – néz fel a katona. Hátrafordul: – Mi történik? – kiáltja kétségbeesetten. A többiek a terepjáró mellet ugyancsak az eget kémlelek. – Ott! – mutatja egyikük. Három kis fénypont közeledik a felhők közt a völgy szája felől.

– Azt hiszem, ez egy légicsapás – jegyzi meg valaki.

A nő már nem figyel rájuk. A gyereket nézi a lábánál, aki alig különbözik a körötte heverő holtaktól. Legfeljebb annyiban, hogy nincs rajta olyan sok seb, csak a nyaka állt furcsa szögben. Igen. Ez itt az ő fia. És halott. És ez olyan borzalmas felismerés, hogy hirtelen, a fenti szentháromság fényében emlékezni kezd mindenre. A fia a karambolban előrezuhant, és kitört a nyaka. Addig, egészen eddig az apja tartotta, fogta le a hátsó ülésen. Az apja, akit összeharapdált, még az óvodában, és aztán, amikor a nő átvette, amikor rohantak a kocsi felé, nyomukban az őrjöngő óvónővel, Marikával, akkor az ő vállába is belemart. Igen, és aztán jött az a másik kocsi, beléjük hajtott, a férje pedig fogta a poroltót, és szétverte a másik kocsi sofőrjének a koponyáját. Ő addig kirángatta a gyereket a szélvédőből, és nem akarta elfogadni, megérteni, hogy halott. De ideje se volt rá, mert a férje megindult feléjük. Kezében a poroltóval.

A nő emlékszik végre, csak egy pillanatra, de ez a rövid öntudat még arra is elég, hogy körbenézzen, lássa a távolodó dzsipet, a lángoló épületeket, a holtakat az utcán, a várost, ahol élt, és ahol meghalt, és még arra is elég, hogy kimondja: – Négyezer-kétszázhetvenöt.

A következő pillanatban becsapódnak a bombák.

2016