Novella a vasárnapi kereszténységről

A vasárnapi kereszténység legfőbb ostorozója Kierkegaard volt. Tétele nálam összekapcsolódik - némiképp tévesen - Nietzsche rabszolga morálról szóló gondolataival és Hamvas szó és tett egységéről vallott nézeteivel. A vasárnapi kereszténység az egyik leginkább megvetésre méltó emberei pozíció, illetve az egyik legnagyobb probléma a nyugat történetében. Napjainkban is jelen van, például abban, ahogy a népek szépen felöltözve meghallgatják a szentmisét, majd otthon, az ebéd fölött fröcsögnek a szomszédról, politikusokról, más népekről, más vallásúakról, más szexuális orientációjú emberekről stb.. És itt nem is a fröcsögés a gond, hanem az előtte, a templomban eltöltött idő, a képmutatás, az élet totális elhazudása, a programtalanság. Régóta akartam már erről írni egy novellát, és végül egy másik dán művészetében találtam meg hozzá az alapanyagot.

Aznap este a színjátszó kör a „Veronai szerelmesek”-et adta elő, és utána a kisváros krémje, e kedves, összeszokott és bizalmas baráti társaság Pethőéknél, a jegyzőnél gyűlt össze egy könnyed vacsorára és csevejre.

A társaság tagja közt volt a város ügyvédje, a pap, a patikus, a zsurnaliszta, ki a település egyetlen újságjának kiadója is volt, az iskolaigazgató és a vezető színész, egyben az aprócska színház igazgatója. Asszonyaik eleinte a szalonban diskuráltak, míg az urak a szűkös télikertben szítták szivarjaikat, és bámulták a sűrűsödő téli homályt, a vastag felhőaljakat, melyek talán hótól voltak terhesek. Később mind átmentek a nagyterembe, ahol már vacsorához volt terítve, lobogtak a gyertyalángok, és csípős, alföldi bor került a poharakba.

– Igazán kiváló előadás volt – emelte poharát a ház ura az asztalfőről. – Gratulálok színészeinknek.

– Nem csak a mi érdemünk – biccentett a vezető színész, majd ivott, mielőtt folytatta: – Bőthy uram nélkül a darab megmaradt volna Shakespeare nyers és durva modorában.

Az újságíró beletúrt dús, ezüst szakállába, szemérmesen elmosolyodott, majd megvonta vállát: – Ugyan kérem, ki vagyok én ahhoz, hogy…épp hogy csak belenyúltam a nagy William munkájába, hogy erkölcsösebbé és illendőbbé tegyem közösségünk számára…

– És ezért igazán hálásak vagyunk – kapta fel a szót egy pufók, vörös asszonyság. Vastag csuklóján csilingeltek a karkötők. – Kinek van arra szüksége, hogy a színpadon tizenévesek ölelkezzenek? Az ön úriember verziója sokkal jobban illik a korunkhoz.

– Ebből is látszik, hogy mi az irodalom feladata valójában – bólogatott az iskolaigazgató elégedetten, miközben bajsza végét morzsolgatta. – A lélek igaz és erkölcsös nevelése.

Majd akkor tűnsz fel, amikor rosszra fordul a helyzet. Frici már jó régóta őgyeleg köröttem, azóta, mióta jobban látszik a mellem a kendő alatt. Néha még a fenekembe is belecsíp az utcán. Eddig csak kerülgetett, de ma elállja utam, pedig már sötét van, mennék haza, de nem enged. Csókot kér, és a parkról liheg nyakamba. Mondom neki, nem vagyok én olyan, vegyen valamit, vagy táguljon, rendőrét kiáltok, ha nem hagy békén, de csak nevet. Ekkor jössz te, és félrependeríted, mint valami bábut. Megbotlik, nagyot nyekken a járdán, ahogy seggre ül. Kibuggyan belőlem a nevetés, és inkább ez az, ami fáj neki, vöröslő képpel elfut. Nagy, szakállas arcodba bámulok, elmerülök barna tekinteted jóságában, olyan, mintha a Jóisten tekintene le rám, és csak annyit tudok mondani, köszönöm.

– Civilizációnk alapkövei ugyanis a szép és erkölcsös művészet és a vallás – szónokolt tovább az igazgató, és a többiek az asztal körül bólogatva, bort kortyolva, sajtfalatkát rágcsálva hallgatták. – Meg lehet nézni, mire vitték a négerek, lent, az Egyenlítőnél. Mit építettek ők a dzsungelekben? Írtak-e bármilyen figyelemre méltó művet? Hol vannak a Rembrandtjaik? – piros erekkel átszőtt arcát beljebb tolta a gyertyák fényébe, hogy jó lassan levonja következtetését: – Vallás nélkül nincs művészet. A vadak nem képesek semmi maradandót alkotni, mivel nem emelte magukhoz lelküket a Jóisten. Ilyen egyszerű az én tételem.

Beállt közéjük a csönd, csak a szakácsnő motozása hallatszott be a konyháról. Végül, mintegy kötelességből, a jegyző felesége, a ház úrnője törte meg, ahogy a jobbján ülő újságíró felé fordult: – Olvastam a legutóbbi novelláját a vasárnapi újságban. Igazán megindító történet volt a szegény házaspárról, akiknek az utolsó ökröcskéjét is ellopják gonosz tolvajok az éj leple alatt. Honnan veszi az ötleteit? Honnan ez a mély lélekismeret, ez a bizalmas viszony az ábrázolt tárggyal? Állítom, olyan, mintha benne lenne a szereplői bőrében és fejében.

Az újságíró köhintett párat, nem is annyira zavarában, hiszen magabiztos szónok volt, gyakran adott elő Szent Ágostonról vagy a moralitásdrámákról a Kaszinóban: – Járom a vidéket, a környéket, asszonyom. A tanyasi emberek életét tanulmányozom, és így azt mondhatom, minden történetem a való életből veszem.

Megkérded, mit keresek ilyen kései órán az utcán, mire mondom, ez az utolsó köröm, az állomásra tartok, mert most jön be a pesti vonat, és az érkezők gyakran vesznek még tőlem ezt-azt. Mire te előveszed csillogó órádat, és rám nevetsz, hogy elnéztem az időt, a vonat már rég tovább is ment. Látod rajtam elkeseredésem, ezért megsimogatod fejem tetejét, és megkérded, vigasztalásképp kérek-e egy kakaót. Azt sem tudom, milyen az íze, mondom, mire ismét nevetsz, nagy, öblös nevetéssel tényleg ilyennek képzelem az Úristent, aztán megindulsz előre, meg se várod, hogy követlek-e, mész magabiztosan, mert tudod, követni foglak.

– A való élet termeli ki az igazi csodákat – folytatta az újságíró, belelendülve, mind tüzesebben. – Minden utcasarkon, minden kis viskóban ott van a karitasz, az isteni kegyelem, amit meg tudunk ragadni, és fel tudunk mutatni az olvasóknak. Az irodalom ezáltal megnemesíti, átlényegíti a valóságot, és mintegy magasabb szférába emelve utat mutat a mindennapok rondaságai, a hétköznapok csúfsági közt, hitet és reményt sugall.

– Milyen igaz, barátom – helyeselt a kopasz pap, s közben megtörölte száját asztalkendőjével, vörös csíkot, borcsókot hagyva rajta. Észrevette, restelkedve ölébe ejtette a damasztot, majd felderült arca, és felmutatta ajkai lenyomatát: – Látják, íme a példa. Jézus halotti leple mutatkozik meg a hétköznapok apró jeleiben is. Az élet teljességében ott van a vallás, a kegyelem és a szeretet, csak látnunk kell a jeleket.

Az asztalnál ülők elnézően mosolyogtak, mivel mindőjükben van valami rossz érzés az ifjú tisztelendővel kapcsolatban, aki egy szegény családból származott, de annál jobban igyekezett, hogy az úri társaság befogadja maga közé. Azt mesélték, teljesen megszakította kapcsolatát a szüleivel, akik a décsi dombok közt élnek valami tanyán, mivel vállalhatatlannak tartotta írástudatlan apját és babonás anyját.

Megyek utánad, zegzugos, kanyargós utcákon, a város olyan részébe, ahova ritkán járok, mert elzavarnak innen a rendőrök és az ismeretlen, vad kutyák is megugatnak a nagy, magas kerítések résein át, melyek mögött villák és parkok bújnak meg. Megyek, és nem törődöm a sűrűsödő sötétséggel, a hideggel, a kései órával, mert csak a beígért kakaó jár a fejemben, melyet a gazdag gyerekek isznak a kávézóban, és utána azt mondják rá, anya, ez isteni volt, mert anyjukat kísérik el a barátnőjével való találkozóra, és miközben a felnőttek gyufát vesznek tőlem, e gonosz gyerekek grimaszolnak felém, belém csípnek, vagy csak unottan elfordulnak láttomra. Ma este kicsit tán én is olyan leszek, mint ők.

– Visszatérve a novelláira, a leginkább megindítót még az ősszel olvastam, ahol az a tűzvész leírása egyrészt elborzasztott, másrészt a kisgyermek haldoklása és mennybe kerülése igazán meghatott – jegyezte meg most az asztal túloldaláról egy tudálékos asszonyság, a patikus felesége. – Úgy írta le a gyermek szenvedéseit, mintha ott lett volna.

Az újságíró komoran maga elé, a poharába meredt. Gyönyörű, hullámos üstöke mögé glóriát vont egy gyertya, ahogy lassan, emlékei közé merülve mondta: – Ott voltam. Történetesen a tűzvész éjszakáján a közelben, egy csárdában éjszakáztam. Segítettem az oltásban is. A két szülőt már nem tudtuk kimenteni. A gyerek valahogy kimászott a lángok közül az egyik ablakon. A csárdába vittük, szekéren, fogtam a kis kezét, és vizes ronggyal borogattam, de mire odaértünk, bizony, elfogyott belőle az élet. – Felnézett rájuk, tekintete csillogott: – Talán jobb is, mivel borzalmasan szenvedett szegénykém.

Ismét mély csendbe merültek pár másodpercre, aztán a szakácsnő behozta a sülteket, és meglódult a társalgás.

A házad nagy és komor, magas falakkal körülvett épület. Csikorog a kulcs a zárban, ahogy kinyitod a kaput, majd előre sietsz, fel a lépcsőn. Odabenn üres és csöndes minden, azt gondoltam, van szolgáló, de nincs jele életnek, ettől rossz érzés kerít hatalmába, mert mégis csak egy idegen férfival vagyok egyedül, bár tizenkét évesen, de hallani mindenfélét a bordélyban a lányoktól fura urakról és fura kívánságaikról. Ám ahogy lesegíted rólam a tálcát és a kendőt, semmi illetlenség nincs mozdulataidban. Nem érsz hozzám, előttem mész, mutatod az utat a konyhába, kihúzod székem, mintha egy kisasszony lennék, majd tejet mersz egy kannából és nagy, barna dobozban előkerül a kakaó is. Háttal állva motozol, mint egy varázsló, sokáig kavargatod, alig tudom kivárni, míg elém teszed. Nagyon jó az íze, csak hideg.

A rágás, csámcsogás, nyeldekelés és szürcsölés zajai betöltötték a szobát, és jó húsz percig nem is történt érdemi beszélgetés. Mikor végeztek, és már csak elégedetten meredtek maguk elé, megszólalt a bejárati kolomp. A szakácsné ment ajtót nyitni, kábán, de érdeklődve hallgatták, hogy perlekedik valakivel. A ház úrnője, aki olyan volt, mint egy felékszerezett, sovány gazella, félig felállva fülelte a szóváltást. – Csak egy koldus – nyugtázta aztán, és visszahuppant helyére, kendőjébe rejtve egy halk böffenést. – Minden nap bekopogtat pár. Állítólag keletről jönnek, ide menekülnek hozzánk, mint a csótányok. Nem is tudom, mit remélnek ezek az emberek.

– A kétségbeesés hajtja őket, meg a szegénység – jegyezte meg az újságíró csöndesen, mire egy megrovó pillantás volt a válasz, de nem a nő, hanem férje, a ház ura szólalt meg: – Attól, hogy sanyarú a sorsuk, még lehetne erejük változtatni rajta. Véleményem szerint ezek az emberek elfordultak a civilizációtól, nem hajlandóak elfogadni a mi törvényeinket, világlátásunkat, úgy élnek, mint a vadak, akikről az imént szó volt. Munka, akarat és hit nélkül tengődnek, így azt gondolom, nem méltóak a sajnálatunkra. – Közben zárult az ajtó, már csak a szakácsnő dörmögött mérgesen a folyosón. – Kiadtam a személyzetnek, hogy semmiféle könyörületet ne tanúsítsanak irányukba – tette még hozzá elégedetten a férfi. Az újságíró hallgatott, villájával a hús maradékát, egy mócsingos darabot piszkálgatva.

Egy székbe ülsz, az asztal túloldalán, és kérdezgetni kezdesz. Meséljek magamról. Ugyan mi érdekes van azon? Meséljek a szüleimről. Hol nőttem fel? Jártam-e iskolába. Furcsa, hogy valakit ennyire érdekeljek, az emberek legtöbbször átnéznek rajtam, néha azt érzem, ha egyik napról a másikra eltűnnék az utcáról, senki nem venné észre a hiányom, legfeljebb a madám, aki az árut kölcsönzi nekem, és akinek minden forint felét oda kell adnom. Mégis, most úgy érzem, hogy figyelmedben lassan megmelegszem, noha hűvös, majdnem hideg van a házban. És ahogy előveszed a kis noteszod, és írni kezded, amit mondok, már némi büszkeséget is érzek, mert útközben elmondtad, újságíró vagy, és arra gondolok, megírod majd a lapodban az életem, a sanyarú kis sorsom, úgy, ahogy az zajlik nap mint nap. Észre sem veszem, és áradni kezd belőlem a szó, igaz, mind lassabban és lassabban, mert fura kábulat vesz erőt rajtam, de ez talán a kakaótól van. Ami isteni volt.

Kisvártatva a ház úrnője kezdeményezte, hogy menjenek át a szalonba, ahol szívesen énekel, amennyiben az iskolaigazgató zongorázik. A társaság egy emberként üdvözölte az ötletet, noha alapvetően nem kedvelték a nő magas és kevésbé magabiztos hangját, de úgy érezték, ennyivel tartoznak neki, ha már megitatta, -etette őket. A folyosón az újságíró a gyógyszerész mellé lépett, és halkan így szólt hozzá: – Abból a kiváló altatójából ismét vételeznék majd.

A másik feléje fordult, felvonta szemöldökét csodálkozásban: – Ilyen gyorsan elfogyott a múltkori adag?

– Borzalmasan alszom mostanában – vont vállat az újságíró.

– Egy korty tokaji lefekvés előtt, nekem ez a módszerem – bizonygatta a gyógyszerész. – De természetesen összeállítom magának, holnap jöjjön be érte.

A petróleumlámpák fénye egy nagy tüzes gömbbé mosódik szememben, ahogy a fáradtság mind jobban hatalmába kerít. Nem éreztem még ilyet soha, tavaly télen se, amikor azok a nagy, kábító hidegek voltak. Te csak figyelmesen nézel, nem mozdulsz, míg az asztal lapjára hajtom kezem, rá a fejem, és elpilledek. Arra riadok, hogy rémisztően hideg van, arcom és kezem elzsibbadt. Nem is csoda, mert odakinn vagyok, az udvaron, a fal tövében, egy szál pendelyben, még a kopott kis cipő sincs lábamon. A szégyenen kívül nem érzek mást, nem érzek félelmet vagy riadalmat, noha biztos, hogy megfagyok, ha így itt maradok. Helyette békésen körbenézek: sötét van, csak az utcai lámpa dereng be a magas kerítés felett, társaim hólepte bokrok és egy göcsörtös szilvafa. Lábam-kezem béna, a borzalmas hidegtől és valami mástól is, valami bódító érzéstől, ami olyan, mint amikor pálinkát iszik az ember. A lányok a bordélyban egyszer itattak velem, azóta se kívánom azt a csípős, keserű ízt. Tudom, ha felállnék, kóvályognék, de mozdítani se bírom tagjaimat, csak bámulom a házad, melynek ajtaja nemsokára kinyílik, és itt vagy te, a megmentőm, jössz, közeledsz, egyre csak jössz, míg már csak téged látlak.

Az ének ezúttal egészen elviselhető volt. Az asszony vallásos témákkal kezdte, majd romantikus, kedves kis dalokat adott elő. Az újságíró hátul állt, kezében egy pohár likőrrel. Mikor véget ér az első dalcsokor, kelletlenül tapsolt, majd kiment a téli kertbe dohányozni az iskolaigazgatóval és az ügyvéddel. Odabenn tilos volt, a háziasszony migrénes fejfájást kap a füsttől. A társalgás halkan és nehezen indult, mindannyiójuk gondolatai szerteszét lófráltak, nehéz volt egyesíteni útjaikat.

Leguggolsz, rajtad persze nagy, meleg kabát van, irigylem, ám nem szólok, nem tudok, alig forog nyelvem. Kérded, mit érzek, mondjam el, milyen a hideg, és már ott is van kezedben a notesz. Amikor kijön a hang a torkomon, csalódott leszel, mert csak annyit mondok, fázom, segíts, mire türelmetlenül bólintasz, homlokomra teszed kezed, csuklómat tapogatod, majd jegyzetelsz valamit. Aztán megígéred, ha elmondom, mit érzek, visszaviszel a jó meleg házba. Ez kedves ötletnek tűnik, ezért beszélek neked a hangyákról a bőröm alatt, a tűszúrásokról az ajkamban, a lábam és karom lassú megkövüléséről, arról, hogy alig kapok levegőt, és a homlokom mögött mintha jeges vatta lenne. Elégedetten bólogatsz, írsz, majd mikor belém csuklik a szó, felállsz, és visszamész a házadba. Várom, hogy gyere a pokróccal, vagy valami kabáttal, és ments meg, de csak a hideg és a sötét marad velem, majd később odabent kialszik a fény, és ekkor lehunyom végre szemem.

– Miről ír legközelebb novellát, barátom? – kérdezte az ügyvéd kedélyesen, csak hogy összekapcsolja őket végre valami a füst ködén át. – Megvan már a témája?

Az újságíró keserűen elmosolyodott, majd hamuzott egyet, így elfordult a másik kettőtől, és a kinti sötétséget bámulva mondta: – Hallottak a kis gyufaárus lányról, akit a parkban találtak a múlt héten?

– Borzalmas eset – mondta az iskolaigazgató. – Szerencsétlen gyermek. Azt mondják, egészen szoborszerűvé fagyott a nagy hidegben.

– Tanítványa volt? – firtatta az ügyvéd közömbösen.

– Nem emlékszem rá – vallotta be az igazgató zavartan.

– Szóval ő lesz a téma? – kérdezte az ügyvéd némiképp türelmetlenül az újságírót. – Valóban rejtély, miért töltötte az éjszakát odakinn. Azt mondják, volt hol laknia.

– A bordélyházban élt, a pincében – morogta az igazgató. – Azt mondom, ennél a fertőnél még az is jobb, amit a szegény kislányra mért a kegyetlen sors.

A harmadik még mindig nem szólt, csak állt mereven, továbbra is háttal nekik, hallgatta, ahogy a másik kettő most a bordélyházról és a lányokról kezd el csevegni, hogy melyik a legjobb és a legtüzesebb, vagy hogy mennyire felvitte a madám az árakat az utóbbi időben. Nem moccant, nem szólt semmit az újságíró, de mindeközben titkos büszkeség feszítette, immár napok óta, mert fejében már ott volt az egész, gyönyörű és fájdalmasan szomorú történet. 

2017