Míg fekszem a mélyben

Ismét a Járványügyi álmok című novelláskötetből rakok fel egy tízoldalas anyagot. Valamennyi önéletrajziság van benne, aki valaha dolgozott ügyfélszolgálaton, talán rá fog ismerni néhány általános érvényű megállapításra, igazságra. A cím hangzását Faulknertől vettem (akit egyébként - ahogy öregszem - egyre nagyobb írónak tartok), a hangulata, és a kezdés pedig egy film noiros moziból lett kölcsönözve. Ez a novella tulajdonképpen egy eredettörténet, a "honnan származik a fertőzés?" kérdéskörre adott irodalmi válasz. Annak idején, az ügyfélszolgálaton valóban elég sok feszültséget generáló szituáció volt, már ha az ember komolyan vette az ilyesmit. Sajnos én negyvenöt éves koromig mindig mindent komolyan vettem: a hivatást, az erkölcsöt, a morált, az irodalmat, a szüleimet, a szerelemt, a barátságot. Emiatt persze időnként fájt a szívem. Ilyen egyszerű ez.

Idelenn lebegek a Diana utcai víztározó főmedencéjének alján, és azon tűnődöm, ki ölhetett meg. A víz, mely kiszorította belőlem a szuszt, a kolonc a lábamon és a púp a tarkómon, mely már sosem fog lelohadni – mind a rejtély kirakósának egy-egy darabja.

Persze, tudom, messzebbre, jóval messzebbre kell visszatérnem emlékeimben, hogy megértsem ezt az egészet. Lassan végigpörgetem hát magamban a dolgokat, sejtve, hogy inkább a belőlem kiázó düh az, ami fontos, és nem a múlt. A düh a jövő.

Ha őszinte vagyok magammal – és most már miért is ne lennék – kevés szerethető dolog volt az életemben. A családom mesze, vidéken élt, barátaim a fővárosba költözésem után nem kerültek. A várost az első perctől, és aztán tíz éven át szakadatlanul rühelltem. Ez még nem harag volt, csak megvetés, nyomasztó rosszkedv. Ki nem állhattam az összefirkált, gőgösen szecessziós épületeit. A szemetes járdákat, a kocsisorokat, a buszokon préselődő tömeget. A rikító, ostoba reklámokat, melyeket minduntalan a szemem elé villantott. A terepjáróban nyomakodó sofőrjeit, az utcán ténfergő koldusait. Idegesítettek a végtelen útfelújítások, az örök renoválások, a bűz és a kopott színek. Minden, ami új volt ebben a városban, ízléstelennek tűnt, minden, ami régi, merevnek és szürkének. Csapdába csalt, és rám telepedett, mert csak itt szerezhettem munkát, de a pénzem is elköltette. Boltjai drága és túlzó kínálattal, az albérletem havonta ismétlődő teherrel, kultúrája érthetetlenül távoli hangjaival frusztrált. A fák ugyanúgy szenvedtek a szmogban, mint én. Csak idő kérdése volt, hogy kidőljünk.

Ám mindez kevés lett volna ahhoz, hogy gyilkoljak.

Az igazi harag a munkámból fakadt. Éveken át, lassan, alattomosan gyűlt bennem, mígnem rájöttem, hogy milyen messzire sodorhat.

Ám csak sorban, legyünk alaposak, kezdjük itt is az elején.

Majd egy évtizede vagyok, illetve voltam a fővárosi vízművek Turbán utcai ügyfélszolgálatának dolgozója. Egy kis irodánk van a budai hegyekben, nem messze attól, ahol most libegek. A környéken lakó gazdag emberek lusták voltak bemenni a központi ügyfélszolgálatra, a Váci útra. Valamelyikük ismerőse a vízműveknél volt vezető beosztásban – így létrejött ez a kirendeltség. Felvettek hozzá egy főnököt, Andrást, Marikát, az ügyfélszolgálatos váltótársamat, a könyvelésre három nőt, Ernőt, a karbantartót és engem. Ez volt az első és az utolsó munkahelyem.

Az ügyfélszolgálati munka maga az élet metaforája. Kellemetlen, változékony és kompromisszumok sorát hordozó. Minden egyes alak, aki belép az ajtón, potenciális őrült. Mindenki, aki rossz számlát kap, dühöngő fenevaddá válhat asztalomnál. Minden probléma, ami eléd kerül, megoldhatatlan a cég merev struktúrája miatt. Bármennyire is igyekeztem, az általam képviselt rendszerrel szemben nem tehettem semmit. A bajokat nem kijavítani, csupán enyhíteni, a panaszokat csitítani tudtam. Éveken át kerestem a kiutat ebből a kényszerhelyzetből – de csak falakba ütköztem. Aztán, nem is olyan régen, rájöttem, hogy mindezek miatt már nagyon dühös vagyok.

Anyám mindig azt mondta, már gyerekkoromban hevülékeny, ingerült kisfiú voltam. Később, felnőttként, az iskolában majd az ügyfélszolgálaton megtanultam uralkodni mérgemen. Talán túlságosan is jól. Sejtettem, ha a hozzánk betérő gazdag panaszosok arcába vágnám dühömet és tehetetlenségemet, másnap már nem kellene bejönnöm dolgozni. Visszafogtam hát magam, és nyeltem. András, a kopasz, ötvenes főnök, ki már csak a nyugdíjra várt, gyakran megdicsérte hidegvérem. Ilyenkor elképzeltem, hogy a levélbontó kést a koponyájába döföm, és a nyelet elcsavarva a csontba töröm a pengét. A szőrmebundás hölgyet, aki a számlán sérelmezett összegnél tízszer többet költ el a napi bevásárlásnál, szívem szerint benzinnel gyújtottam volna fel. A fiatal házaspárt, aki a vízminőség ellen háromszor nyújtott be panaszt, ecettel teli hordóba fojtottam volna. Mindezt megterveztem és eljátszottam magamban, az utolsó részletig, de nem használt. A düh egyre csak nőtt és fortyogott bennem. Semmi nem tisztított meg tőle, az időnkénti barátnők, a kocogás vagy a tiszta szesz sem ért semmit. Ez a harag olyan volt, mint egy rákos burjánzás, vagy mint az a dél-amerikai bélféreg, mely a vizeletsugáron át jut a testbe, és ott több méter hosszúra megnyúlik.

A környezetemben lévők sem sokat segítettek. András unalmas és zárkózott ember volt. Reggel behúzódott a hátsó irodájába, és azután csak ebédidőben, illetve munka végén láttuk ismét. Ha különösen fontos vagy főnökért kiabáló ügyfél ült előttünk, akkor nagy kegyesen előbújt, és csitító, sima hangján megoldotta a problémát. Megvetettem, biliárdgolyó fejében nem láttam semmi érdekes gondolatot vagy érzést. Haszontalan volt, mint az ürülék, mely reggel kijött belőle. Ha nem születik meg, és nem mászkál ennyi ideig a bolygón – semmi nem változott volna a világon. Ez az üresség felháborítóbb volt, mint Marika fecsegése.

Ő túl nyílt volt. Még a kezdtek kezdetén három nap alatt mindent megtudtam az életéről. Az impotens férjéről, a haszontalan kamaszlányáról és a hülye rokonairól. Be nem állt a szája, folyton vagy őket ócsárolta, vagy velük kacarászott, pletykálkodott, veszekedett a telefonban. Ha épp csöndben volt, akkor evett. Hatalmas szendvicseket reggelizett, ebédre fazéknyi leveseket, sülteket, délután édességet habzsolt. Mégsem hízott el. Nem volt sovány sem, csak arányosan vastag, mindenhol. Nyakán, karján, lábán feszültek régies ruhái, mintha pár számmal kisebbek lettek volna. Tudtam, amellett, hogy lenéz, a hátam mögött mindenféle őrültséget terjeszt rólam az irodában.

Néha, késő délutánonként különös elváltozáson ment keresztül. Eltelve az étellel, székében elomolva, a sárga napfénybe tartotta arcát. Ajka lebiggyedt, szája elnyílt, és szeme elkerekedett. Mintha befelé figyelt volna, meglepetten rettegve valamitől. Ki tudja, milyen képek vonultak el vak tekintete előtt, hol járt képzeletében?

Még az is lehet, hogy volt valami torz és rejtett szörnyűség a személyiségében vagy múltjában – ami miatt gyilkolnia kellett időről időre, mint nekem. Csak az ő áldozata én lettem. Persze ez csak egy ötlet.

Nem voltak barátai. Mivel túl pletykás volt, a hátsó részlegben dolgozó könyvelők nem szívesen álltak szóba vele. Igaz, velem se. Két fiatalabb nő és egy idős asszonyság vezette fel a behozott reklamációkat. Ők vizsgálták ki, levelezték le őket. Elkészítették négy kerület havi számláit, korrigálták őket, majd kijavították a korrekciót is. Főképp egymással társalogtak, bár, ha betértünk hozzájuk valamilyen hivatalos ügyben, majd mindig csöndben dolgoztak. A baráti viszonyok folyton váltakoztak körükben, soha nem lehetett tudni, melyik páros közösíti ki épp a harmadikat.

A csapathoz tartozott még Ernő, a karbantartó, egy mokány, barna emberke is. Halk volt, szelíd szavú és nagyon készséges. Azt gondolom, senki nem vette emberszámba, ahogy én sem. Az ő feladata volt a pár utcával feljebb lévő víztározó, mostani sírom felügyelete is. Nagy kulcsokat hordott az övén, melyekkel mindenhova bejutott. A nap végén leadta nálunk. Akármelyik dolgozó megtehette hát, hogy elsüllyessze itt a testem.

Ernő keveset beszélt, akkor is csak munkáról. Marika régebben, pár éve próbált kikezdeni vele, de nem járt sikerrel. Talán homokos volt. Mindenesetre a dolgát ellátta becsülettel. Észre se vettük, hogy feltűnik, megszerel valamit, és már odébb is áll. Legjobban még a nagy fémtáskája jelezte ottlétét. Gyakran belerúgtam, ilyenkor napokig fájt a lábam. Mikor szitkozódva felnéztem, láttam, a kirakati növényeket locsolja, vagy égőt cserél. Dühítő volt ez a szürkeség és láthatatlanság.

Később Marika elmondta, hogy a gyerekei nem állnak szóba vele. Valahol itt, a hegyvidéken laktak, míg Ernő odalenn, egy apró panelben. Kitanítatta, felnevelte őket – és a kölykök így hálálták meg. Talán szégyellik, talán csak túlléptek rajta.

Amilyen kiismerhetetlen volt Ernő, olyan jól zártam el én is a mindennapi dühömet. A gyomrom és az ágyékom közt fészkelt, éjszakánként, a Moszkva téri apró lakásban fekve elalvás előtt gyakran tapogattam. Volt, hogy már a bőrömön át is éreztem a dudort, és tudtam, ismét ölnöm kell, különben elpusztít. Ilyenkor másnap reggel még gondosabban készülődtem. Fehér ingem tűhegyes gallérját levasaltam, nyakkendőm alját fekete nadrágomba tűrtem. Busszal mentem fel az Istenhegyi úti megállóig, onnan pedig elsétáltam az irodába. Ezek voltak a legszebb és legnyugodtabb percek életemben. A hegyek és a fák köröttem olyanok voltak, mint egy természetfilm díszletei. Mintha nem is a fővárosban, hanem egy vidéki szanatórium parkjában sétálnék. Néha még fütyültem is, főképp, ha a csomó sem nyomta a hasamat.

Aztán be kellett mennem az irodába dolgozni.

Minden nap akadt olyan ügyfél, akivel nem lehetett mit kezdeni. Ez volt az egészben a legrosszabb – a tehetetlenség. Még ha az illető nyugodt és kultúrált reklamáló volt, akkor is feszített és dühített a tudat, hogy azonnal nem tudok semmit megoldani. Képtelen voltam orvosolni a gondokat. A türelmüket kértem, és levelet ígértem. A legtöbbjüknek ez persze nem volt elég, közülük kerültek ki az igazán nehéz esetek. Marika később érkezett, tízkor, és ő maradt az esti műszakra. Azt mondta, akkor kevesebb bolond jár be.

Nálam folyton felbukkantak, hogy különféle módokon felszítsák haragomat. Voltak, akik csak grimaszoltak, és arckifejezésükből leolvashattam mindent. Mások szúrós, kellemetlen megjegyzéseikkel igyekeztek felhergelni. Megint mások fokozatosan emelték hangjukat, míg a beszélgetés vége kiabálás lett. Az ilyen jelenetek után percekig, órákig, napokig nem bírtam megnyugodni. Azt hiszem, túlérzékenységnek mondják az ilyesmit. Éjjelente forgattam magamban a történteket, elemeztem a helyzetemet, saját hibáimat. Újrajátszottam képzeletemben az egészet százszor, ezerszer – számomra dicső és diadalmas befejezésekkel. A bennem feszülő düh egyre csak nőtt, minden emlékszilánk fájdalmas döfés volt gyomromban. Évekkel ezelőtt megéreztem – tennem kell valamit, különben a dolgoknak rossz vége lesz.

Egy olyannal kezdődött, aki sokadszorra jött vissza hozzánk. Az új órájának mérési eredményeit sérelmezte, úgy vélve, túl gyorsan forog benne a számlálókerék. Előttem van az arca, ebben a zöldes fényben, a medence alján is fel tudom idézni asztalom előtt ülő alakját. Nyurga, negyven körüli férfi volt. Úgy nézett ki, mint egy középiskolai matematikatanár. Csontos képén megfeszült a bőr, és sötét tekintetében nem láttam megértést, csak kimondhatatlan elégedetlenséget.

Tudtam, hogy nem fog leállni. Korábban már beszélt Marikával és Andrással is. Azon a májusi délelőttön ismételten panaszt akart benyújtani a korábbi panaszlevelének késedelmes kivizsgálása miatt. Olyan hangszínen beszélt, amitől a kezem az asztal alatt, a combomat markolászva is remegni kezdett. A pökhendiség és a sértő él egy sajátos keveréke volt, minden szava savba mártott nyílvessző. Tudtam, hogy provokálni akar, hogy aztán ellenem is panaszt tehessen. Főképp az iroda dolgozóinak értelmi képességeire, iskolázottságára tett megjegyzéseivel próbálta ezt elérni. Marika már rég kiosztotta volna, majd hazaküldi – de ő még nem ért be, én pedig tehetetlenül hallgattam Aztán, mikor a sértegetés kifulladt, és papírt kért az új leveléhez, megtörtént. Elécsúsztattam egy lapot, majd tollat nyújtottam felé. Ujjaink egy pillanatra összeértek, és amikor megéreztem a bőre melegét, kirobbant belőlem a düh.

Nem volt látható dolog. Semmi különös nem történt, csak felvillant bennem minden gyűlölet, pont akkor, mikor megérintett. Ma sem tudom, hogy működött, talán valami rejtett biológiai áramlással, energiaátvitellel vagy egyéb paranormális módon. A férfi velem szemben elsápadt, majd köhögni kezdett. Aztán összegörnyedt, és szinte elbújt az asztal alá. Amikor felállva megnézem őt, már vörös volt a padló. Sugárban vért hányt a saját cipőjére, és néha tehetetlenül felpislogott rám. András hívta a mentőket, de akkor már késő volt, kiterítve, mint egy leszúrt disznó feküdt a szőnyegen, feje alatt kabátommal.

Míg a többiek izgatottan tárgyalták a történteket, a szűk kis mosdóban lemostam arcom. Akaratlanul is gyomromra tettem vizes kezem, és éreztem, a hasfalamból eltűnt a feszültség. Akkoriban még nem tapintottam ki a dudort, csak időről időre egy erős szorítást éreztem odalenn. De akkor ez felengedett, és a vizeletszagú helyiségben állva olyan volt, mintha székelés után a teljes bensőm, a belek, a nyálkás tekervények, a vörös mirigyek, a bordák csontjai, a bíbor és lila, erekkel átszőtt szervek csomói kijöttek volna belőlem. Üres voltam és nyugodt. Jelenlegi állapotomhoz hasonlítom az érzést – mintha mély, sűrű folyadékban, talán magzatvízben lebegnék, mely beburkol és körbefog.

Ahogy kiléptem a mosdóból, megütötte fülem az egyik számlázó bátortalan megjegyzése arról, hogy több gondunk nem lesz az ügyféllel. Ernő egy mocskos ronggyal mosta fel a vért – melynek érezni lehetett a szagát a levegőben. Mélyen beszívtam, és megértettem, hogy én tettem, és hogy jól tettem.

Ezután hosszú hetek, talán hónapok teltek el a következőig. Akkor még nem tudtam, de ismét fel kellett gyűjtenem a megfelelő mennyiségű dühöt, hogy ölni tudjak. Később az egésznek lett egy ritmusa. Megtaláltam odalenn a csomót. Figyelemmel követtem növekedését. Belebámultam az ordító arcokba, hagytam, hogy elmondják átkaikat, tűrtem a cüccögésüket, míg az adatbázisban kutakodtam. Rögzítettem panaszaikat, és vártam a következő áldozatot. Tudtam, olyan kell, aki megérdemli.

Hogy az ki legyen – nem volt nehéz eldönteni. Mindig van olyan, aki megérett a halálra. Naponta találkozunk emberekkel, akiket szívesen eltörölnénk a föld színéről. Számomra az is fontos volt, hogy az illető ügye, mely nyomasztó teherként horgonyzik adatbázisaink mélyén – végre lezáruljon. Ha úgy tetszik, csak a munkám végeztem, igaz, más, kifogásolható eszközökkel. Problémát oldottam meg, véglegesen, olyan tökéletességgel, amire a cég nem volt képes. Mivel magamra hagytak, a képességem maradt egyetlen mentőövem a kezelhetetlen ügyek esetében.

Egy nyárvégi délelőtt került sor a másodikra. Óvatosabb lettem, nem akartam jelenetet. Mikor kipirulva, a kiabálástól megizzadva elhagyta az épületet, kisétáltam utána az utcára. Követtem őt pár méteren át, majd megszólítottam. Meglepetten fordult hátra, és automatikusan nyúlt a tollért, melyet szerintem ott hagyott nálunk. Persze, hogy az én tollam volt, csak azért kellett, hogy megérinthessem.

A tűző napfényben és a forróságban egy pillanatra úgy tűnt, kudarcot vallok. Visszaadta a tollat, és köszönés nélkül sarkon fordult. Kétszer is érintettem közben, és éreztem azt a zsibbasztó, könnyű áramütést, mint legutóbb is. Ez a nő, ez a harmincas, filigrán, kosztümös üzletasszony azonban erősebb volt, mint az első áldozatom. Bizonyára esténként, munka után lejárt egy méregdrága edzőterembe, hogy aztán hazamenve átnézze a számláit, keresve, melyikbe köthet bele. Hat lépést megtett még, majd összerogyott. Nem kellett közelebb mennem, onnan, ahol álltam, onnan is láttam, hogy a szíve tájékát markolássza. Pár másodpercig még mozgott lába is. Körbefordultam – az utca üres volt. Visszamentem az irodába, és vártam a mentő szirénáját.

Soha nem éreztem lelkiismeretfurdalást, csak a babánál. Ez egy hosszú várakozás végén történt. Nagyon figyelmetlen voltam, és máshol járt az eszem. Akkoriban nem volt megfelelő áldozat. Valahogy az összes reklamáló túl esetlennek, szánalomra méltónak tűnt. Néha azon kaptam magam, megértem őket.

Egy este, mikor én maradtam a kései műszakban, behozták azt a gyereket, egy kis, fonott kosárkában. Az anyja egy megrepedt vezeték miatt akart bejelentést tenni, mely minduntalan elárasztotta az utcájukat. Emlékszem, kemény fagyok voltak, joggal sérelmezte, hogy nem tudnak feljutni kocsival a lakásig. A gyerek végig ott gügyögött mellette egy széken, szeme előtt forgatta a cumiját és nyáladzott. Mikor végeztek, a nő felkapta, mint egy csomagot. Ekkor a baba kezéből kiesett a cumi, én pedig, mivel a lábamhoz gurult, lehajoltam érte. Adhattam volna az anyának is. Annál is inkább, mivel a padló piszkos volt. Mégis, akaratlanul is a kiskölyöknek nyújtottam. Csak hogy érezzem, milyen érzés, mikor egy ilyen apró ember elvesz tőled valamit.

Nem haragudtam rájuk. Egyszerűen csak túl sokáig gyűlt bennem a méreg.

Amikor elkezdett köhögni, az anyja elsápadt. Aztán nagyon hirtelen elhallgatott mindenki. Eltelt öt vagy hat másodperc, míg rájöttünk, hogy nem lélegzik. A nő szinte kitépte a takarók közül, és védekezően elfordult. Biztos vagyok benne, hogy megérzett valamit. Nem mertem közbeavatkozni, halk nyöszörgésféle tört elő belőlem, sután léptem egyet előre, majd hátra. Néztem, ahogy az anya előbb az apró szájban turkál, majd a mellkast és a torkocskát nyomkodja. A baba azonban csukott szemmel hevert keze közt, mint egy rongybábu – és továbbra sem lélegzett. Most, a víz mélyén, már tudom, min mehetett keresztül. Ott és akkor azon járt az eszem, hogy vajon mennyi ideig bírja agykárosodás nélkül.

Aztán, mikor az anya végre felsikoltott, András feltépte az ajtaját. Soha nem örültem még ennyire a látványának. Valamiképp azonnal megértette, mi történt. A nőhöz rohant, és nem próbálta elvenni tőle a testet. Egyszerűen csak villámgyorsan ráhajolt a gyerekre, két ujjával összecsippentve azt a pici orrlyukat. Aztán belefújt a szájába.

A következő, amit hallottunk, a baba köhögése majd sírása volt.

András hátralépett, karba tett kézzel bámulta, ahogy a nő ringatni és babusgatni kezdi a babát. Egyiken sem néztek rám, mintha ott se lennék. Jobbnak láttam kitántorogni a friss levegőre. Amíg a fagy átjegesítette kopott öltönykabátom, elhatározásra jutottam.

Közeledett a karácsony, a megbékélés lehetősége. Leszaladtam hát három háztömbnyit, és megszabadultam a dühtől. A buszmegálló felé menet volt egy ház, melynek kerítése mögött óriási, meghatározhatatlan fajtájú kutya várta a járókelőket. Ha elfelejtetted, hogy ott van, hördülő csaholásával a frászt hozta rád. Most, a pattogó hidegben állva megvártam, míg kiugatja magát, majd benyúltam, és megragadtam az állkapcsát. Amikor belém mart, éreztem, elönt a düh. Felvinnyogott, majd hátsó lábai megroggyantak. Elengedte a húsom, és eldőlt. Soha többé nem hallottam hangját, de a tetanusz napokig fájt.

A következőnél majdnem lebuktam.

Marika ügyfele volt, vagyis ő foglalkozott vele több alkalommal. Egy idős, csupa csipke és ránc, félig süket hölgyike. Én csak kaján mosollyal hallgattam, ahogy Marika hosszú délutánokon át hiábavalóan és üvöltve győzködi arról, hogy a számláin nincs rajta a szomszéd vízfogyasztása.

Aznap azonban rám maradt a dolog. Marika kiszaladt a boltba, hogy bevásároljon húsvétra. A vénség pont ekkor tipegett be, és pár perc értetlenkedő zsörtölődés után leült az asztalomhoz. Mikor reszkető kezeivel kezdte előszedegetni gyűrött számláit, beadványait, kacskaringós betűkkel írt leveleit – tudtam, nem lesz jó vége.

Gondosan átnéztem mindet. Húztam az időt, hátha visszaér Marika. A hölgy csak ült velem szemben, remegő fejjel, néha köhintett egyet. Mikor már nem várhattam tovább, elmondtam az igazat. Hogy a szomszéd nem lopja a vizet. Kétszer kellett megismételnem, mert nem értette. Láttam a küszködést a szemében, ahogy a számat figyelte, és fülelt. Azt hiszem, ez a kudarc dühítette fel, hogy nem hallott jól. Mikor magyarázni kezdtem, még kevésbé értett. Beszéltem, amíg lehetett, de aztán kifogytam az érvekből. Csöndben ültünk talán percekig is, vártam, hogy valami történjen, bejöjjön egy másik ügyfél, visszaérjen Marika, vagy kinézzen ránk András. Közben nyomult, tolult fel bennem a düh, mint a vaskos hányinger. Épp ezért nem vettem észre, hogy az öreglány is felhúzta magát.

Persze voltak jelek. A feje még jobban kilengett. Púderes arca sötétebb árnyalatúra változott. Kesztyűs keze szorosabban markolta az asztal szélét. És amikor már nagyon hosszúra nyúlt a hallgatásom, egészen nyilvánvaló lett, hogy dühös. Kiáltozni kezdett, mint aki elfelejtette, hogy más még jól hall. Sok szavát meg sem lehetett érteni. Főképp az őt ért megaláztatásról és a pimaszságunkról beszélt. Hogy kihasználjuk korát és fogyatékosságát. Kikérte magának a bánásmódot. A homályos magyarázatokat. Az érthetetlen számokat. Az önelégült vigyorgásunkat.

Hirtelen megéreztem, hogy ott van, kibukik belőlem, mint valami epe, ha nem teszek valamit, eláraszt mindent. A düh a sárga, nem az irigység. És zöld szálakkal van átszőve. Szemem előtt ezek a színek vibráltak, mikor átlendültem az asztalon. Le akartam állítani, hogy fogja be a túlrúzsozott száját, és hagyja abba a sipítozást. Azt hiszem, magam sem tudtam, mit teszek, mikor az ajkaira tapasztottam a tenyerem. Csak egy pillanatra, mert olyan szárazok és élettelenek voltak, mint egy kígyó levedlett bőre. Elkaptam a kezem, és akaratlanul is megbámultam benne rúzsának két csíkját. Utolsó csókja szinte beleégett a bőrömbe, míg ő maga lefordult a székről. Felpattantam, és ahogy leguggoltam mellé, mozgást kélt mögöttünk.

Az egyik számlázó volt. Egy fiatal, esetlen, nagydarab lány. Az utcára nyíló ajtóban állt, kezében kiflivel teli zacskó.

Talán ő gyilkolt meg?

Lenyúltam a hölgy nyakához, és megtapogattam. Alig volt pulzus ott, ahol az aszott bőrben elbújt a verőér. Szemét elfutották a könnyek. Nehezen, gyengén lélegzett. Meglazítottam a gallérját, majd fojtott hangon megkértem a kolléganőt, hogy hívjon mentőt.

Ő tétován mozdult, és ahogy elhaladt mellettem, nagy ívben kikerült, mintha leprásak lennénk, én és a haldokló.

Éreztem, hogy meglátott valamit. Nem tudhattam, mennyit, de hamarosan bebizonyosodott sejtésem.

András másfél héttel később, egy csöndes délután behívott magához. Hellyel kínált az egyszerű kis irodában, majd sokáig szótlanul bámult rám.

Volt az asztalán egy mappa, melyet később, a hosszúra nyúlt hallgatás végén kinyitott. Az első oldalán a nevemet olvashattam. Belelapozott a közepébe. Tanulmányozott valamit, majd rám pillantott, mint aki ellenőrzi a tényeket.

Mikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem, mi a baj.

Azt hittem, óvatosan, távolról közelíti meg a dolgot – de nem így történt. Talán fáradt volt, vagy maga sem gondolta komolyan, mikor rákérdezett, hogy mit csináltam az öregasszonnyal.

Készültem valami ilyesmire, ezért azonnal, talán túl gyorsan válaszoltam.

Semmi közöm nincs a halálához. Elsápadt és leesett a székről. Ezért hajoltam és nyúltam felé. Sajnos már későn.

Merőn nézett pár másodpercig, majd megint az anyagomba lesett, onnan kérdezte, még halkabban, szinte csak magához intézve a szavakat. És a babával mi volt.

Erre nem válaszoltam azonnal, mert megdermesztett a döbbenet, hogy emlékezett rá, és összefűzte a két dolgot. Aztán, túl későn reagálva, visszakérdeztem, milyen babával.

Ekkor már állt, és elhúzta a hátsó ablak függönyét. Egy kertre, nagy, ágaskodó fákra, és távolabb a pesti síkság barnás masszájára nyílt előttünk kilátás.

Elmélyülten szemlélte a tájat, majd megjegyezte, hogy túl sok körülöttem a véletlen.

Erre már én is gondoltam. Vagy talán vágytam rá. Hogy nincs semmiféle különös képességem, csupánrémes természetem, és egy daganat a hasamban, egy sérv. És a halál csak egy gyakori látogató a környezetemben. És a többit csak képzelem. De a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy minden egyes alkalommal én öltem.

Aztán, míg András kinyitotta az ablakot, arra gondoltam, hogy miért ne tehetném meg most is? Mögé kellene osonni. A tarkójára kellene tenni a kezem. Még van bennem annyi harag, hogy egy életre lebénítsam. Nyugdíjba küldhetném, most azonnal.

Megfeszült a combom, és már emeltem magam. Odalentről, az ablakon túlról ütemes neszezés, talán kaszálás hallatszódott fel, a főnököm kedélyesen kiköszönt valakinek.

Ülve maradtam.

András így zavartalanul végigvihette a dolgot. Keserűen és közömbösen közölte elvárásait. Hogy ha még egyszer valami különös történik miattam az irodában vagy a környékén – kénytelen lesz megválni tőlem. Bár régi és jó munkaerőnek tart, személy szerint nem szívlelheti a különös dolgokat. Nem akart bonyodalmakat maga körül, amit meg lehetett érteni. Mégis, a kezdeti riadalmon túl, szavai nyomán elfogott valami undor. Ma is úgy vélem, inkább fekszem itt holtan a mélyben, minthogy éljem az ő életét.

E fenyegetés után az utolsó gyilkosságom sokáig váratott magára. Hónapok teltek el, és a dudor egyre keményebb és nagyobb lett. Már az övem is nyomta, így a nadrágomat vagy feljebb kellett húznom, vagy annyira letolnom, hogy lógott rajtam. Minden kis apróságra kitört belőlem az elfojtott indulat, ezért Marika sokszor napokig nem szólt hozzám.

De nem tehettem semmit. Éreztem, András figyel. Talán ez idő alatt meggyőzte magát, összerakta a dolgokat, és ő gyilkolt meg?

Aztán csak kirobbant a dühöm.

Esős, késő őszi napon történt. A férfi, aki betért hozzánk, zaklatott volt és ittas. Ismerősnek tűnt, de lehet, hogy csak a buszmegállóból. Amikor kipillantottam mögötte az utcára, és megláttam drága autóját, ezt elvetettem.

Marika kávézott, és rá se nézett, ezért azonnal az én asztalomhoz jött. Dülöngélve lépdelt, de volt egész alakjában valami határozott makacsság. Szívós, alacsony ember volt, harminc körüli. Arcát déli nap barníthatta – vagy a hegyvidéki szoláriumok egyike.

Panaszt kívánt tenni a víztározó körüli zajok miatt. Azt állította, a tározó mellett lakik, és napközben pihen, mivel esténként ügyeletes. Ám a folyamatos kopácsolás, csörömpölés és fúrás nem hagyja békén.

Kérdőn néztem Marikára, aztán nekem is eszembe jutott, miről lehet szó.

A hatalmas, földalatti medencékből álló tározó, amely most a sírom, a felszínen csupán földbe bújt kis téglatömb volt. Oldalában lépcső futott, ennek fémkorlátját valaki egy éjjel levágta, és elvitte. Hallottam róla, hogy Ernő fából készít egy ideiglenes korlátot a helyére.

Míg mindezt elmondtam neki, a férfi a fejem fölött elnézve bámulta a falat. Egyik lábáról a másikra állt, majd asztalomra támaszkodott. Haja ziláltan lógott szemébe, néha félresimította. Mikor végeztem, azt mondta, beszélni akar egy vezetővel.

András nem volt bent, egy konferenciát szerveztek a központban, ott szólalt fel. A férfit ez nem is érdekelte – ő azt szerette volna, ha valaki azonnal leállíttatja a munkálatokat.

Nem volt értelme annak, amit kért. Bármikor átmehetett volna Ernőhöz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Bizonyára meg tudtak volna állapodni a csönd és a zaj ütemezéséről.

Mondtam neki, hogy legfeljebb a mestert tudjuk elérni. Hozzá akartam tenni...nem is tudom már mit, mert hirtelen, dühös mozdulattal lesöpörte asztalomat. Tolltartó, tollak, papírdarabok szálltak a levegőben. Marika ijedtében csuklott egyet, majd sziszegve fújta ki a levegőt. Én felálltam, kiléptem az asztal mögül, rá egy papírlapra, és a férfi szemébe néztem. Éreztem, ahogy a düh elönt, felkúszik gerincem mentén, torkomig majd számig tolakszik.

Aztán az ügyfél elfordította fejét, és motyogott valamit, mire hirtelen kiengedett belőlem minden feszültség. Azt mondta ugyanis, hogy elnézést.

Megindult kifelé, de megbillent, összerogyott.

Akaratlanul is odaléptem, és a hóna alá nyúltam. Intettem Marikának, hogy semmi baj. Reméltem, nem maradt harag érintésemben. Ahogy kifelé vonszoltam, a férfi mind jobban rám nehezedett. Az utcán nekidőlt az iroda falának, zihálva mélyeket lélegzett.

A gyógyszereiről suttogott valamit, noha pálinkaszagot lehelt arcomba. Az agyára ment a zaj, és valahol le kellett vezetnie. Magyarázkodására bólintottam, és megvontam vállam. Felajánlottam, hogy elkísérem, ha gyalog kíván hazamenni.

A fejét rázta, majd ellökte magát a faltól, és az autóig egyedül ment. A kulcs kiesett kezéből, mire lehajoltam, kinyitottam neki a kocsit, és tartottam az ajtót, míg beszáll. Meg kellett volna akadályoznom, hogy vezessen, és akkor nem történik semmi. De nem érdekelt, mit csinál, csak minél távolabb akartam tudni magamtól irritáló lényét.

Míg erre gondoltam, a másik kezem ott felejtettem a kocsiajtó keretének ívén.

Így történt, hogy a férfi rácsapta az ajtót.

A fájdalomtól elveszítettem minden önkontrollom. Amikor kiszabadultak ujjaim, és térdre estem, már ismét ott volt fölöttem. Azt monda, orvos, és hagy nézze meg. Felpislogtam rá, és könnyeimen át egy zavaros tekintetű, felelőtlen, nagyszájú ügyfelet láttam. Egy olyan fogyasztót, aki most már fizikailag is bántott. Amint a kezemhez ért, azonnal kiengedett belőlem a gyűlölet. Olyan volt, mint a vízben terjedő tintahalálca. Beburkoltam őt, sárgával és zölddel, átfontam tetőtől talpig.

Csak nézett rám döbbenten, majd szótlanul visszadőlt a kocsiba. Elterült az első ülésen, és nem mozdult többet.

Percekig álltam felette, zsibbadt ujjaimat szorongatva. Mikor a fájdalom alábbhagyott, megtöröltem szemem, és körbenéztem.

Az utca most is üres volt, autó nem közeledett, Marika sem állt az irodaajtó üvege mögött. Óvatosan próbálgattam ujjaimat – remegve ugyan, de ki–behajoltak.

Tudtam, hogy cselekednem kell. András nem hozhatja összefüggésbe velem a halálát.

Átmentem a kocsi másik oldalára, és az anyósülés felőli ajtót kinyitva áthúztam a testet oda.

Aztán beszálltam, és elindultam.

Úgy hevert mellettem, mint aki részeg. Csillogó, merev tekintettel bámult előre, később a feje lecsuklott. Az ágyékán sötét folt terjengett, és amikor a kanyarban nekem dőlt, savanyú szag ütötte meg orrom.

A víztározótól nem messze álltam meg. Volt ott pár nagyon elegáns és visszafogott családi ház. Fogalmam sem volt, mely az övé, találomra leparkoltam hát egy árnyas fa alatt. Két iskolás ballagott el mellettem, lehajoltam a kormányig, mintha a cipőm kötném. A kocsitetőn dobolni kezdett az eső.

Vártam még egy kicsit, majd kiszálltam a kocsiból, és otthagytam a halottat.

Marika nem kérdezte, hol jártam, de morogtam neki valamit az ebédszünetről és a rossz időről. Később, a délután egy unalmas pontján eszébe jutott az eset. Hogy mi történt odakinn a balhés ügyféllel. Megvontam a vállam, majd azt mondtam, elhajtott. Ennyiben is maradtunk, és úgy véltem, ezzel lezárult egy újabb esetem.

Ám öt napra rá meggyilkoltak.

Este történt, én maradtam ügyeletben, mert Marika már a halottak napi koszorúkat intézte, és műszakot cserélt velem. Négy után már senki nem jött be, régebbi, kimenő leveleimet osztályoztam a számítógépen. András ötkor hazament, kifelé biccentett és köszönt. Éreztem, mint mindig a beszélgetésünk óta, figyelmesen végigmér. Hasamban ilyenkor lüktetni kezdett a csomó, mely most még puha és apró volt. A részeg halála kivette indulatom nagy részét. Nem akartam a jövőre gondolni, mikor újból fájó és szorító szükségletté válik a stresszoldás, de ahogy elnéztem főnököm távolodó hátát, tudtam, előbb-utóbb ezt a dolgot is rendezni kell.

Amint bezárta maga után az ajtót, képek sora és hirtelen jött megvilágosodás futott végig rajtam.

Most, a mély vízben lebegve, hova a napfény csak pászmákban, sejtésekben jut le, ismét eszembe jut ez a varázslatos másodperc. Múló, röpke ötlethalom volt, felismerések egymásutánja, melyek akár valós ténnyé is összeállhattak volna. Akkor és ott azonban elfelejtettem, mert megcsörrent a telefon. A bérszámfejtésről kerestek, szabadságolási terveim miatt. Míg türelmesen válaszolgattam a fáradt kérdésekre, a képek kihullottak fejemből.

Ám most itt lebegnek előttem, felettem és köröttem a zöld vízben. Csak ki kell nyúlnom értük, hogy megfogjam és megérintsem őket. Ha jól csinálom, akkor mindenre fény derül.

Legelőbb a halál. Hatkor lezártam a gépem, lekapcsoltam a fényeket, és a fűtést takarékra vettem. A félhomályos térben csak az utcai lámpák világítottak be. Senki nem volt odabenn rajtam kívül, ebben biztos vagyok. Amint kiléptem az iroda ajtaján, és lehajoltam, hogy a jobban lássam a kulcslyukat, ütés érte a tarkóm.

Már vízzel a tüdőmben, a hideget nem érezve, szaglás, hallás és mozdulatok nélkül tértem magamhoz idelenn. Halott voltam, de beletelt pár napba, míg ezt megértettem. A tudatom, mely most a múlt képeit rakosgatja e szubjektív rendbe, nem bomlott fel. Talán a hasamból kisugárzó düh tartotta testemben. Talán csak a kíváncsiság, gyilkosom kilétének rejtélye.

Nem érdekelt, elfogadtam, hogy itt fekszem a mélyben, és halott vagyok.

Az első kép, amit meg kell vizsgálnom, egy elmosódott, vörös paca. Egy arc tükröződik benne. Én az iroda padlóján elsimuló folyadék felett állok, oldalról látok rá az ismerős ábrázatra. A vértócsa felszíne kitisztul, mert napfény hull rá. Gyanakvó tekintet fordul felém, majd egy felmosórongy megbontja az élességet, és eltöröl mindent.

Tétován eloszlik az egész jelenet, hogy újabb bukkanjon elő. Mintha a víz mélyéből úszna felém – egyszerre csak ott vagyok benne. Az utcát látom, az irodából észlelhető szeletét. Forró nyári nap van, én a székem felé tartok. Mielőtt leülök, felnézek, ki az üvegajtón. Egy árny rohan el előtte. Annyit látok csak belőle, hogy munkaruhát visel, kezeslábast. Tudom, hova igyekszik, nem messze az irodától valaki fekszik a járdán. Holtan, magára hagyatottan. Nem sokkal később szirénaszó úszik fülembe.

A következő dolog először csak sötét csomó az éjszakában. Egy buszmegálló, majdnem üres. Felületes pillantást vetek felé, miközben a kerítés mögül fájdalom mar kezembe. A fatákolmány belsejében felizzik egy vörös pont. Az irodában senki nem dohányzik. Vagy mégis? A bent dolgozók közül senki. Az idegen távol van, a téli éj sötétje egyébként is jótékonyan eltakar. Csak mikor visszafelé indulok, akkor láthatja jellegtelen hátam.

A következő egy délután, kilépek András irodájából. Elmosódott suttogás Marika asztalánál. Fűillat leng be mindent. Ernő lassan ellép kolléganőm asztalától. Kezében műanyag pohár vízzel, benne egy fenőkő. Biccent felém, arca merev. Átúszik az irodán, apró, zöld fűszáldarabok százait hagyva maga után a szőnyegen.

Még egy kép – élesebb és színnel teli. Csupán pár napja történt. Álmodozva forgok székemmel, egy levél befejező formuláján gondolkodva. Marika bemegy aláíratni valamit Andráshoz. A nyíló ajtón át látni a főnök fejének csillogását, és előtte, a másik székben egy sötét árnyat. Mint egy varjú, Ernő gubbaszt a székben, fekete öltönye lóg rajta, nyakkendője össze–vissza csavarodik. Egyiken sem néznek rám, András csak bánatosan int Marikának. Cigarettafüst üli meg köztük a levegőt.

A legutolsó kép itt található alattam. A napfény a fenti ablakokon át egy–két másodpercig olyan szögben esik be, ami talán soha többé nem fordul majd elő. Az évszak, a bolygó forgása, a víz mély, észrevétlen áramlása, saját pozícióm csodálatos összjátéka folytán most leláthatok a medence aljáig. Így felismerhetem, hogy mi is az a sötét tömeg, ami odalent fekszik a bokámra csomózott kötél végén.

Hát persze, hogy egy szerszámosláda.

Tudom, hogy a bosszú, ami ért, jogos volt. Mégse türtőztethetem dühöm, ami feltámad még egyszer, utoljára, mikor mindezt megértem. Ernő részeges fiának meggyilkolása miatt kellett elvesznem. Az apai haragnál csak egy erősebb létezik – a temetetlen holtak gyűlölete.

Nem gondolkodom a továbbiakon, ösztönösen történik minden. A bosszú vak indulata végigráng egykori énemen, és mozgósítja azt a furcsa erőt, ami ide sodort. Lágy zsibbadást érezhetnék ágyékom és hasam közt, és a duzzanat hirtelen felhorgadó lüktetését – ha még éreznék. De így is megtörténik, test és idegek híján. Nézem, ahogy a düh nyomában életre kelő sárga és zöld kígyók kitekerednek számon, orromon, fülemen, pórusaimon. Pusztító őrjöngésem millió és millió részecskéje szétárad a medencében. Látom, hamar eloszlik az ivóvízben. Tudom, hogy a kiegyenlítőcsatornákon előbb–utóbb az egész gerinchálózatot bejárja majd. Eljut a legutolsó fővárosi háztartásba is, a levesekbe, teákba, kávéscsészékbe. És megtalálja Ernőt.

Persze, mindez már nem számít. A kiürülés pillanatától kezdve minden tompul. A haraggal együtt az élethez kötődő tudatom is fakul és oldódik. Néha egy-egy pillanatra, hosszú, sötét folyosót látok magam előtt felvillanni. Hamarosan elindulok rajta, indulatok nélkül, mert azokat hátrahagytam nektek.

2011