Marakodipuszta

Akkoriban Kosztolányit olvastam, novellákat, és talán innen az indíttatás egy mesélő, egy felidéző/átélő karakterre. Ármány meg meg talán a Gaiman-képregényből, a Sadmanból szüremkedik be. Nagyon sok fordulat nincs a sztoriban, de a palóc történetek körébe jól illik. Marakodipuszta egyébként létező település, Karancskeszi és Mihálygerge közt fekszik, közel az ország egyik legszebb víztározójához. Az ott élőknek természetesen semmi köze az itt leírtakhoz, jóravaló, istenfélő emberek.

Akkoriban, azokban az időkben nem verték nagydobra a szörnyűségeket, mesélte Ármány a kávéját kavargatva. Nem írtak róluk az újságok, nem kerültek bele a tévébe – valahogy a hatalom, az örök Hatalom mindig elérte, hogy helyben maradjanak a gyilkosságok, ámokfutások, az erőszak tombolásának hírei. Az ember, tűnődött Ármány, talán ezért hajlamos azt gondolni, hogy régebben minden jobb volt, pedig dehogy. Ugyanolyan gonosz és kegyetlen volt a természetünk, tíz, ötven, száz, ezer éve is – csak elfelejtjük azt, ami akkor történt, amit meg nem felejtünk el, azt elnevezzük történelemnek.

Jó példa erre a marakodipusztai esetem. Akkoriban Nógrádban voltam könyvtáros, egy nagyobb bányászfalu művelődési házában. Hamarosan elterjedt rólam, hogy értek mindenféle egyébhez, a helyi értelmiségnek magam beszéltem a pszichológusi képzettségemről is. Főképp a helység orvosával, Szamossal diskuráltunk sokat a rossz mátrai borok felett a lélek rejtelmeiről. Ő mesélt nekem a falutól nem messze lévő tanya, Marakodipuszta hányatott sorsáról is. Népes család, Flintáék birtokolták, akiket a téeszesítés se tört meg teljesen. Hagyományos, nagy família volt, együtt élő nemzedékek sora, hol vasárnap, ebédkor még mindig közös tálból ették a gancát vagy a gulyás, és mindig a férfiaknak jutottak a legjobb húsok.

Szamostól megtudtam, hogy volt azonban egy sötét felhő, egy furcsa jelenség, mely kísértette őket – a puszta lakói közül minden emberöltőben valaki szörnyű ámokfutásba kezdett, kiirtva a család számos tagját, hogy végül önkezével tegyen pontot a tombolás végére. Emberemlékezet óta, vagy legalábbis az anyakönyvi kivonatok szerint, és a templomi temetési feljegyzések alapján immár háromszáz éve meg-megesett ez a csúfság. Szamos járt utána a dolognak, jegyzeteiből könyvet készült írni, Marakodiak címmel, de sose jutott túl a kezdőmondaton. Izgatta őt a dolog, ahogy beszélt róla, látszott rajta, hogy képzeletét felgyújtja e szörnyű história, de meg akarta fejteni az okát is. Leginkább még a kútvízre gyanakodott vagy valami örökletes elmebajra. Mikor megtudta, hogy számos páciensem volt a fővárosban, és hogy gyakorlott hipnotizőr vagyok, rávett, együtt vizsgáljuk ki valamelyik családtagot – fizikailag és szellemileg egyaránt.

Egy szürke márciusi napra behívatta a rendelőbe a gazda feleségét. Azt üzenete neki, hogy valami oltás esedékes. Megszeppent, fiatalos nő érkezett, én a sarokból, az orvosságos szekrény mellől figyeltem, kerek, pirospozsgás arcát, meglepett, kíváncsi bogárszemét. Viselkedése, ruhája olyan volt, mintha a múlt századból jött volna. A vizsgálat idejére kimentem, majd a pállott, asszonyi párával terhes szobába visszatérve kifaggattam, tapasztalt-e bármilyen furcsaságot a családtagok körében. Nehezen nyílt meg, de aztán csak elmondta, hogy a férje cudarul veri a nagyobb gyereket, a fia néha éjszakánként kint kódorog a mezőn, és hogy az apósa, az „öreg”, ki az istállóban él, gyakorta kergeti a kisebb gyerekeket egy baltával. Erre az utolsó kijelentésre összenéztünk Szamossal, majd ő kérdezte, tudnánk-e ezzel a családtaggal beszélni, mire a nő csak vonogatta vaskos vállát, hogy ne akarjunk mi azzal beszélni. Így mondta „azzal”, mintha nem venné emberszámba apósát. Gondoltam, neki csak egy éhező száj a félbolond vénember, mi viszont talán megtalálnánk benne az őrület csíráját, mely a nemzetséget fertőzi. Végül közösen kiókumláltuk, hogy Szamos azzal az ürüggyel kéreti magához, a rendelőbe, hogy el akar adni neki valami földecskét a Szilvásban. Ha már itt lesz, talán meg tudjuk győzni egy vizsgálatról is. Az asszony mérlegelte a lehetőséget, aztán bólintott, hogy elintézi.

A következő héten, valamikor péntek tájban beüzent a vénember az egyik gyerekkel, hogy akkor estefelé felkeresné a doktor urat a föld ügyében. Szamos izgatottan készülődött a találkozásra. Ebéd után eljött a könyvtárba, és megbeszéltük a stratégiát. Ő kezdi majd a beszélgetést, és az üzleti részek után rátér az öreg egészségi állapotára. Azt tervezte, hogy bead neki valami erős nyugtatót, aminek a hatására alaposan kikérdezhetjük, és rávehetjük akár a hipnózisra. Felvetettem, hogy az eljárás talán nem teljesen etikus, de a doktor csak legyintett, ezekkel a barbárokkal, mondta, másképp nem jutunk dűlőre.

Délután bezártam a könyvtárt, hazamentem, elköltöttem szegényes estebédemet, aztán, mikor szürkülni kezdett, átballagtam a rendelőhöz. Szamossal a küszöbön találkoztam – mint kiderült, a Ménes-tanyára hívták, ahol valakit csúnyán összeharapdált egy komondor. Kérte, maradjak, ha megjön az öreg, tartsam a rendelőben, ő is igyekszik vissza mihamarább.

Nem volt sok kedvem a procedúrához – nyúlós, miazmás este ereszkedett odakinn a falura, olyan idő, mikor a petróleumlámpa fényénél legszívesebben Saint-Simont olvasgatva szenderegnék díványomon.

Leültem az orvosi asztal előtt álló székre, és figyeltem a kint gomolygó ködszerű párát, eltűnődve az emberi élet végletességén. Hirtelen mély csüggedés vett rajtam erőt, és megborzongtam. Aztán, ahogy fókuszáltam, rájöttem, hogy az ablak keretében egy fehér arc bámul vissza rám. Olyan volt, mint amikor a szemet vizsgáló színes pöttyökből álló ábrán felfedezzük az elrejtett számjegyet. Egy idős, ráncos férfiarc meredt elő a ködből, szigorú, fekete tekintete egészen az agyvelőmig hatolt.

Összerezzentem, majd erőt véve magamon felálltam, és intettem neki, jöjjön be, aztán a bejárai ajtóhoz mentem, és kinyitottam előtte.

Az öreg volt az, akit vártunk, egyből megéreztem, ahogy elsétált előttem, mert hozta az istálló nehéz, állati szagát magával. Nem szólt, nem köszönt, csak biccentett.

Odabenn hellyel kínáltam, de ő csak az ajtó melletti falnak dőlve, karjait ölbe fonva nézett rám várakozóan.

Hol az orvos, kérdezte aztán hirtelen-mogorván. Mondtam neki, hogy valami esethez hívták, de üzeni, várja meg mindenképp, mivel siet vissza. Az öreg erre megvetően felhorkantott, majd szótlanságba süppedt. Leültem az előbb helyemre, és óvatosan végigmértem. Nyolcvan évnél idősebb, szikár, de meglepően jó erőben lévő, pirospozsgás vén palóc volt. Csizmát, kopott nadrágot és bekecset viselt, alatta valami kopott munkáskabátot és inget. Az arcát borosta keretezte, fejé zsíros kalap sötétlett. Moccanatlanul állt, csak a szeme járt ide-oda helyiségben, hogy végül rajtam állapodjon meg.

Megkérdezte, ki vagyok én tulajdonképp. Elmondtam, hogy én vagyok a könyvtáros, egyébiránt meg a doktor barátja. Ezzel a válasszal elvolt egy ideig, de aztán fészkelődni kezdett, és pipát kotort elő a zsebéből. Kérdezte, hogy rágyújthat-e idebenn, mire bólintottam. Gondoltam, felhasználom engedékenységem, és elkezdtem kérdezgetni, milyen az élet odakinn, a tanyán. Az öreg előbb hümmögött, aztán megeredt a nyelve. Az állatokat kezdte szidni, az időjárást, végül a gyerekeit. Helyben voltunk. Kérdeztem, mi a baj a gyerekekkel. Szortyogtatta a pipát, torkrát köszörülte, megszívta az orrát, és tűnődött. A füst lassan kezdte bevonni az egész helyiséget. Végül krákogó hangon belekezdet. Hogy a mai fiatalok henyék, csak a dőzsölésen, a táncon jár az eszük. A munkát nem becsülik, se a sajátjukat, se másét. A gazdaság hamarosan ebek harmincadjára jut, amit nem visznek el a kommenisták, azt ők herdálják el.

Ahogy mind jobban belejött, úgy lett egyre erősebb és dühösebb hangja. Csak akkor esett egy kicsit vissza, mikor végigvette a családtagjait: a fiát, aki ostoba és élhetetlen, a menyét, akit egy lusta nőszemélynek titulált, az unokáját, akinek csak a kártyán jár az esze, az asszonya pedig folyton a városba járkál vásárolni, de a dédunokáiban, a két kisgyerekbe se lát sok értelmet, egyikőjük már harmadszor járja az ötödiket az iskolában. A hangja lemondó és keserű volt – de nem éreztem benne a gyilkos dühöt.

Mikor elhallgatott, kivártam egy kicsit majd rákérdeztem, igaz-e hogy néha baltával fenyegeti a gyereket. Sokáig nem válaszolt, csak fújta a füstöt, mely már pászmákban feszült közénk. A fehér sávokon át, hol csak a fejét, hol csak a lábait láttam. Az ablak rossz szigetelése miatt ezek a füstcsíkok lágyan mozogtak, inogtak, mint szellemek a várfokon.

Ki mondta ezt nekem, kérdezte, talán csak nem az ostoba menye? Leginkább azt döfné meg egy villával, mint az ördögöt, feltűzné a hasánál fogva, hagy kínlódjon, mondta, fröcsögte mind fokozódó dühvel. Aztán a fiát hasítaná kettőbe, azt a nagy, buta tökfejét, az ácsszekercével, amit még az apjától kapott, az is bizonyosan csak rosszat terjeszt róla, morogta elszántan, de az unkája se érdemelne jobbat, ha lehetne, az ilyet vízbe kellene fojtani, be a kútba, aztán rá egy követ. Annak az asszonya meg annyit gágog, mint a liba, és csak gyűlölködés jön ki a száján – legjobb volna elvágni a nyakát azzal a rozsdás késsel, amit a párnája alatt tart a rablók ellen. De a dédunokáit, azokat is el kellene kapni, a torkuknál fogva, és szorítani őket, egy marokkal, míg csak vinnyognak, mit macskakölykök a hideg vízben.

Kifulladva elhallgatott, és már azt hittem, nem is szól többet, mert kiadta mérgét. De aztán így folytatta: ám, ha mindezzel végezne, fogná a kenderkötelet, melyet még Vácott vett, a háború előtt, megcsomózná, és az istállóban felkötné magát a keresztgerendára. Már ki is nézte azt a kis fejőszéket, amit lábával elrúgva pont jó lenne a magasság is, hogy véget vessen ennek a nyomorult életnek, ennek a szenvedésnek ezen az elrohadt, semmi, koszos világon.

Ekkor tényleg elhallgatott, és mintha a lelkét, egy hatalmas füstcsomót eresztett a szobába. Köhögve hessegettem el arcom elől a savanyú ködöt, de nem sokra jutottam. A legutolsó adaggal a levegő telítődött, és mint ősszel a mezőn, már csak a közvetlen környezetem láttam magam előtt. Felálltam, és tapogatódzva az ablak felé indultam, hogy friss levegőt engedjek be, de ekkor megéreztem, hogy ott van mögöttem. Nem mertem megfordulni, sem moccanni, csak figyeltem szemem sarkából árnyékát. Közelebb hajolt, egészen a nyakamig, és úgy súgta a fülembe, hogy most mennie kell, mert várják a többiek. A családja.

Azzal ellépett, én pedig sóhajtva kiengedtem a visszatartott lélegzetet, majd feltéptem az ablakot, és mélyet sóhajtottam. A füst, mint egy zsilip zúdult el mellettem – megfordultam a légáramra, és Szamost pillantottam meg a küszöbön. A nyitott ajtó huzatot keltett, az mosta ki az öreg minden nyomát egy szempillantás alatt.

A doktor az asztalhoz támolygott, és lerogyott székébe. Sokáig üveges szemmel bámult maga elé halottfehéren, majd az alsó fiókból elővette a pálinkásüveget, jót húzott belőle.

Mi történt, kérdeztem, bezárva az ablakot. A szoba levegője olyan gyorsan kitisztult, mintha az öreg sose járt volna benne.

Elkéstünk, nyögte. A marakodiak. Rám emelte rémült tekintetét. Az öregember. Mondta erőtlenül.

Itt volt, vágtam szavába, és valóban egy potenciális ámokfutó.

A doktor összerezzent, majd ha lehet, még jobban kiszökött arcából a vér. Itt volt, dünnyögte, kérdezte, aztán ivott ismét, sokat, nagyon sokat. Ez érdekes, folytatta, mert ahogy jöttem a betegtől visszafelé, a rendőrök beértek, és egyesen Marakodipusztára vittek. Egy béres jelentette nekik, mi történt. A család – motyogta, és megtörölte száját. A család – folytatta –, lemészárolva. Az öreg fiának a feje széthasítva, a menye vasvillával ledöfve, az unoka a kútban, fejét kővel zúzták be, annak a felsége az ágyba, átvágott torokkal. A két gyerekük pedig az istállóban, megfojtva, mint két kismacska.

És az öreg, kérdeztem lassan ébredő riadalommal, noha már tudtam, mi lesz a válasz.

Ott volt az istállóban. Vigyorgott az a szörnyeteg, a kötélen, amire felkötötte magát, fejezte be Szamos, és ismét ivott.

2012