Makacs

Sz. tanár úr, aki egyébként kitűnő szakember - sokat köszönhetek neki a magyar irodalom kapcsán -, valószínűleg provokációként adta fel nekünk azon az őszön Petri leghíresebb versét elemzésre. A csoportunkban elég sok vidéki, konzervatív szemléletű lány volt, megbotránkozva olvasták a szöveget, sokan ki voltak akadva, mondván, ugyan mit lehet erről írni. Először én is csak az abszurd élethelyzetre fókuszáltam benne, aztán sokadszori olvasásra kinyílt a vers szerkezetének, de még inkább a záró, mindent megkoronázó felemelkedés motívumának a szépsége, annak felismerése, hogy egyszerű nyelvi eszközökkel hogy lehet csodát művelni. A következő években rajongtam Petriért, ami aztán megkopott, főképp a politikai lírája lett idejétmúlt, de a halála után valahogy egy általános felejtés is megindult, bár szerintem ez igaz az egész szamizdatos, helyét nem találó, kisstílűen lázadó, önmagát elherdáló, halálba ivó nemzedékre, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nagyokra, Petri mellett például a prózában ilyen nekem Hajnóczy.  

Még annyit, hogy a főiskola, mint élethelyzet, mint élettörténeti elem, az ilyen verselemzések miatt adott nagyon sokat nekem. Hősömmel, Lénárttal ellentétben én tipikus lúzer voltam annak idején, aki bejárt minden fontos előadásra, elolvastam minden kötelezőt, töltőtollal jegyzeteltem, jól olvasható betűkkel, akár a nagyon szorgalmas vidéki lányok, akik aztán visszamentek az isten háta mögé tanítani, gyereket csinálni, és főzni a férjüknek. Délutánonként az albérletben a Jupiter szimfónia bömbölt, általában négykor elkezdtem olvasni, és éjfélkor hagytam abba. Arany idők voltak. 

„…és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Júliával Lénárt az után az éjszaka után, az után a kilencszázkilencvenkettes nyár eleji éj után a főiskola hátralévő idejében már csak fél mondatokat beszélt, ritkás mondattöredékeket, lépcsőfordulóban, a büfében az előadások szünetében. A lány kerülte, és Lénárt később tudomásul vette, hogy egy bizony egy alkalom volt, de e mögött azért ott volt az a fajta hím öntudat, hogy legalább megvolt, ellentétben a magyar-angol csoport többi férfitagjával, ő megkapta az évfolyam, ha nem a főiskola legjobb csaját. 

Aztán elballagtak, elindultak az életbe, Lénárt egy műszaki céghez vetődött fordítónak, majd menedzser lett, aztán területi vezető, és pocakja nőtt, és keményen ivott egy ideig a feszültség miatt, de leszokott, jobban mondva átnyergelt a hétvégenkénti füvezésre. Mindezekkel, és egy esetlen családalapítási kísérlettel eltelt tíz-tizenkét év, így teljesen váratlanul érte, hogy egy konferencián egyszerre csak ott ült átellenben, az asztal túlsó oldalán Júlia.

Még mindig nagyon szép volt, így Lénártnak rá kellett jönnie, hogy valószínűleg ő élete legjobb nője a hosszú, fekete hajával, fehér bőrével, szépen metszett, szív alakú arcával, örökké vörös ajkaival, de azt is felfedezte, hogy szeme alatt sötét árkok húzódnak, haja csíkokban őszül, melyekbe keze néha idegesen rebbenve beletúr, és egész tartásában volt valami esetlenség, megtörtség, mint amikor egy szál virágot, vagy egy orgonaágat sokáig víz nélkül hagyunk.

A konferencia egyébként a csökkent munkaképességűek alkalmazásnak morális, de főképp pénzügyi vonatkozásairól szólt. Lénártot – aki ekkor épp HR-vezető volt – a vezérigazgató delegálta, hátha hall valami okosat, de ő nem tudott figyelni a harsány színekkel és esetlen animációkkal operáló előadásra, lopva Júlia arcát tanulmányozta, közbe gondolatban visszatért kilencvenkettő nyarára, arra a két napra, amely – kései felismerés – talán maga volt a mennyország számára.

Akkor már hónapok óta puhította a lányt, akinek szülővárosában, Pécsen volt valami komoly barátja, de persze ez Lénártot nem érdekelte, tipikus főiskolai skalpvadász volt, aki arra játszott a négy év alatt, hogy ami a kollégiumi szobákban történik, az ott is marad, nem terheli majd a jövőt, csak egy kis élvezet, és mindenki mehet az útjára. A lányt szórakoztatta Lénárt próbálkozása, imponált neki, és szemében néha megcsillant valami érdeklődés is, de rendre elutasította a fiút, amikor az egyértelmű szándékossággal buliba, moziba avagy abba az olcsó önkiszolgáló étterembe hívta, ami a buszmegálló mögött volt. A legtovább Lénárt a közös délutáni könyvtározással jutott, amelyet a másik sudár, majdnem magas és nagyon jó illatú teste mellett tölthetett az unalmas angol nyelvtörténetet jegyzetelve. Lénárt néha titokban elnézte a sorok felett lebegő, angyalian szép arcélt. Már három éve ismerte a lányt, ezért tudta jól, hogy legfőbb, büszkén felvállalt tulajdonsága a makacsság. Makacsságból volt kitűnő tanuló és hűséges szerelmes. Ragaszkodott a jó életről vallott homályos elveihez, az otthonról hozott szokásaihoz, a családjáról és a hazáról felépített, nem éppen modern nézeteihez, kedvenc ételeihez, például a parizeres zsemléhez, vagy a tonikhoz, melyet mindig tisztán ivott. Két hónapnál tovább senki sem bírta vele egy szobában, mivel a dolgok elhelyezésének megszokott rendje, és sajátos életritmusának szent szabályai miatt hangos és sértő vitákat is felvállalt, noha egyébként szelíd és csöndes lány volt.   

Talán pont ez a kikezdhetetlen makacsság ingerelte annyira a fiút, hogy reménytelen vágyakozása idővel szerelembe fordult.

A nyár közeledtével egy utolsó, kétségbeesett és merész kísérletre szánta el magát. Nyelvjárástanból mind a kettejüknek hiányzott a beadandó dolgozatuk, ráadásul a kreditpontokkal is rosszul álltak, ezért Lénárt az aulában lévő nagy hirdetőfal elé cibálta Júliát, ahol felfedezte a cetlit, melyen a nyelvi tanszék tanársegédje a doktorijához toborzott önkéntes segítőket terepmunkára. Júlia ajkát biggyesztve ugyan, de beadta derekát, így megkeresték a férfit, aki borzalmasan vastag szemüveg mögül pislogott rájuk bizalmatlanul, miközben elmondta, hogy fel kellene utazni északra, a hegyek közé, ahol egy faluban élnek még olyan idős lakosok, akinek a nyelvjárása érdekes lehet, és beleillik a munkájába. Négy-öt, pár órás interjúra lenne szüksége, de hogy ne kelljen ezek emiatt ingázni, egy helyi gazdánál megszállhatnak, le van szervezve a szállás, ugyanis az egyik főiskolai bérszámfejtőnek a rokona. Júlia ekkor Lénártra nézett, úgy, olyan tekintettel, mint aki most már mindent ért, de ő mentegetődzve megvonta vállát, hogy erről nem tudott, a lány persze nem hitt neki, de szemében megcsillant valami, vágy, érdeklődés, talán sajnálat, és azt mondta, rendben, elvállalják, ha ezzel letudják a beadandót, és megkapják a szükséges pontokat.

Lénárt számolta a napokat az indulásig, kimosta legjobb alsónadrágját, a közértben vett két csomag óvszert és egy nem túl drága félédes vörösbort – amit aztán persze a kollégiumi szobában felejtett –, és igyekezett nem magához nyúlni, bár elalvás előtt gyakran elképzelte, mit és hogyan fog csinálni, ha végre közös ágyba kerül a lánnyal.

A valóság persze mindig kiábrándítóbb.

Júlia a buszon végig szótlanul olvasott, valami unalmasnak tűnő tanulmányt a modern magyar költészetről, amely Lénárt számára egyébként mindig is túlságosan nyers és provokatív volt. Amikor megérkeztek a hirtelen jött májusi melegben a faluba, azonnal látszott a lányon, hogy nem kompatibilis a hely az ő jól szervezett és zárt életével, hogy idegesíti a tehénszag, a legyek és a kutyák folyamatos csaholása.

Vendéglátójuk, egy piros képű, folyton mosolygó öregember, a hosszú parasztház hátsó traktusához vezette őket, melyben két helyiséget bocsátott rendelkezésükre. A kis konyhából nyíló tisztaszobában Lénárt csalódottan bámulta az egymástól elég mesze lévő ágyakat, melyeken mint presszókávén a hab, dunyhák tornyosultak.

Kaptak egy sovány ebédet is, melyet a vendéglátó felesége, egy sápadt, rosszkedvű öregasszony szolgált fel, aki aztán a tűzhely, a sparhelt mellé ülve kanalazta az ölébe vett tálból a levest. Gépiesen és mohón evett, hangosan és szürcsölve, vendégeivel mit nem törődve, és amikor Júlia asztalukhoz hívta, mogorván, szinte durván válaszolt, hogy ő már így szokta meg, asztalnál talán nem is tudna enni. Később, mikor kipakoltak, és Lénárt kiment cigizni az udvarra, és fejében különféle variációkat forgatott az előtte álló csábításról, az öregasszony a házfal mellett kispadról bámulta őt sötéten csillogó, gyanakvó tekintettel. Lénárt elnyomta a maradékot a talpán, majd odament hozzá, fölé állva megkérdezte, hogy a faluban ki a legöregebb, aki még sajátos, falusias ízzel beszél. A vénasszony összeszűkült szemmel nézett rá, sokáig nem szólt, de aztán elkezdte sorolni a neveket, hogy ott van a Bözskenc, az alvégen, ő már nyolcvan felett van, Tari nene a bolt mellett, Béla, az ura, Noli Jolán mama, de őt nemsokára elviszik otthonba a gyerekei, és Katángyó Emelka, bár ővele ne kezdjenek, mert az egy boszorkány. Miközben beszélt, jobb kezét a másik mögé dugta az ölében, de Lénárt még így is észrevette, hogy hiányzik róla a kisujja. Próbált nem ránézni, miközben elmagyaráztatta, ki hol lakik, majd végül, mivel érezte, ez felkeltheti Júlia figyelmét is, és kizökkentheti makacs unalmából, rákérdezett, miért tartja boszorkánynak Katángyó Emelkát.

Az öregasszony elnézett a göcsörtös körtefák felé, a meredeken emelkedő kert vakondtúrásai felé, és még jobban elrejtette jobb kézfejét, míg válaszolt, hogy azért, mert nem jó a nézése, nem szabad a szemébe nézni, mert akkor éjszaka eljön, ráül az alvó mellkasára, és kinyomja belőle a szuszt.

Lénárt bólintott, majd eltette jegyzetfüzetét, melyben rögzítette a címeket és a neveket, és megkereste Júliát, aki hátul, a fészer előtt napozott egy főbe terített pokrócon, gyönyörű arcát a délutáni fénybe tartva. A fiú megállt előtte, kitakarva a napot úgy, hogy fejének árnyéka a lány arcára hulljon, és elmondta, mire jutott, és beszélt a boszorkányról is, mire a lány szeme valóban felcsillant, és rávágta, kezdjük vele. Úgy is lett.

Katángyó Emelka, ahogy egy boszorkányhoz illik, a falu végén lakott, de új házban, az ura építette, mielőtt meghalt, a kerítést már nem tudta befejezni. Eleinte csak állt előttük az ajtóban, és hallgatta Lénárt habogását, de aztán amikor Júlia átvette a szót, és egyszerűbben elmondta, mit akarnak, megenyhült, és beengedte őket.

A háború előtti időkről beszéltették, miután elindították a diktafont, a lány kérdezte, és közben elbűvölve nézett az öregasszony vizenyős, kék íriszű, vörös erekkel átszőtt szemébe. Lénárt kicsit hátrébb ült, figyelte a két nőt, a vénséget és a fiatalságot a délutáni nap beeső sárga fényében, és megrohanta őt a múlandóság keserű tudata. Besötétedett, mikorra végeztek. Megköszönték az interjút, majd visszabandukoltak a makacs kutyaugatásban a vendéglátójuk házáig, közben a lány belékarolt a fiúba, akit ettől valami melegség öntött el, és nem kérdezte meg, pedig akarta, hogy mit gondol a másik a boszorkányság vádjáról.

Az öregasszony hirtelen közlékeny és kíváncsi lett, mikor vacsoránál megtudta, kinél voltak. Szalonnát és kolbászt kaptak, és egy-egy kis kupica pálinkát a ház urának mosolygós ajánlásával, és míg eszegettek, Júliának el kellett mesélnie mindent Katángyó Emelkáról. A vénasszony főképp azt akarta tudni, belenéztek-e a szemébe, látták-e benne a boszorkányságot, majd mikor Júlia nevetve válaszolt, hogy nem, dehogy, dühösen fújtatva kiment. Férje morgott valami bocsánatkérést, és újra töltötte a pálinkáspoharakat.

Felesége kisvártatva visszatért, és a vacsora végéig már nem szólt semmit, de aztán, ahogy a pár végzett, és megköszönve az ellátást, kilépett a csillagfényes udvarra, a sötét tájba, melynek távoli kontúrjai Van Gogh festményeket idéztek Lénártban, utánuk ment, és suttogva, fojtott hangon magyarázni kezdett, inkább Júliának, hogy bekente a kulcslyukat fokhagymával, az távol tartja majd a boszorkát, de még fontosabb, hogy kitett a konyhaasztalra egy kis tál vajat, de azt nem enni rakta ki, ahhoz ne nyúljanak, egy ujjhegynyit se vegyenek el belőle, mert az meg azért kell, hogy elcsússzon rajta a gonosz, és ne tudjon bemenni a tisztaszobába, ne találja meg Júliát. A lány csak bólogatott és igenelt, majd nagyon nyugodt hangon megköszönte az óvintézkedést, bár hozzátette aztán, hogy ő személy szerint nem hisz az ilyen dolgokban. Az öregasszony erre a fejét csóválta, és Lénárt még a sötétben is látni vélte, hogy baljával szorítja jobb kezét, a kisujj hiányát kulcsolja át odalent, de aztán ennyiben maradtak.

A férfi később már nem emlékezett, hogy kezdődött, talán ott, ahogy a kis konyhahelyiségbe rácsodálkoztak a villany alatt sárgálló vajdarabra, talán a hideg dunyhák magányával, vagy a pálinkával, melynek íze még mindig égette torkukat, de hirtelen megszólalt egyikük, valamelyikük, ki tudja már ki, hogy nem jössz át, mire a másik, az a meleg és élő és fiatal test kikelt a dunyha terhe alól, hogy becsússzon a másik ágy puha és meleg résibe. Lénárt arra viszont biztosan emlékezett, hogy a lány eleinte milyen esetlen és bátortalan volt, és főképp milyen szűk és száraz. Bárhogy igyekezett, nem tudott beléhatolni, végül már nevettek mind a ketten, és a fiú érezte, hogy az óvszerben feszülő férfiasságának ez nem tesz jót. Várj, mondta, valami eszembe jutott, kimászott az ágyból, kisietett a konyhába, majd beletúrt a holdfényben fehéren csillogó vajba, és azzal kente be magát. Aztán szinte ünnepélyesen visszalépdelt a szobába, ahol a lány már a földre dobta a dunyhát, és ott feküdt, pőrén és kitárulkozva fehér teste, jobban mondva Lénárt látott valami fehér kontúrt, ami Júlia lehetett. Mit csináltál, kérdezte a másik, de ő nem válaszolt, csak ráfeküdt, és már belé is siklott, könnyedén és gyorsan, így a kérdés idejétmúlt lett, mert elkezdtek mozogni abban az esetlen ritmusban, ami olyannyira jellemző azokra, akik közül az egyik nem szerelmes a másikba.

Mikor vége lett, Júlia volt az, aki felkelt, visszarendezte Lénártra a dunyhát, majd ő maga a fiú ágyába tért meg, és pár pillanat múlva halk, érdes horkolása jelezte, hogy elaludt.

A fiú még sokáig gondolkodott a történteken, forgatta magában az alig pár perces emlékeket, a tettét, a sikerét, végül mindezek édes tudatával süllyedt ő is az öntudatlanságba, hogy hajnalban egy halk nyüszítésre riadjon. Biztos volt benne, hogy a lány adta ki a hangot, de mikorra kinyitotta szemét, a másik már ült ágyában, majd ki is szállt belőle, a deszkák a mély csöndben fülsértően reccsentek. Mi a baj, kérdezte Lénárt rekedten, ám Júlia sokáig nem válaszolt, csak állt a kis szoba közepén, az utcai lámpa távoli fényében látszott kopott pólójának és bugyijának fehérje, majd kimondta, valaki járt itt, valaki volt az ágyamban, rajtam.

Én nem csináltam már semmit, tréfálkozott Lénárt, de a másik nem válaszolt, nem szólt, csak némán visszafeküdt, és a fiú érezte a feszültséget a szemközti fal irányából, ami egy kicsit zavarta, de nem annyira, hogy ne tudjon újra elaludni.

Másnap megcsináltak még négy interjút, három öregasszony és egy öregember mesélte el életét a diktafonnak, és mikorra végeztek, majdnem este lett. Összepakoltak, sietve, hogy még elérjék az utolsó buszt. Alig szóltak egymáshoz szinte egész nap, és Júliának nem kellett kimondania, hogy a fiú tudja, ennyi volt, egyszeri és megismételhetetlen dolog, elégedjen meg ennyivel, babusgassa, őrizgesse az élményt, melyből soha nem lesz több már.

Amikor kifelé indultak szobájukból, az öregasszonyba ütköztek a konyhában. A tálra bökött, megbolygatták a vajat, mondta. Én voltam, ismerte el Lénárt, véletlenül, éjszaka, és az emlék hatására elpirult. Júlia rábámult, döbbenten eltátotta száját, mert most értette csak meg, most rakta csak össze, mi történt, de végül nem szólt.

Nagy baj lesz, csóválta fejét a vénasszony, mert a boszorkány így megtalálta azt, akit keresett, nézett a lányra, aki megvonta vállát, nem történt semmi különös, hazudta az éjszakáról dacosan. Bár az is lehet, tényleg így gondolta.

A vénasszony felállt, odalépett elé, majd lassan felmutatta neki csonka jobb kezét, és csak suttogva mondta, miközben néha az ajtónyílásra lesett, talán férjétől tartva, hogy ha mégis megtalálta őt, a lányt a boszorkány, akkor addig nem nyugszik, addig fogja gyötörni, amíg nem ad neki egy kis darabot magából. Minél tovább vár, minél tovább ellenáll, annál nagyobb darabbal lehet csak kiengesztelni.

Júlia elmosolyodott, bizonytalanul és halványan, de mégis mosolygott, és ezért Lénárt hirtelen nagyon büszke volt rá, nem lesz semmi baj, mondta szelíden a lány, mintha gyerekhez vagy bolondhoz beszélne, de most már menniük kell, mert lekésik a buszt. Elbúcsúztak az öregektől, Lénárt odaadta egy borítékban a szállás és az ellátás díját, aztán kisiettek buszmegállóba, ahol már várt rájuk a sárga monstrum. Tiszta őrült volt ez a nő, rázta fejét a lány, miközben felrakták csomagjaikat az ülések feletti csomagtartóba. Tiszta őrült, ismételte bizonytalanul.  

Visszafelé úton csak egyszer alakult ki valamiféle beszélgetés köztük, amikor Júlia rákérdezett, látta-e Lénárt, hogy a négy aznapi interjúalany közül kettőnek hiányzott egy-egy ujja.

Cukorbetegség, sok pálinka vagy az öreg és ügyetlen kezekkel történő favágás lehet az oka, vélekedett Lénárt, s közben azon tűnődött, hogyan tudná más irányba terelni a témát, de aztán, ahogy Júlia komor arcába nézett, feladta tervét. A végállomáson, miközben a repedezett járdán elindultak a városközpont felé, mégis megkérdezte, hogy nem alszik-e nála a lány, aki erre megállt, leengedte válláról táskáját, idegesen a hajába túrt, majd csak annyit mondott, felejtsd el, és engem is, és azzal otthagyta, és kisétált Lénárt életéből egészen mostanáig, eddig a konferenciáig, mikor is úgy tett, mint aki nem látja a férfit – vagy nem ismeri fel.

Lénárt alig várta, hogy szünet legyen, és a többiekkel ellentétben, akik megrohanták a büféasztalokat, ahol még lazacos szendvics is volt, ő megkerülte a tanácsterem karéját, és a helyén maradó, mozdulatlan és merev nőhöz sietett, azonnal a nevén szólítva, szélesen mosolyogva, kezét nyújtva félig kézfogásra, amiből talán ölelés lehet. Hogy vagy, kérdezte tőle, mit keresel te itt.

Aztán csak várt, mert Júlia nem állt fel, nem is nézett rá, csak bámulta a projektor által kivetített „Köszönöm a figyelmet!” feliratot a falon, és úgy mondta, szerbusz, majd hozzátette, talán kérdezte, talán dühösen sziszegte, hogy hogy vagyok? Hogy mit keresek itt?

Lénárt először nem értette, mi van, hogy miért ez a fogadtatás, miért ilyen vele a másik, milyen hibát követett el úgy, hogy tíz éve nem is találkoztak, aztán a nő lenyúlt a széke mellé, ami nem is szék volt, vagyis nem olyan szék, és hátrább lökte magát, és ekkor Lénárt elszörnyedve láthatta, hogy mindkét lába hiányzik, nagyjából a comb felétől, és ettől ismét beléhasított, hogy ez a Júlia milyen egy makacs nő, mennyire borzalmasan dacos és kitartó, és hogy talán jobb is, hogy így alakult, hogy ők ketten nem jöttek össze komolyabban annak idején, ezerkilencszázkilencvenkettőben.

2017