Leállás

Kit hívnál a világvége közepén? Gondoltál már arra, amikor egy nagy esőben beszorultál autódba, és az ítéletidő egyre csak erősödött és erősödött, hogy ez valami más lesz? Krízishelyzetben biztos kívántad már - omolna össze minden...Pynchonnnak van egy kitűnő novellája, Entrópia címmel, ami csupán sejteti az alábbi történet magvát. Én valahogy így képzelem el minden dolgok végét: a rendszer elemeinek fokozatos kikapcsolásával. Mint amikor lelövöd az alkalmazásokat a gépeden, majd lehajtod a laptop fedelét. Nem lesz villámlás, tűzeső és vértenger - minden nagyon egyszerűvé és egyneművé válik, minden összeolvad azzá az apró kis eggyé, azzá a ponttá, amiből kiindult.

Éva arra riadt, hogy rezeg a telefonja. A feje mellett volt, az új, ismeretlen helyen, ahol aludt. Álmosan nyúlt érte, majd felült, megnézte kijelzőjét. Csak a férje. Kinyomta a hívást, aztán sokáig bámult maga elé a sötétben. A telefon órája reggel fél nyolcat mutatott. Kikászálódott a szerelmi párákat nedvedző ágyból, és az ablakhoz lépett.

Odakinn koromsötét volt a hajnal. Nem látszódtak sem az utak, sem a házak a halovány, derengő csillagfényben. Egy jármű fényszórója se mozgott odalenn, gyalogosokat pedig esély se volt látni e tompaságban.

Egy meleg kéz nehezedett vállára.

– Mi van? Miért keltél fel? – suttogta a férfi. – Gyere vissza.

Húzta volna, de a nő nem modult: – Nézd, milyen sötét van.

A másik erre megtorpant. – Tényleg – mondta. – Eső lesz.

– Látszódnak a csillagok.

– De alig. – Csöndbe álltak egymás mellett, két meztelen alak, a szerető és a bukott nő.

– Megint hívott – szólalt meg Éva. – Nem vettem fel.

– Azt hiszi, visszamész egy nap után hozzá? – ironizált férfi, majd a mosdóba ment, hosszan vizelt. Nem zárta be az ajtót. – Nohát, színtelen a pisim – kiáltott ki, mielőtt lehúzta a vécét. Éva az ágy lábához guggolt, megkereste bugyiját. Felhúzta, majd a férfi nagy, erős illatú ingjét vette még magára, és kisétált a konyhába. – Miért nem világosodik odakinn? – kérdezte a hűtőben kotorászótól.

– Nem tudom – jött a válasz. – Talán van most valami meteorológiai dolog. Nézd meg a neten.

Éva szétszedte a kávéfőzőt, és kitisztította a csap alatt. – Furcsa – mondta közben. – Mintha a víz…– nem tudta megfogalmazni. A férfi épp kenyeret szelt, letette, odalépett, a csap alá dugta kézfejét.

– Aha – nézett Évára –. nem tűnik nedvesnek. – A nő megvonta vállát, majd kinyitotta a kávé dobozát. – Ez régi? – kérdezte nyugtalanul. – Nincs semmi illata.

A férfi megvonta vállát: – Tegnap vettem – mondta, majd felszisszent.

– Mi van? – kérdezte Éva.

– A margarin – mutatta is: a doboz alján sárga tócsa lötyögött.

– Rossz a hűtőd – mondta Éva.

– A margarin akkor sem nézhetne így ki – magyarázta a férfi. A nő feletette a zöld színnel égő gázrózsára a kávét, és visszament a szobába. Meggyújtott két lámpát, de a sötétség így sem oszlott. Az égők mintha csak egy-másfél méteres gömbben világítottak volna, távolabb csupán sárga derengés jutott. Éva megborzongott, és magára terítette a takarót: – Te nem fázol? – kérdezte kiabálva, mivel a másik még a konyhában molyolt.

– Á, nem. Sőt, nem érzek semmit – jött zavart nevetéssel a válasz. Aztán a férfi bejött, és mutatta is, mire gondol.

– Nézd…

Megvágta ujja begyét. Vékony kis seb volt, a tompa fényben alig látszott.

– Jaj, kötözd be – mondta Éva.

– Nem, nézd – utasította a férfi. Megrázta ujját. Szürke valami szitált a sebből. – A vérem – magyarázta a férfi. Éva ránézett. Szeretője arcában egy új, idegen vonást fedezett fel – valamiféle tompaságot. De ő maga is úgy érezte, fölösleges a jelenséggel foglalkoznia – helyette felkapott egy papírzsebkendőt, és a férfinak adta: – Kötözd be – kérte.

Az visszament a konyhába. Nagy, esetlen gumipapucsot hordott a lakásban, amit a nő mindig utált. Ahogy járt, cuppogó hangot adott, ki, mintha béka ugrálna a kőpadlón. Most azonban hangtalan volt.

– Mi van a papucsoddal? – kérdezte Éva kiabálva. – Olajba léptél?

Nem jött válasz, a nő lehuppant az ágyra. A bal felére, amely mindig felnyikordult, ha ránehezedtek, vagy ha szenvedélyük súlypontja oda esett. Most nem adott ki hangot. Éva pár pillanatig fülelt, majd összeszedte bátorságát, és összecsapta tenyerét. Tompa, alig hallható csattanás volt a válasz. A nő még egyszer megpróbálta, úgy, hogy karjai beleremegtek. A hang jottányit sem erősödött.

Éva erre felpattant, és kisietett a konyhába. A kávé még nem volt kész. Ahogy felemelte a főző tetejét, érezte, a fém még csak nem is meleg.

– Valami baj van – mondta a konyhaasztalnál ülő férfinek. – Valami történik.

A másik még mindig a kezét vizslatta, közben beleharapott kenyerébe. – Ennek a lekvárnak semmi íze – jelentette ki alig hallhatóan, majd a nőre nézett. Tekintetében nem volt érdeklődés vagy szeretet.

– Megnézem a tévét – bólintott Éva, és a nappaliba ment. Nehezére esett a járás.

Felkapta a készülék távirányítóját, közben bekapcsolt még egy lámpát. A fénybúra alatt pár megszürkült kaktusz magasodott. Éva sokáig nézte valaha zöld tömbjüket, aztán a villódzó képernyő felé fordult. Nem volt hang. Hiába adott rá a nyomógombbal, semmi nem jutott el füléig. Egy bemondó ült a szürke, kopott színű stúdióban. A férfin atléta volt, haja kócosan hullt szemébe. Ám nem ez volt a legfurcsább rajta. Évának közelebb kellett mennie a képernyőhöz, hogy jobban lássa. A bemondó bal füle és szemöldöke hiányzott. Amíg Éva bámulta, lassan, csomókban hullani kezdett haja is, magától, minta egy láthatatlan borbély borotválná. A nő felnyögött, és ekkor a képernyő elsötétült. Éva körbefordult, mert most már érezte, minden változik. A lámpák fénye gyengült, a levegő pedig melegedett, jobban mondva már nem volt hűvös, testhőmérsékletűvé vált. A nő ledobta magáról a takarót, és kikiabált a konyhába – azonban hang nem jött ki a száján. Riadtan odakapta kezét, de ajkaival nem volt semmi gond. Ahogy elindult, úgy érezte, lábaiba ólomnehezékeket varrtak. Csak lassan, botorkálva jutott előre. A küszöbön állva aztán megtorpant, és némán felsikoltott.

A férfi az asztalnál a karját szeletelte. Csuklóból levágott kézfeje ott hevert a lekvároskenyér mellett, két másik húscikkely társaságában. Csonkjából vér nem, csupán szürkés por ömlött.

Ahogy közömbösen felnézett a nőre, látszott, nem érez fájdalmat. Aztán leesett az orra, mire Éva megfordult, és menekülni kezdett.

A lakás színes falai szürkévé váltak körülötte. A bolyhos szőnyeg kemény felületté merevült. A dolgok elvesztették rücskös, kidomborodó, íves vonalaikat. De amint lerogyott az ágyra, már nem is érzett maga alatt semmit. Kutató kezei, melyek mind merevebbek lettek, épp hogy meg tudták fogni a mobiltelefonját. Aztán ujjai egyetlen tömbbe olvadtak össze. A szekrény a fal részévé vált. A mennyezeti lámpa vékony fonallá sodródott. A sarokban álló nagy váza pedig összegömbölyödött, mint egy macska. Éva még érezte, hogy combja közt iszonyatos vonzalom támad. Ahogy lenézett, láthatta is, hogy mint egy sellő farka, lábai egy testrésszé egyesülnek.

Kacsszerű hajdani kezének hegyével még be tudta nyomni a telefonon a legutóbbi szám újrahívását. A mobil felvillant – valami csoda folytán működött.

Éva a férjét hívta. Tudta, hogy bár minden szürkévé, simává és közömbössé vált körötte, a másikat még el fogja érni. Közben szája beleolvadt arcába, szemének gödrét hússzerű dolog kezdte kitölteni – ám ekkor a vonal túlsó felén Ádám felvette.

Aztán véget ért a világ.

2009.