Kísértetek

Ez egy olyan kísértethistória, amiben rendhagyó a fenyegetés jellege. A csattanó vezérelte történet egyetlen újdonsága az a magyarázat, ami a kísértet eredetéről szól. Sokszor tűnődöm azon, hogy ha léteznek szellemek, akkor miért lennének törvényszerűen rosszindulatúak? Mi van, ha egyfajta figyelmeztető, kényszerítő erőként tevékenykednek, mellyel jobb útra akarnak minket téríteni, vagyis elirányítani minket a végzetünk elől. Az ember sokszor félreérti a számára új és ismeretlen dolgokat, nem lenne valószínűtlen, ha e tekintetben is tévednénk.  

A ház Pétervására szélén állt, az ivádi út mentén. Régi, a hetvenes években épült tömegét, melyben akár három család is ellakhatott volna, apró repedések szabdalták. A palatetőn zöld moha tenyészett, ablakai sötéten bámultak bele a sűrűsödő alkonyatba.

Egyébként meg semmi nem utalt arra, hogy kísértet lakja.

A férfi sokáig állt előtte, az út szélen, érezve a néha-néha elhajtó autók mozgását, mereven dacolva a fel-feltámadó őszi széllel. Nem volt idevalósi, péterkei körökben szokatlanul elegáns ruhát viselt. Sötétkék, műszálas öltönye a kései nyolcvanas évek konfekcióit idézte. Fekete nyakkendőt hordott hozzá, melynek színe illett félrefésült, ritkás hajához. Az idegen negyven év körüli lehetett, vékony, magas termetéhez határozott metszésű arc, éles orrnyereg és sötét, folyton kutató, kíváncsi tekintet társult. E nézés most megpihent a ház földszintjén ellibbenő sárgás függöny résén. Halottsápadt arc bámult ki rá. Aztán felvillant mellett egy kéz, üdvözlésformában rebbent.

Az arc eltűnt, és kisvártatva kinyílt a bejárati ajtó. Keretében várakozóan álldogált két árny.

– Üdvözlöm magukat…– lépett be a nyikorgó kapun, haladt át a betonjárdán az idegen, majd kezét nyújtott a férjnek.

– Már nagyon vártuk – válaszolt sírós hangon az asszony. – Jöjjön beljebb.

A látogató azonban a küszöbön megtorpant, és fürkészve bámulta őket.

– Én nem…– kezdte volna, de benne akadt a szó. Az asszony riadt kis madárarca ugyanis azonnal elszürkült e két szóra. Olyan páni félelem és szomorúság ömlött el vonásain, hogy az idegen összerezdült tőle.

– Valami baj van? – kérdezte a férj. Alacsony, köpcös kis ember volt. Húsos arcát átszőtték a vörös és lila foltok és erek.

– Semmi, csak…– az idegen nem fejezte be, helyette a mellkasára tette jobb kezét, mint aki esküre készül. Aztán sóhajtott, és belépett.

– Vágjunk bele – mondta határozottan, és körbenézett az egérszagú és sötét előszobában. Hátul, a konyhában égett a villany. Nagy, otromba betonlépcső vezetett fel a második szintre. Odafent súlyos, komor sötétség terpeszkedett. Az asszony idegesen megérintette a vendég alkarját.

– Kér egy kávét? – kérdezte. Alacsony, vékony kis nő volt, közel a nyugdíjhoz. Sárgásszürke haját erős bodrokban tartotta, kék, virágmintás otthonkája zsákként lógott rajta.

– Kérek – biccentett a férfi.

– Akkor menjünk a konyhába – mondta a ház ura.

A sárga fényű lámpa egy nagy, kerek asztal lapjára vetette sugarait. Ehhez ült most a vendég, és a férj. Az asszony a tűzhelynél kezdett motozni, néha-néha a válla fölött az idegenre lesve. Az hátrafésült haját ujjaival, majd öltönye belső zsebéből egy csomag Szofit vett elő.

– Szabad? – kérdezte a házaspártól. A férj megengedően intett, az asszony pedig gyorsan kitárta a mosogató feletti kis ablakot. Hűvös szeptemberi illatok áramlottak be, melyek hamarosan összevegyültek a cigaretta és a forró kávé aromáival.

– A fiunk öngyilkos lett. Négy éve a katonaságnál – jelentette ki hirtelen a férj. Hátranyúlt, és egy kis szekrényből fehér üveget húzott el. A palack alján lötykölődött valami fehér folyadék.

– Házi. Szilva. Kér? – mutatta a látgató felé, de az csak fejét csóválta. Tekintete hol a nő keskeny alakjára, hol az üvegbe kortyoló férj arcára siklott. Ilyenkor pár másodpercig megállapodott az egyiken, majd bűntudatosan a másik célpontra tapadt.

– Talán ő az – vont vállat az asszony a tűzhelynél, majd megfordult. – Talán így akar jelezni nekünk. Hogy…

–…rossz szülők voltunk – bólogatott a férj hevesen, majd hirtelen kezeibe temette arcát. – Nem kellett volna engedni, hogy elvigyék. De én…úgy gondoltam…hogy csak a javára válik. Még utolsó délután is könyörgött nekem. "Apa, én nem bírom ki" – hangja elvékonyodott, ahogy a halottét próbálta utánozni, majd egy elfojtott zokogásba fulladt.

Felesége egy apró hamutartót tett a vendég elé, majd odaállt férje mögé, és masszírozni kezdte széles vállait.

– Aztán idén nyáron elkezdődött ez – vette át a szót az asszony. Tekintete felfelé rebbent, az emeletre. – Előbb csak a hangok. A szobájából. Éjszakánként, mintha valaki a bútort tologatná. Mikor benyitottunk, nem láttunk semmit. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Mi azóta nem nyúltunk semmihez abban a szobában. Csak kitakarítok minden héten, ahogy idelenn is. Tudja, az egész felső szint az övé volt.

– Most is az. Most is az övé – nézett fel rá könnyes szemmel férje. Az asszony felsóhajtott, majd otthonkájából egy zsebkendőt húzott elő, és szája elé tartotta. Az idegen kényelmetlenül fészkelődött székén. Úgy tűnt, tekintete végre megállapodik, de már nem a házaspárt nézi, hanem a vízcsapot. Néha hátrafodult, és a mögötte lévő, a folyosó homályába burkolódzó lépcsőfeljáró felé lesett.

– Soha nem történik idelenn semmi – kapta el pillantását az asszony. – Ide nem jön le. Mindent ott csinál, fenn.

– Látták is? – kérdezte rekedten a látogató.

A házaspár megmerevedett, összenéztek, majd a férj folytatta. – Igen – úgy beszélt, mint aki bűnt vall be. – Ahogy azt elmondtuk a kollégájának is a múlt héten. Én csak egyszer. De az asszony találkozott vele előbb.

– Augusztus huszadikára takarítottam. Vendégség volt Péterkén – kezdett bele a nő. – Lenn végeztem, és fel kellett mennem. Akkor már hetek óta a zajokra ébredtünk éjszaka. De ez nappal volt, és úgy gondoltam, nem történhet semmi. Nappal nem szokott semmi történni.

Tompa dördülés hallatszott a fejük fölül. A vendég összerezzent. A vele szembe ülők úgy tettek, mint akik nem hallják – vagy valóban nem hallották.

– Ahogy végeztem a szobájával, egy kicsit megtörölgettem az ablakokat is. És ekkor éreztem, hogy hirtelen hidegebb lesz a levegő, és azt is, hogy nem vagyok egyedül – mesélte a nő. – Nem tudom elmondani, de mindenem megborzadt. Amikor pedig az ablakra néztem, láttam, hogy valaki tükröződik benne. Egy alak, ott állt a szoba közepén, a hátam mögött – várakozóan elhallgatott.

– Persze, igazából nem volt ott senki – fejezte be a férj. – Én meg reggel láttam, mikor elindultam a műhelybe. Visszanéztem a házra, és láttam, hogy ott áll valaki az emeleti függöny mögött. Az asszony lent aludt – kezével oldalt intett, talán a hálószoba felé. – Így csak ő lehetett. Nem lehetett kivenni az arcát, csak azt, hogy ott áll, és vár.

– Az utóbbi hetekben, ha felnézek a lépcsőn, néha látom az árnyékát a falon – tette hozzá az asszony. – És mindez nem is lenne baj, mert legalább tudom, hogy velünk van – de ő haragszik.

– Ezt miből gondolják? – kérdezte a látogató hirtelen.

A házaspár elhallgatott. A kávéfőző gonoszul felvisított a tűzhelyen, mire nő odalépett, elzárta a lángot. – Cukorral? – nézett az öltönyösre.

– Igen. Kettő – bólintott az. Nem szóltak, míg mindhármuk elé nem kerül egy-egy teli csésze.

– Újabban csinál dolgokat – nézett az idegenre a férj. – A múltkor mutattuk is a barátjának. Kések kerülnek furcsa helyekre. Meggyullad a lámpabura. Néha a szekrényekről a fejünkre esik valami…

–…de mindez csak odafenn – sietett pontosítani a feleség. – Ha idelenn vagyunk, nincs semmi gond.

– Csak már nem merünk felmenni az emeletre – nyögte a férje.

– A kollégám a múlt héten, mit mondott? – kérdezte hirtelen a látogató, majd letette üres csészéjét.

– Nem sokat – válaszolt az asszony. – Szerinte előbb azonosítani kel a látogatónkat. Hogy egyáltalán miféle szerzet. Mert majd aszerint tud szelleműzést végezni.

– Nincs itt szükség semmiféle azonosításra – kapta fel a fejét a férje. – Csak egyszerűen küldjék el a házamból. Nem tűröm ezt tovább. Még ha a saját fiam az, akkor sem…– vádlón meredt az idegenre, aki lesütötte szemét.

– Ez nem ilyen egyszerű – vallotta be aztán, és újabb cigarettát vett elő az asztalon heverő csomagból. – Én nem szelleműző vagyok.

– Igen, tudjuk – mondta előzékenyen a nő. – A kollégája elmondta, hogy magát fogja küldeni…

– …hogy megmondjam, mivel van dolgunk – fejezte be a látogató. – Kora gyerekkorom óta képes vagyok látni a szellemeket. Viszont – felemelte a meggyújtatlan cigarettát, és mint egy felkiáltójelet tartotta maga elé – tudniuk kell még valamit. Megesik, hogy jövőbeli jelenéseket érzékelek. Árnyakat egy elkerülhetetlen végzetből. Ők sokszor valójában jót akarnak, figyelmezetni az élőket. Ebből meg tudom jósolni egy-egy esemény kimenetelét. Betegek sorsát. Utazók jövőjét. Néha az ügyfeleimet látom tükröződni…a szellemvilágban. Látom, mi lesz belőlük, ha majd átlépik a határt. Figyelmeztethetem őket, még időben, bár az esetek többségében nincs lehetőség befolyásolni az elkövetkezőket.

A férj fejét rázta: – Nem értem. Most végül mit tanácsol? Mit tegyünk?

Az idegen végre meggyújtotta cigarettáját. Aztán apró, kék öngyújtóját elsüllyesztette öltönyzsebébe, majd utána csúsztatta a cigarettáscsomagot is. – Azonnal költözzenek el – jelentette ki, és felállt.

– Ennyi? – nézett rá az asszony. – Nem is akar felmenni? Nem akarja megnézni a szobát?

A férfi csak bámult rájuk, majd kifúja füstöt a plafon felé. – Már eleget láttam – csóválta fejét. – Most mennem kell – azzal biccentett, és kifelé indult.

– De mégis…– lépett utána az asszony, és a férje is felállt, dühösen hátrarúgva a székét. – Mondja már meg, mi van odafenn az emeleten….

Az idegen már az előszobában járt. Amikor megfordult, nem látták arcát, egész alakja csak egy árnyék volt.

– Nincs ott a fiuk szelleme. És nincs ott semmi…idegen – mondta élesen, majd a bejárati ajtóhoz sietett, kinyitotta. Mélyet lélegzett az éjszakai levegőből, aztán kilépett a sötétbe. Keresztülsietett az udvaron, majd kinyitotta a nyikorgó kaput. Átvágott az úton, hogy megtorpanjon ott, ahol korábban oly sokáig várt. Amikor megfordult, feje felett megrebbent, és felkapcsolódott az utcai világítás. A ráhulló fénysávban jól lehetett látni minden vonását. Szomorúság ült arcára.

Az házaspár még mindig ott volt a ház ajtajában, felé bámultak.

Csakúgy, mint emeleti ablakban álló két alak.

2009