Kiegészítés az 1753-as bánáti vámpírészlelésekről szóló jegyzőkönyvhöz

Vámpírok a Mária Terézia korabeli Habsburg Birodalomban? Kevesen ismerik az 1700-as évek kelet-európai vámpírjárványaival kapcsolatos feljegyzéseit, noha annak idején nagy érdeklődést váltottak ki a bánáti észlelések. A leghitelesebb dokumentum az események kapcsán egy vizsgálóbizottsághoz köthető, mely 1753-ban járta be a Birodalom fertőzött gócpontjait, az érintett délvidéki falvakat. A vámpírnak tartott holtak exhumálásai kapcsán a  csoport egyik tagja, egy orvos, Georg Tallar később összeállította a "Visum repertum anatomico chyrurgicum, oder Unterhänigst gehorsamster Summarischer Bericht. Von und über Die so genannte Vampir oder Blutsauger; Wallachischer Sprache Moroi genant" című tanulmányát, melynek léte már önmagában is elképesztő mai világlátásunknak. Tallar a felvilágosodás és a józan racionalitás talaján állva magyarázza az eseményeket – bár azt még ő sem tudja megindokolni szerintem, hogy miért halt meg egy-egy településen rövid időn belül negyven-ötven ember minden különösebb biológiai ok és magyarázat (észlelt betegség vagy járvány) nélkül.

Jelen írás Tallar kutatásainak egy elrejtett epizódjáról szól, melynek tanulsága dermesztően rideg fénnyel világít bele e homályba.

Georg Tallar „Visum repertum” című, jelenleg a bécsi kamarai levéltában őrzött munkája három évvel az orvos által tapasztalt események után, 1756-ban keletkezett, legalábbis ezt állítja a majd harminc évvel későbbi nyomtatot verzió előszavában a kiadó. Tallar egykori katonaorvosként két társával 1753-ban megbízást kapott a bánáti vámpírészlelések és -támadások kivizsgálására. A küldetést kiváltó, a kormányzósághoz küldött kétségbeesett tiszttartói kérelem legalább ötven, hirtelen legyöngülő, majd elhalálozó lakosról szóltak Klein Dikvan és Rakadia falvakban, továbbá e halálesetek „gyanúsítottjairól”, a vlach parasztok által kiásott  holttestekről, melyek nem bomlottak el a földben. A három küldött szétvált, és több környékbeli településen is helyszíni vizsgálatot folytatott le vámpírnak (vampyrnak, moroinak) tartott halottak kihantolásával. Tallar összefoglaló műve, melynek jelentése „orvosi látlelet”, reális megközelítést, cáfolatot és tudományos magyarázatot nyújt a jelenségekre, egyben felvilágosult kiállás a babona és a paraszti hiedelmek ellen. Álláspontja szerint az erős, ortodox böjt és a rossz típusú, ártalmas ételek okozták a megbetegedéseket és haláleseteket, a bomlási folyamatok hiánya pedig a hideg föld konzerváló hatásának és egyes alkatok ellenállóbb voltának tudható be.

Egyetlen furcsa körülmény a dokumentum kapcsán, hogy szerzője miért várt három évet a publikálásával.

Erre nyújt egyfajta kellemetlen magyarázatot a nemrégiben a temesvári városi iratában fellelt, ugyancsak Tallarnak tulajdonítható, de név nélküli kézirat tartalma, mely címe alapján a Visum repertum egyfajta toldaléka (a továbbiakban: Kiegészítés). A szöveg – az utolsó mondat kivételével – egyes szám harmadik személyben közül leírást Tallarról. Úgy tűnik, ez egyfajta eltávolító narratív megoldás, mivel az író nem akart vagy nem mert azonosulni a művében foglalt állításokkal.

A dokumentum hitelességének vizsgálata egyelőre nem történt meg, így érdemes a mű létezését magát fenntartásokkal kezelni, elképzelhető, hogy egy olyan, a természetfeletti, a borzongás iránt rajongó, írói vénával megáldott személy a szerzője, aki esetleg már a Drakula megjelenése után élt és alkotott, és e hamisítvánnyal kívánt magának halhatatlanságot szerezni.

A Kiegészítés jelenleg nem tanulmányozható és nem kérhető ki a levéltárból, jelen jegyzetet egy Romániában élő magyar állampolgár, Demény Lőrinc készítette, aki a vámpírmítosz elismert kutatójaként a korábbi időszakban engedélyt kapott a megtekintésre. Az idézetek vélhetően az eredeti német szövegből vett részletek fordításai.

A Visum repertumról és a kapcsolódó események kontextusáról egyébként Mézes Árpád írt kitűnő összefoglaló tanulmányt, mely fellelhető itt:

academia.edu/35702410/Mézes_Ádám_Visum_repertum_Georg_Tallar_és_az_1753_as_vámpírvadászat

Tallar január 26-án indult vissza Kallatscháról, orrában „a kiásott hullák fertelmes szagával”, és a Lugosra vezető úton találkozott azzal a szakállas paraszttal, aki hazafelé hajtotta vásárolt marháit, és aki útbaigazítja a fogadó felé, hol délután majd menedéket lel a lezúduló hóvihar elől. Sovány, szakállas vlach volt, még ködmönében is keskeny, mint egy karó, „a szeme szomorúan csillogott” írja, és nagy érdeklődést mutatott a doktor küldetése iránt, ami kapcsán Tallar kifaggatta őt, hogy falujában észleltek-e „vampyrokhoz köthető fertelmességeket”. A középkorú férfi csak a vállát vonogatta, láthatóan zavarban volt, végül „nem is olyan távolról, a mocsaras ártér felől felhangzó farkasüvöltés vetett véget a hesitálásának”, elbúcsúzott, és sietve beterelte nyugtalan állatait a sűrűsödő ködbe.

Tallar szürkületkor ért a fogadóhoz, amikor már a rendületlenül hulló hó „a ló szügyéig ért”. A farkasok hűségesen végigkísérték útján, egyszer rá is sütötte pisztolyát valami árnyékra, melyet „a köd gomolygása keretezett”, ezután a fenevadak hangja sokáig elhalt, de igazi megkönnyebbülést a szállást és istállót ígérő lámpás és cégér hozott neki. A szegényesen berendezett szobához silány vacsora, savanyú káposztaleves járt, mely az aggodalmaskodó doktor szerint pont hogy legyengíti a szervezetet, hisz „nyákot termel a bélben, ami könnyen megromlik”.

A veszedelmes étel kényszerű elfogyasztása után, egyedüli vendégként volt érkezése kifaggatni a fogadóst a környék viszonyairól, különös tekintettel utazása céljára. Sikerült némi információt gyűjtenie. Két kisebb település feküdt a közelben, a közelebbi, Babsa a káposztaföldjeiről volt híres, a másikban, melynek nevét Tallar sem ekkor, sem a későbbiekben nem említi, csak „a falu”-ként utal rá, marhákat tartottak, „mind a kettő a bányavárásokat szolgálta ki terményeivel”. A fogadós szerint „Babsa ment volt bárminemű fertőzéstől”, de a másik településről hallott aggasztó pletykákat. Tallar kérésére ezeket részletesen előadta, bár az orvos úgy vélte, „a nem tudás hézagjait elméje találékonyságával pótolta ki”. A lényeg, hogy ősz tájéka óta zargatják vampyrok e falu lakóit, két tucat család él ott, így majd mindegyik érintve volt a támadásokban. Az észlelések „a szokások symptomákat írják le, erőtlenség, éjszakai mellkasnyomás, ablakon kopogtató, elholt rokonra emlékeztető árnyak”. A fogadós nem tudott halálesetről mely e „túlvilági invasio” számlájára írható volna, de az is tény, hogy január eleje óta alig hallott a faluról, bezárkózott persze mindenki, mióta „e hysterikus folyamatok kezdetüket vették a környéken”, ezért aztán az üzlet se megy jól, régebben a városba terményt vivő parasztok megálltak nála egy kupica pálinkára, panaszkodott tovább a derék ember, de mostanra már csak a „Tallarhoz hasonló nemes urak nyitják rá az ajtót”.

Másnap reggel a hirtelen jött olvadás nagyjából megtisztította, járhatóvá tette az utat, és az orvos rövid töprengés után Babsa felé indult. Nagyjából déltájt ért oda, pont időben, mert lova „a bal mellső patkóját levetette”. Míg a kovács munkáját végezte, elsétált  a község alacsony, „rossz vonalú” templomához, ahol is a pópa szívélyesen fogadta, és mikor megtudta, hogy a doktor „a vampyrjelenségek kikutatása okán járja e Istentől elhagyott környéket”, azonnal a helyi temetőhöz vezette Tallart, és  felháborodottan mutatta a friss földhányást, melyet ezen a reggelen fedeztek fel a falusiak. Az üres sírba pár napja temették el a falu egykori bíróját, egy Marko nevű idős embert, aki hidegrázásba halt meg. A pópa „hesitálni látszott az eltűnt test okán”, hogy vajon sírrablók forgatták-e ki, avagy a fertőzés itt, az ő falujában is felütötte fejét, de Tallar megnyugtatta, hogy utóbbi valószínűtlen, hisz az eddigi esetekben a vampyrnak tekintett személy pont hogy nyugodtan fekszik sírhelyén, „szája vérrel telt, haja, körme megnőtt, arca rózsás, élettel teli, mivel teste ruganyos, mert vérbő”. A másik némiképp megnyugodott ezek hallatán, és szerény ebédre látta vendégül az utazót. Tallar kora délután nyergelte fel lovát, és Babsát elhagyva úgy döntött, rövidít, egy kisebb dűlőúton bevette megát a fák közé, a lápos vidék szívébe, „emigyen vágva le az országút hosszú kanyarának görbületét”. Leírásában mintha mesebeli tájra ért volna, hatalmas tölgyek nőttek ki a zsíros bánáti földből körötte, valóságos rengeteggé fejlődve, melyben mind keskenyebben kanyargott útja, végül már a gallyak és bokrok ágai szinte vállát súrolták. Az erdő csöndes volt, „még hollók károgása se hallott”, vad sem roppantotta csörtetésével a gallyat, a fák közt csillogó hófoltok érintetlenek voltak. „Érthetetlen nyugtalanság telepedett szívére”, pulzusa felgyorsult, mint ütközet előtt a katonáké, légzése szapora lett, noha lassú poroszkálásban haladt csak előre. Úgy vélte, „a fák közt megrekedett, pállott levegő lelassította a tüdő munkáját”, és ez hatást gyakorolt a szív és az elme működésére is.  Nem csoda, hogy megkönnyebbült, amikor egy nagyobb, tisztára irtott területre ért, melynek északi végben házak fehérlettek.

A templom nélküli falucska jó két tucat nyomorúságos, félig a földbe ásott viskóból állt. Déli részén vastag fájú karám mögül sovány, szomorú tekintetű marhák figyelték Tallar érkezését. A doktor sejtette, hogy a fogadós által emlegetett településre jutott, és úgy gondolta, ha már itt van, „inspekciónak veti alá a helyieket azokról a jelenségekről amelyekről múlt éjszaka hallott”. Ahogy kikötötte lovát a falu közepén lévő kőkereszthez, és körbenézett, nem látott egy lelket se, de a legfurcsább az volt, hogy ebek se somfordáltak elé, noha „azok minden ilyen lyukban első üdvözlői a vándornak”.     

Ha kutyák nem is, de kiáltására nagy sokára az a paraszt jött elő egy kunyhóból, akivel a minap az úton találkozott. Tallar ismerősként üdvözölte a meglepett férfit, aki „olybá tűnt, most ébredt szinte”, noha sáros ruhája nehéz munkavégzésre vallott. A doktor szembesítette vele, hogy a fogadós szerint nagyon is vannak vampyrizmushoz köthető jelenségek e faluban, ellentétben azzal, amit az úton állított a vlach, akinek egyébként Vucic volt a neve (valószínűleg helyesen: Vučić, de maradjunk Tallar írásmódja mellett). A férfi, miután ráébredt arra, hogy bizony hazugságon kapták, nagyon is magához tért, „szeme immár ravaszul villant”, majd térdre esett, és „kegyelemért esedezett”. Hadarva előadta, hogy nem mert az úrnak babonaságokról beszélni, de tény, a falut egy átkozott vámpír „szipolyozza”, nagyon is tudni ki az, egy nemrég elhunyt férfi, kinek okán pont e vasárnap kívánta felkeresni a babsai pópát, hogy engedelmet kérjen „a moroi testét kiásni, fejét levágni, szívét karóval átdöfni, majd e részeket elégetni”.

Tallar rövid tépelődés után úgy döntött, a végére jár a dolognak, hisz „napnyugtáig még kellő idő volt az examinatio elvégzéséhez”. Utasította hát a parasztot, hogy kerítsen ásót, és amíg az elvolt, pihenésképp, meg mivel szomjas is lett, betért a paraszt házába.

Világszép – de eszméletlen – hajadont talált odabenn. A „vlach Heléna” egy keskeny ágyon feküdt, a hideg kemence mellett, és nehezen lélegzett. Az orvos meghallgatta szívverését, majd kis tükröt tartott szája elé, „amin alig látszott páralecsapódás”, de az erek  egészségesen ruganyosak voltak a leány csuklóján. „Ovális, simmetrikus arca, rubinszín ajkai és sápadt bőre” olyannyira elbűvölte a férfit, hogy percekig csak állt felette a vizsgálat végeztével, azt kívánva, bárcsak kinyitná szemét, melynek „tüzében főnix módjára születne újjá öregedő szíve”.

Így talált rá Vucic, aki előadta, hogy a beteg az ő leánya, de sietve hozzátette, nem a vampyr áldozata, múlt év vége óta tart ez az állapota, és sajnos egyre gyengébb, nagy ritkán felkel, eszik, mosdik, de legtöbbször csak fekszik, mint „erdőben kidőlt fa”. Szavaiban csak a szeretet és aggodalom csengett, és Tallar meghatódott e szerencsétlen sorsokon, vagy talán a leány földöntúli szépsége terelte el figyelmét, mindenesetre nem akadt fenn a hallottakon, hanem az erdő melletti temetőhöz sietett a másikkal, aki rögvest neki is állt a friss sírhalom kiásásának. Mivel a földnek még nem volt ideje összefagyni, „két fertályóra múltával a deszkakoporsó fedele előkerült”, és Vucic készségesen fel is feszítette az ásó élével. Tallar hátrált, mert tudta, hogy „ilyenkor olyan gőzök és gázok szabadulnak fel, melyek mérgezőek lehetne az egészséges tüdőre nézvést”. Az odalent fekvő idős férfi a lemenő nap „renyhe fényében” is szinte élőnek tűnt, bőre nem zöldült be a penésztől, orcája épp hogy sápadt volt. A doktor utasítására Vucic megtapogatta a test több pontját, és mindenhol ruganyosnak találta a húst. Ám a legmegdöbbentőbb ezután következett, mert a paraszt maga ajánlkozott, hogy belenéz a hulla szájába, és miután Tallar jóváhagyóan bólintott, az ásó végét az ajkak köré erőszakolta, majd egy durva mozdulattal szétnyitotta „a száj nyílást, hogy aztán ujjaival belékotorva  üregéből alvadt vércsomók rögeit szabadítsa ki”. A doktor elhűlve figyelte e mutatványt, „felötlött benne, hogy mindvégig tévúton járt”, hogy a két fő magyarázat, melyet eddig kidolgozott,  nevezetesen a hideg föld konzerváló hatása, és hogy „a szangvinikus, vagyis vérbő karakterekben lévő só megállítja  a test természetes errosiojat” – mindez tévedés volt. Talán valóban van olyan eset is, ami a tudomány fényével, „a ráció fáklyavilágánál nem nyer reális okozatot”, mert eredete a sötétségbe, a valóságon túliba gyökeredzik.

Vucic még onnan, a sírból kérdezte, hogy ezen bizonyítékok alapján elvégezhető-e a doktor úr szerint „a processus, mely megszabadítaná a falut a terrortól”, mire Tallar az imént látottak hatása alatt kábán igenelt, és ez a jóváhagyás a hivatalos hatalom álláspontja volt a paraszt szemében.

„Estvébe fordult az idő”, mikor Vucic kirángatta a testet a sírból, majd a hátán visszavitte a faluba, és a kőkereszt alatt kiterítette. Tallar lova idegesen hőkölt hátra, a doktor sietve eloldotta kantárját, indulni készült, mert minden felhatalmazása ellenére jónak látta, ha nem vesz részt az ezt követő istentelen cselekedetekben, melyekről világos és tiszta elképzelése volt, hisz számtalan helyen véghezvitték a rettegő parasztok azokban az években. Az utolsó kép, ahogy a falut elhagyja az volt, hogy a kunyhók ajtajaiban „mint árnyak, megjelentek a parasztok”, köztük feltűnt a világszép leány is, aki izzó, talán haragvó tekintettel figyelte Tallar lassan elhaladó alakját, a férfi nem is bírta sokáig, elfordította a fejét, de még hallotta, hogy háta mögött „az ásó éle lesújtott a hulla nyakcsigolyáira”.  

Ahogy ellovagolt a karám mellett, kósza, de később fontossá váló pillantást vetett a marhák csomóba gyűlt sötét tömegére, „ami látszott belőlök, az siralmas volt”, beteg, sovány testüket „Isten tudja milyen kór fertőzte”.

Nyugtalan lélekkel a hosszú éjszakai utazást választotta, bevallva „mind messzebb lenni az elátkozott falutól” volt minden vágya, de ekkor még nem dolgozza fel élményeit, nem áll össze elméjében az, aminek töredékeit látta, és aminek egyes részei – bár ekkor még nem jött rá – a „paraszti furfang álcája” alá voltak rejtve.

Talán el is feledi e zavaró közjátékot, a természet furcsa hibájának tudva be az esetek sorából és azok mintázatából kilógó tapasztalást, ha  a sors nem szól közbe. Jó két hónap múlva ugyanis, már az „áldott tavasz idején”  a vampyrhisztéria enyhülését követően útja a fogadó mellett vitt el Kallatscha felé menet, és felötlött benne eme különös események emléke.  „A nostalgia nyomására” betért egy pohár borra egykori vendéglátójához. Másfél órát beszélgettek, főképp arról hogy „a világ lassan kigyógyul a babonás hiedelmek betegségéből”, aztán a vége felé szóba kerül Babsa és a másik, az erdő mélyén fekvő falu is. A fogadós utóbbi kapcsán szomorúan közölte a tényt, hogy egy török betörés teljesen elpusztította a települést. A babsaiak fedezték fel a tragédiát, ők mesélték neki azt is, hogy a rablók felgyújtották az összes házat, „talán, hogy ne maradjék semmi nyoma ottjártuknak”. Sovány zsákmánnyal távozhattak, a karámból nem hajtottak el semmit el, bizonyára mert üres volt, és foglyokat se vittek magukkal a  nyomok alapján. Utóbbit igazolta az a szörnyű tény is, amit a jó babsaiak csak suttogva mertek előadni neki, hogy minden lakos az ágyában feküdve égett halálra, mintha nem is moccantak volna a tűzben, mozdulatlanul sültek szénné a lángokban, legalábbis úgy tűnt  az  házak üszkös romjai közt vizsgálódó – vagyis megmaradt értékeket kutató – parasztoknak.

Tallar útra kelt, és az elhangzottak oly erősen dolgozni kezdtek benne, hogy amikor ahhoz a kanyarhoz ért, ahol annak idején Vuciccsal találkozott, meg kellett állnia, és egy útmenti akácfa alá telepedve „tisztázta gondolatait és levonta a rémisztő konklusiot”, és az igazságot „jelen Kiegészítés kereti közé zárta, mert nem kerülhet napvilágra”.

Valószínűleg addigra már elkészült a Visum Repertum nagy részével, de így, a főszövegnek totálisan ellentmondó Kiegészítés fényében jó két évet vár, őrlődik, míg művét publikálja. Döntése a józan eszének megőrzését, a tudomány látleletének hitelességét és a természetfölötti elfedését szolgálja, a Kiegészítés pedig megmarad az asztalfióknak, „örök időkre elzárva”.

És mit jegyzett le az akác tövének vetett háttal, megtámasztva magát valami valóságosban? Azt, hogy rászedték, egy buta paraszt a bolondját járatta vele, „egy ostoba vlach olyan színi művet varázsolt elé”, ami elkápráztatta őt.

Ha annak idején kissé jobban figyel, és összerakja a tényeket és látottakat, akkor persze már ott megértette volna az igazságot. Ami a következőkből állt: Vucic marhákat vett, mert a falusi állomány már nagyon is leromlott, de nem betegség okán – valójában a soványságuk vérszegénységből fakadt. Vucic volt az, ki egyedül tűnt „activnak és cselekvőnek” a faluban, ő volt hát, aki képes volt elmenni az állatokért, majd Babsába is az éj leple alatt, ahol is kiásta nemrég elhantolt bíró tetemét, amit a saját falujában előrelátóan, csalétekként eltemetett. Emiatt volt ruhája sáros, ő maga pedig kialvatlan Tallar érkezésekor. A holttest szájába valószínűleg valamelyik marha vérét öntötte. A vérből, a friss vérből persze kapott a lánya és a többi falubeli is, azok, akik csak alkonyatkor mutatkoztak, és akik e szerencsétlen párákból táplálkoztak, hisz a környéken az egy segítőn kívül már nem volt emberi teremtés.

Vucic volt ugyanis az egyetlen élő azon az elátkozott helyen, vonja le Tallar a dermesztő következtetést, ő volt az, aki még nem változott vampyrrá, aki egyfajta jótét lélekként a többiek gondviselője lett, és aki értesülve Tallar kutakodásáról „egy ártatlan elholtra terelte” a doktor figyelmét, akit aztán a kellő színpadiassággal lefejezett a kereszt mellett. „Védte mindezzel a többieket, de legfőképp lányát, ki már egy volt közülük, az éjszaka teremtménye”.

Tallar a fa alatt ülve végiggondolta a falu  további sorsát is, és itt elbizonytalanodott, csak feltevései vannak. Talán a jószág és a pénz elfogytával „Vucic sorsa is megpecsételődött”, és így az elkárhozottak kifogytak borzalmas táplálékforrásukból, éjjel és nappal erőtlenül, félholtan hevertek házaikban, míg a török martalócok rájuk nem találtak. Azok pedig valószínűleg láttak már ilyesmit, „vagy csak természetes ösztöneik által vezérelve vetettek véget a borzalomnak”, amikor rájuk gyújtották a kunyhókat. A lényeg, hogy jót cselekedtek, hisz megszabadították a világot a rontás fészkétől, melynek létét, így, a gondolatit rendezve, a látottak jelentését összerakva immár Tallar se tagadhatta.

„Isten adja, hogy tévedjek, és mindez csak az én hibás észjárásom következtetése legyen”, írja zárszóként majd hozzáteszi: „vagy ha mégse, akkor irgalmazzon mindannyiónknak itt és odaát”.

2023