Kelemen
Az egykori www.kisertetjaras.blog.hu szerzőinek egyik legjobb anyaga következik. A két blogíró tragikus sorsáról a Sirom – Palóc mitológiában lehet tájékozódni. De az tény, hogy annak idején ők voltak a legnagyobb horrorrajongók…csak hát az a fránya Darwin-lény.
A Kísértetjárás blog elektronikus és fizikai hagyatékából az utóbbi időben – majd egy évtizeddel az alkotók tragikus halálát követően – egyre másra kerülnek elő érdekes, meghökkentő vagy elgondolkodtató anyagok. A „Kelemen” című cikket soha nem élesítették, vázlatként maradt a háttértárolójukon, amit aztán a Magyar Horror Közalapítvány vásárolt meg, több más tétellel együtt, ezzel is támogatva a két fiatal író, szerkesztő emlékét és a hazai közösséget.
Az alapítvány munkatársai az elmúlt év folyamán feldolgozták a tároló videós és szöveges tartamát, és honlapjukon közzétették kutatásuk eredményeit, vagyis tulajdonképp folytatták és bevégezték a Kísértetjárás küldetését, munkáját, célját.
Egy kivétel volt. A „Kelemen”.
Az elkövetkezőkben exkluzív bepillantást nyújtunk e cikk tartamába. Közel negyven percnyi filmfelvétel szöveges átiratáról van szó. A felvételek valamikor a nyolcvanas évek elején készültek, és a blog főszerkesztője a ***********-i városi könyvtár archívumában lelte fel őket. A könyvtár nem engedett másolatot készíteni róluk, így a Kísértetjárás szerzője csak így tudta rögzíteni a látottakat. A Közalapítvány érdeklődésére a könyvtár igazgatója azt a választ adta, hogy az érintett kazetta azóta egy beázás során megsemmisült.
Az interjúknak egy alkotója van: az operatőr, aki egyben a kérdéseket is intézi a megszólítotthoz a kamera mögül. Kiléte bizonytalan, valószínűleg a helyi újság egy munkatársa. Arcát soha nem látjuk. Identitására a két blogíró csak következtetni tudott: szerintük az újságíró szívinfarktusban elhunyt az ezredfordulót követően, így sajnos ő már tanúként nem szólaltatható meg. Interjúalanyait, a munkásokat pedig az ország minden részéről verbuválták, amolyan vándorló bandaként jártak építkezésről építkezésre. Azóta alighanem elvesztek az öregség, az alkoholizmus, a magány és a nincstelenség ködében.
Bevezetésképp közöljük a blog férfi főszerkesztőjének szerzőtársához írt levelét is, melyben beszámol az anyag felleléséről. Ezt is a mentések közt találtuk.
Az anyag további része alapján a videóinterjúk a városszéli lakótelep utolsó három tömbjének építésekor készültek. Egyfajta termelési riportról van tehát szó, a munkások realista, kendőzetlen bemutatásáról, talán Szomjas György és Tar Sándor ihlette az őszinte, keserű beszámolót.
Ha elolvassuk az itt következőket, belátjuk majd, hogy az adja a szöveg – és a mögötte lévő, valaha létezett videó – valódi értékét, hogy a dolgok gellert kapnak, és elhajolnak egy olyan dimenzióba, ahova a riporter nem hajlandó követni őket. Láthatólag nem érti vagy nem akarja érteni, mi zajlik a háttérben. Kamerája átsiklik a lényegen. Bár kérdései fókuszálnak a munkások problémáira, sejtéseire, félelmeire, mégis közömbös marad aziránt, ami minket, a horror elkötelezett híveit felvillanyoz e történések átélésekor.
Ennyi bevezető után illendő rátérni tárgyunkra: nézzük meg, miről szól a „Kelemen” című cikk.
„Noémi, az anyag, amit találtam egészen elképesztő. Két éve írom a Kísértetjárás blogot, de igazi kísértetet még nem láttam. Most se…de bizonyítékom van legalább egynek a létezésére.
Kezdem az elején.
A könyvtárosok először elég merevek voltak, végül vittem nekik egy-egy Omnia kévét, és így, nagy nehezen leengedtek a pincében lévő archívumba. Volt ott egy vetítőterem – no jó, ez túlzás, kábé egy nagyobb nappali méretű helyiségre gondolj – és vágószoba is. Régebben videós szakkört tartottak itt, mostanra az egész leromlott, de egy projektor még volt, arra kötötték rá a VHS-magnót, és aztán odaadták az apró kazettát, amit egy nagyobb, normál kazettába kellett betenni, mert csak azt tudta lejátszani a magnó.
Megnéztem az anyagot, aztán csak bámultam magam elé.
Negyedóra az egész. És a vége, az utolsó pár perc, az üt. Nemcsak azért, mert az operatőr akaratlanul is rögzíti valakinek a halálát. Hanem azért is, mert látni, mi okozza a tragédiát. Igen, jól sejted. Egy kísértet. Pontosabban nem látni, de minden sejteddel tudod, hogy őmiatta történtek így a dolgok. A könyvtárosok szerint az események után a rendőrség is érdeklődött a kazetta iránt, de aztán lezárták az ügyet, munkahelyi balesetként, így a felvétel az operatőrnél maradt (aki egyben újságíró is volt), ő meg a könyvtárra bízta, egy csomó archív cuccával együtt, még kétezerben, a nyugdíjazásakor.
És hogy mi van rajta? Nagyon masszív, életszagú nyilatkozatok, interjúk egymás után, vágatlanul, egyszerű munkásemberekkel. Egyfajta tudósításnak indul az épülő lakásokról, de átfordul valami kényelmetlen nyomozásba. Összeáll egy nagyobb kép, és csak kapkodod a fejed, van itt minden, olyan, mint egy jó gótikus regény. És aztán a végén: bamm!, ott van ez a baleset, ami nem is baleset. Hanem gyilkosság.
De nem akarom lelőni a poént. Olvasd el kérlek, lejegyzeteltem a egészet. Gondoltam, készítek videót a vászonról a mobilommal, de eleve borzalmas volt a képminőség, szemcsés, fakó színű, roncsolt felvételekre gondolj, ráadásul a memóriám is megtelt. A könyvtárosok hallani se akartak a kazetta tartalmának digitalizálásáról, azt mondták, hogy az újságíró hagyatékát az igazgatóság titkosította, igazából én se láthatnám, csak ugye a két csomag kávé miatt voltak ilyen vajszívűek velem. Ráadásul megígértették, hogy nem publikálok semmit belőle öt éven belül, míg nyugdíjba nem mennek, mert akkor lebuknak, és talán ki is rúgná őket az igazgató. Ez egy nagy dilemma, mert ez lenne életem cikke, de itt van ez a két idős, anyám korabeli mosolygós néni, akik bíznak bennem.
Úgyhogy itt tartunk: van egy borzongatóan eredeti és valóságszagú észlelés, ami igazából mégse hozzáférhető. Csak így, a jegyzeteim által. Csak neked.
Olvasd át őket, aztán beszéljünk. Várom már, hogy vége legyen a szüretnek, és újra együtt legyünk, üdvözlöm a szüleid.
Bálint”
0. számú interjú, a kamera a földet mutatja, lefelé tartják, beszélgetést vesz, ami a képen kívül zajlik. Egy mélyebb, öblös, parancsoláshoz szokott és egy halovány, puhatolódzó hang kapaszkodik egymásba.
– Van erre engedélye?
– Operatőr vagyok, és a városi tanács kérésére készítek anyagot.
– Csak ha megengedem. Mert én meg a brigádvezető vagyok, tudja? Az én engedélyem nélkül nem léphet be az építkezés területére.
– Akkor kérem az engedélyét.
– Nézze, erre most tényleg nincs időnk. Itt most nagy hajtás van. Hamarosan átadás, és egy kis csúszásban vagyunk. Nem jó ötlet, ha itt láb alatt van egy külsős.
– Nem leszek láb alatt. Csak pár, rövid, néhány perces interjút készítenék az embereivel. Munkanapló, a lakótelep építésének befejezéséről.
– Hát, nem tudom. Azt mondja a tanácstól jött?
– A városi újságtól. De a tanácselnök kérésére.
Szünet.
– Ide figyeljen. Nem bánom, próbáljuk meg. De tényleg fogja rövidre, ne tartsa fel a fiúkat.
– Úgy lesz.
– Be se mutatkoztam, Kelemen vagyok.
A választ, az operatőr nevét, már nem haladni, mert a kamerát kikapcsolják.
1. számú interjú, hatvan körüli, ősz, napbarnított, csontos arcú férfi (Novák). A háttérben egy fiatal munkás betonkeverőbe lapátolja a homokot, még távolabb épülő, négyemeletes ház, a legfelső szintből még csak az oldalfalak állnak. Napos, éles fényű idő, talán délelőtt lehet, az évszak bizonytalan, de meleg van, mert a férfi lazán van öltözve: koszlott ing, szürke nadrág.
– Novák István vagyok, kőműves. Fél éve van együtt a banda – mondja, majd a háta mögé int – Szálka két hónapja jött, ő most a Kelemen kedvence – hunyorít cinkosan, majd elnéz –, mindegy is, megfogadtam, ebbe nem ütöm bele az orrom. Amit tudni kell, mi tudjuk, Kelemen jó brigadéros – mink így hívjuk a vezetőt –, de ez most kifogott rajtunk. – Megfordul, mutatja a legfelős emeletet: – Az a rész, látja, na, azzal van a baj. A beton kipereg, az illesztés folyton elcsúszik, beállítjuk, de egy óra múlva már csálén áll az egész. Nem tudom, mi az oka, mondanak itt mindenfélét a többiek, szerintem a házgyárban volt valami elakadás, és rossz paneleket küldtek. Kelemen is őket hibáztatja. – Most oldalt int, a kamera követi mozdulata irányát: egymásra hányt vasbeton elemek fehérlenek egy fa vécé bódéja mellett. Az egyik szélén szúrós tekintetű, nagydarab, szakállas férfi ül. Cigarettázik, a kamrába bámul.
2. számú interjú, fiatal munkás (Szálka), állán még csak pelyhedzik a szakáll. A betonkeverő mellett áll, kezében a lapát nyele, ugyanazon napszak. Mosolyog, nagy, fehér fogai kivilágítanak napbarnított arcából, gyerekes öröm és báj sugárzik belőle.
– Én nem nagyon tudom, mi a baj, kérdezze az éjjeli portást, ő beszél mindenféle hülyeséget – rázza a fejét –, hogy ez a hely – lábával toppant – elátkozott, mert annak idején itt égették meg a boszorkányokat. – Legyint, majd cigarettát vesz elő, kapkodva, hunyorogva rágyújt, feltámad a szél, elkapja a füstöt, és megkócolja a haját: – Amúgy meg új vagyok, Szálkának hívnak, de nem ez az igazi nevem – mélyet szív, élvezi a füstöt. – Mondom, új vagyok, de azt látom, hogy az anyag – a betonkeverő felé int – nem túl jó, nagyon rossz a beton tartása, nem csoda, hogy nem áll össze odafent semmi. – Nevet, szabályos, szép fehér fogai világítanak a fényben.
3. számú interjú, idős, görnyedt tartású férfi (István bácsi), kopott ruhában, arca borostás, dús, ősz szemöldöke mint kóc áll ki arcából, de ugyanez a szőr kandikál ki füléből, orrából. Lámpafényes helyiség, valami lakókocsiféle, keskeny, szűkös tér, hátrébb egy kávéfőzőt látni rezsón.
– Nagy István, kérem alássan. Már megy? Nézze, én csak azt mondom, amit hallottam és láttam – kezdi az öreg fontoskodva, közelebb hajolva a kamerához. – Az erdőben cigányok élnek, velük szoktam beszélgetni, elviszik a hulladékot, nekünk is jobb így. Ők mondták, hogy ez a hely itt a Boszorkányvész, így hívták régen, és ennek megvolt az oka. Volt egy nagy hatalmú boszorkány, egy idős, gonosz asszony, utoljára azt kötötték fel itt, egy nagy tölgyfára, de nem halt meg, átkozódott, ezért tüzet gyújtottak alá. Ott is kitartott még sokáig, nem akart megégni, de aztán a kötél elégett, ő meg valahogy rosszul esett, és a nyakát szegte – bólogat, a kávéfőző elkezd sivítani, feláll, lehúzza a tűzről, hátrafordulva folytatja: – Én nem hiszek az ilyesmibe, a babonaságba, de az való igaz, hogy éjjelente látni itt fura dolgokat. – Megdermed a mozdulatában, kibámul a keskeny ablakon: – Sötét alakok mászkálnak odakinn, lehet, csak egy, de mintha mindenhol ott lenne. Amikor kimegyek a lámpával, sehol senki. Máskor megkocogtatják az ablakomat – kitölti a kávét két csészébe: – De olyan hanggal, mintha valaki a körmét húzná végig rajta. A frász jön rám. Kiszólok, kimegyek, sehol senki megint. Na, így telnek az éjszakák, alig várom, hogy leteljen a sikta, mehessek haza, a tanyára. De már lassan vége lesz az építkezésnek elhiheti, nem fogom sajnálni.
4. számú interjú középkorú, vörös képű férfi (Márk, becenevén Markesz). Hordómellkas, alacsony, kövérkés testalkat, izgága, apró mozgások. Folyton piszkál valamit, vagy az arcán, testén, vagy a keze ügyébe eső dolgokat. A készülő ház negyedik emeletén áll, az egyik szoba közepén, az üres ablakkertnek támaszkodva. Néha kinéz a tájra, a mezőre, mögötte az erdőre. Délelőtt lehet, borús idő, mélyebbek a szürkék és tompábbak az árnyak.
– Nem tudom, uram, ez néha így alakul. Nem akar összeállni – megütögeti a falat maga mellett –, van ez így, láttunk már ilyet, de Kelemen megoldja, ő mindent képes fikszálni, sokszor kihúzott már minket a csávából. Én csak miatta vagyok itt, már elmehettem volna rokkantsági nyugdíjba a derekammal, de Kelemen miatt kitartok még pár évet. Nagyon jó brigadéros. Az, hogy pletykálnak róla dolgokat, az egy dolog, az engem nem érdekel, mindenki azt csinál szabadidejében, amit akar, nem tartozik rám. Amíg nem előttem csinálja a Szálkával, addig nem érdekel. Meg amíg a munka el van végezve. De most itt ez a bökkenő, hogy az nem halad. Reggel arra jövünk fel, hogy szétcsúszik minden, a paneleket újra kell igazgatni, betonozni, a válaszfalak csálén állnak. Pénteken jön a művezető, hétfőn átadás van, de nem tudom, hogy leszünk így kész. – Orra hegyét kezdi csavargatni, majd fülel a kérdésre, amit nem igazán hallani a felvételen: – Hát, én arról nem tudok. Nem láttam én semmi furcsát. Bár most, hogy mondja, megesik, hogy néha a dolgaim nem ott vannak, ahol hagyom őket. De szerintem a többiek szórakoznak velem. Hogy mi? Ja, Szentesi Márk, de Markesznek hívnak.
5. számú interjú, alacsony, sovány cigány férfi (Szőke), atlétában van, jól látszanak szépen kirajzolódó váll- és karizmai. Szelíd lóarcán örök mélabú ül, egy fűszálat rágcsál, a cementes zsákokon ül, és elnéz a távolba. Délután lehet, csillámló fények.
– Valami van itt, nekem elhiheted. Én érzem. Az anyám mondta, hogy a családunkban öröklődik ez. Egyébiránt Szőke Attila az én nevem, segédmunkás vagyok. Megérzem a vizet is, ha ásunk valahol, előre tudom, hol fog feltörni. De ez most más – a kamerába bámul, szigorúan, mereven: – Ne mosolyogjék, nem viccelek. Jobb lenne itt hagyni ezt a munkát, de akkor Kelemen nem fogadna vissza. Csak miatta maradok, amúgyan meg már rég odébbálltam volna, mert ez a hely itt rossz. Valami van itt – körbemutat, lehunyja a szemét, keresztet vet, majd kiköp. Mikor kinyitja szemét, tekintetében őszinte rémület csillog: – Meglássa, valami rossz lesz, mert az ilyen helyek, vonzzák a bajt. Valami rossz közeledik, és mi csak várjuk.
6. számú interjú, alkonyat, a korábban látott, szúrós tekintetű, nagydarab, szakállas férfi (Kelemen) dohányzik a ház bejáratában, az ajtófélfának dőlve. Arányos alkat, busa, barbárokat idéző fej, érzéki, vastag száj. A füstöt aránytalanul sokáig lent tartja, majd az orrán eregeti ki, közben fojtott hangon beszél: – Beszélnek az emberek, tudom, de hagy beszéljenek. Nem érdekel. A munkát el kell végezni. A többi ostobaság. Lehet sutyorogni, meg ijedezni, de abból nem lesz pénz – megpaskolja az ajtókeretet, melyben még nincs tok: – A mi dolgunk, hogy összerakjuk a házat, hétfőre meg kell lennie, és holnap péntek. Reggel nekifutunk még egyszer, aztán imádkozunk, hogy minden rendben legyen. Nem maradhatunk szégyenben, nem foghat ki rajtunk ez a…– nem találja a szót, végül legyint. – Azt nyugodtan írja meg, hogy a kilences számú Dózsa György brigád kiváló munkát végzett, beleadott apait anyait, szokása szerint. Innen Fehérvárra megyünk, hívtak minket már egy hónapja, várnak minket, mert tudják, amit megígértünk, azt megcsináljuk. Itt is úgy lesz, meglássa.
Közjáték. Szürkület. A kamera jó száz méterről végigpásztáz az épülő tömbön, az üres tereken, a beugrókon, az ablak nélküli helyiségeken. Oldalt, az éjjeliőr lakókocsijában fény gyullad, hátrébb az város első utcájának lámpái sárgállanak. A svenkelés végül megtorpan, mert odafenn, a negyediken egy sötét sziluett szakad el a fal árnyától. Aztán az alak kettéválik, hisz két, ölelkező testből állt össze. Az egyik elindul, eltűnik a sötétben, a másik előtt sárga, apró fény gyúl, cigaretta parazsa. Nem látni tisztán az arcot, csak a sötét szakállat. Odalenn, a földszinten Szálka lép ki az ajtónyíláson.
7. számú interjú, Szőke egy lépcsőfordulóban áll, felülről artikulálatlan kiabálás szűrődik le, valaki átkozódik. – A főnök dühös – mondja halkan a roma férfi, és összehúzza magát: – Megint nem jó a fal. Ilyenkor jobb nem is szólni hozzá. Arra jöttünk be reggel, hogy megint minden elszaródott – a szája elé kapja a kezét: – Már bocsánat, kicsúszott. Na, megyek csinálok valamit, mert ha a gádzsó meglát, hogy tétlenül állok, még tán nekemjön, amilyen kedvében van most.
8. számú interjú, Markesz a téglát pakolja egy vödörbe, amit aztán valaki felhúz a negyedikre. Két menet közt megáll, lihegve törli homlokát, a fény szemébe süt, hunyorog. – Hát nem tudom, hogy leszünk meg, a falazás nem tartott ki, Kelemen kiverte az összes téglát, most újat küldök fel. Nem tudom, mi lesz ebből, mert ez már a negyedik, hogy nekifutunk. Az ember már nem tudja, mit higgyen, mi van itt. Meg aztán…
Ebben a pillanatban egy test zuhan a téglahalom tetejére. Tompa, csontos puffanással lefordul róla. Markesz és a kamerát tartó is hátraugrik, majd mind a ketten, az operatőr és a munkás is a földön heverőhöz sietnek. Szálka az. Összetört, angyali arcából zihálás szakad fel, vér folyik belőle mindenhol, bordái behorpadva, nyaka fura szögben áll. Markesz ordítani kezd: – Mentőt! – felpillant a kamerára, elvörösödik, int: – Kapcsolja le azt a szart!
9. számú interjú, István bácsi, a lakókocsija lépcsőjén ül, a háttérben, oldalt egy mentő fordul ki az útra. Szirénája nem szól. Az öregember is azt nézi, majd a kamerába néz: – Szörnyű, szegény fiú, nem volt még húsz se – bólogat, majd pipát vesz elő zsebéből, a másikból dohányt, tömködni kezdi: – Láttam ám őket éjjel. Fent a negyediken. A Szálkát meg Kelement. Ment a buzulás. Aztán a Szálka lejött, elment a szállásra. A Kelemen még maradt. Kimegyek később, és látom, áll ott valaki mögötte. Holdfény volt, szépen látszódott minden. Egy asszonyformájú valaki volt, és mintha a fülébe suttogott volna. Gondoltam, felkiáltok nekik, hogy mit csinálnak ott, de olyan furcsa volt az egész, hogy inkább nem szóltam, visszamentem a kocsiba. – Lehajtja fejét, a pipa ott van kezében, megfeledkezett róla. – Mikor legközelebb kinéztem az ablakon, már nem voltak ott. Lehet, csak képzeltem.
10. számú interjú, Kelemen fel-alá járkál a kamera előtt, a többiek, Markesz, Szőke és Novák ott állnak a betonkeverő mellett, némán, mozdulatlanul, megtörten.
– Baleset volt, a rohadt életbe, ott állt, húzta fel a téglát, a következő pillanatban meg lezúgott – süvölti Kelemen, és szakállát tépi, tekintetében sötét harag és fájdalom: – Nem hiszem el, hogy pont velünk esik meg az ilyen. Mondtam neki, hogy vigyázzon, még tegnap is, a csiga könnyen elrántja az embert, erre ez.
A téglarakáshoz siet, észreveszi a tetején a vért, elfordul.
– Főnök, letakarítsam? – kérdezi Szőke előre lépve. Kelemen megrázza fejét, nem néz rá, a földet bámulja: –Nem. Haladni kell. Húzzátok fel az összes maradék téglát, beépítjük estig. Kész leszünk vele estére.
11. számú interjú, Novák, alulról filmezve. Egy műanyag hordó tetejéről eszegeti a szépen felkockázott szalonnát, kenyeret. – Ezt csak magának mondom, kikapcsolta a kamerát, ugye? – kérdezi két nyelés közt. Az operatőr válaszol, alig hallani az igent. Novák körbenéz, majd halkabban folytatja: – Ott voltam. Épp jöttem fel a lépcsőn a lecekkel, láttam. Nem baleset volt – ismét körbenéz, majd sietve elhadarja: – Kelemen lökte le a fiút. Odasétált mögé, és megtaszította. Tisztán láttam. De nem fogom bemószerolni. Megölne. Nem vett észre, nem kell tudnia, hogy tudom. Jó van ez így. De ha ezt befejeztük, én itt hagyom ezt az embert. Olyan volt az arca, mikor lelökte Szálkát, mintha…– nem találja a szavakat, fejét csóválja –…nem Kelemen volt, hanem valaki más. Akivel én nem akarok többé együtt csinálni semmit.
Szájába veszi a szalonnát, rág, bámulja zsíros pengéjű kését a hordón. – Nem ő volt.
12. számú interjú, Kelemen, késő délután lehet, a járó betonkeverőbe lapátolja a homokat pokoli gyorsasággal, karján megfeszülnek az izmok, pólóját átizzadta. – Nézze, én erről nem akarok többet beszélni – hangosan, kiabálva mondja, hogy a keverő lármája mellett hallatszódjanak szavai. – Pokoli gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban még ott állt az a szegény gyerek az erkélyen, húzta fel a téglát, aztán látom, lebukik, mert elrántotta a kötél, a súly. Megtörténik az ilyen. Nem tehettem semmit – felnéz a kamerában, tekintete komor és elveszett –, de az élet megy tovább, mindjárt véget ér a műszak, az emberek zúgolódnak, van, aki haza is ment, de nekem be kell fejezni az épületet. Az egyetlen fontos dolog ez: hogy kész legyünk estére. Semmi más nem számít már. Tartozunk ennyivel Szálka emlékének is, nem? – ismét a lencsébe néz, választ nem kap.
Az utolsó felvétel. A kamera ismét a lakókocsiban van, az asztalon, azt veszi közelivel, ahogy István bácsi pálinkát tölt egy üvegből két stampedlis pohárba. Átnyújtja az egyiket az operatőrnek: – Na, isten isten – felhajtja a sajátját, elégedett sóhajjal megtörli a száját: – Ezt az éjszakát már kibírom valahogy, holnap meg vége lesz. Ha minden jól megy. Kelemen bizakodó volt. Délután voltak kint a rendőrök, felvették a jegyzőkönyvet, beszéltek velem is, mondtam, nem láttam semmit. Így is volt. Kelemen még akkor is dolgozott, mint az őrült – mutatja kezével halántékánál – Talán meg is gárgyult egy kicsit. A baleset miatt. De végül…
Zajt hallani kintről, megdermed, majd az ablakhoz lép. A kamerát felemelik az asztalról, megy az öregember után, majd a kinti, éjjeli világra fókuszál.
Egy lámpa világítja meg a munkaterületet, az épület udvarát. Ennek fénykörében áll Kelemen. Felfelé néz, a negyedik emeletre. A kamera követi tekintete irányát. Egy alak dereng a már kész erkély mellvédje mögött. Kelemen int neki, mire az árnyék visszaint. Aztán hátralép, beleolvad a sötétségbe, vagy inkább a lakás falába. A kamera visszafókuszál Kelemenre, aki szemét törölgeti, összegörnyed, majd térdre esik, némán sír, válla, teste rázkódik a zokogástól.
– Szerencsétlen flótás – jegyzi meg az öregember szánakozva. A kamera szemérmesen elfordul a kinti látványtól, most már csak a padlót veszi, de még halljuk István bácsi hangját. – Mit is akartam az előbb mondani? Ja, igen, hogy Kelemen egész esti hajtotta magát meg az embereket, mint az őrült, és végül csak megcsinálta. Kelemen végül felépítette a házat.
2025