Karácsonyi látogató

Az idei karácsonyi novella alapját az ítélet eszméje adja. Mindannnyian – beleértve még a legelvetemültebb embereket is – úgy érezzük, hogy van egy ítélkező tekintet bennünk avagy kívülünk, mely figyeli minden cselekedetünket, de talán még a gondolatainkat is. Ahogy Kant megfogalmazta: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Gyermekkoromban erősebbnek éreztem ezt szigorú tekintetet, a felnőtt létben elhalványult, de még mindig ott van. A mélyen, valóban vallásos ember valószínűleg istennel azonosítja. A novellában pedig egy átok fogja felnövelni erejét, félelemmé dagasztja, és végzetes cselekedetekre sarkallja a falu lakosait.
A kép egy olasz templomban készült, a rácsok és a szobor kettőse az elérhetetlenséget sugározta, de megható maga a Krisztus-figura is, mely esetlen, naiv, ám minden aránytalansága ellenére is emberien védtelen.

A Kísértetjárás nevű blog két fiatal oknyomózója munkanaplójuk szerint kettőezertizenkettőben, nyolc évvel az események után érkeztek a faluba. Azt már nem tudjuk hogy milyen hír, cikk vagy riport alapján jutottak el az amatőr szellemvadászok a helyszínre, leginkább még a híradó egy archív, rövid blokkja lehetett a kiindulópontjuk, melyet előbányásztak a digitális nyughelyéről, és amelyben annak idején említették az ipolyszéki tragikus eseményeket, de mivel a település az Ipoly túloldalán, a folyó egy kanyarjának öblében, immár szlovák földön fekszik, a történések kisebb figyelmet kaptak a hazai médiában, függetlenül attól, hogy a lakosok nyolcvan százaléka magyar nyelvet beszél a mai napig.
Az ilyen tragédiák nemcsak megrázzák, hanem össze is zárják a közösséget. Így történt ez Ipolyszéken is, mely egy hirtelen emelkedő domb lábánál található, átlagos, tízutcás felvidéki falu, közel Balassagyarmathoz és Losonchoz egyaránt. A felette magasodó Székhegy nevű oromról jól látni a gácsi kastély impozáns tömbjét a távolban, a másik oldalon a Karancs vonulatai határolják a teret. Állítólag régen – a folyón lévő gázlóhely miatt – királyi vámszedőhely, egy „székes” hely volt a csúcson, innen a falu neve. Ennek az erődítménynek mára semmi nyoma.
A faluban – amatőr nyomozóink leírása szerint – nem volt nagy élet, ott tartózkodásuk során alig néhányan lézengetek az utcákon, főképp idősebbek. Polgármesteri hivatal, tűzoltóegylet, kocsma, posta és egy kis Billa alkotta a közösségi terek hálózatát. Hőseink ezeken próbálkoztak interjúkat készíteni, melyekben fel akarták idézni a nyolc évvel korábbi történések okát és menetét, de a legtöbb megkérdezett láthatólag kényelmetlenül, feszengve érezte magát, és elzárkózott a bővebb válaszok elől. Volt olyan is, például a Postásasszony, aki először kifejezetten dühös lett, mikor az ügy szóba került, talán mert családilag érintett volt az eseményekben. Végül kilencen válaszoltak hosszabban, rövidebben a kérdésekre, őket személyiségi jogok miatt a jegyzetírók csak foglalkozásuk szerin jelölik meg az anyagban (például Kocsmáros, Lakatos, Óvónő).
A tragikus eseménysorozatban hat ember hunyt el annak idején, és ez a kétszázötven fős településre vetítve nem egy jelentős arány.
Ami érdekessé tette halálukat (ha ugyan lehet egy halál érdekes) a Kísértetjárás blog írói szemében, az két dolog volt. A sorozatosság, mivel az esetek pár napon belül zajlottak le, a karácsonyt követő ernyedt, álmos időszakban, másrészt pedig az, hogy mindegyik áldozat önkezével vetett véget életének.
A két kutató jegyzetei öngyilkossági hullámként, megszállottságként, különös tömegpszichózisként utalnak az eseményre. Sajnálatos, hogy a helyszíni interjúk és impressziók anyagát már nem volt idejük feldolgozni és publikálni, mivel – nem sokkal később – maguk is tragikus szerencsétlenség áldozatai lettek a következő anyaggyűjtő útjukon egy észak-magyarországi faluban. A munkanaplójuk és dokumentumaik alapján, továbbá a felvett és adatkártyákon tárolt videós anyagok szerint közel jártak a megoldáshoz, és kutatásuk íve rekonstruálható mindezekből. Itt mondunk köszönetet a két fiatal örököseinek, a megtört szülőknek, akik a teljes anyagot jelen szöveg írója számára elérhetővé tették.
A végkövetkeztetés, ami a felvételekből kisejlik, megdöbbentő.
De haladjunk sorjában, a szakértő alaposságával, méltón a Kísértetjárás szelleméhez – igen, direkt használjuk e szomorú szószerkezetet.
A történet baljós előkelekkel kezdődik. A kettőezernégyes év karácsonyát megelőző hetekben a falu lakosai különös dolgokat észleltek, főképp az alkonyat beköszöntét követő órákban. A Székhegy melletti völgyből, mely egy Ádámpuszta nevű tanyára vezetett, kékes, vöröses fények villogtak elő, máskor halk morajlás, mennydörgésre emlékeztető hang szüremlett át a légen, noha csillagos, hideg, csillagos és füstízű éjszakák jártak akkoriban. A nyilatkozók közül az Óvónő és az Iskolaigazgató is azt emelte ki, hogy érezhetően megváltozott a hangulat a faluban azokban a napokban. A kisközösségekre jellemző kifinomult érzék, mely pletykákból, sejtésekből és sejtetésekből táplálkozott, hamar elterjesztette, hogy valami furcsa történik a községben. A gyerekek jóval feszültebbek és nyugtalanabbak lettek, a kocsmáros elismerte, hogy volt pár veszekedés az ádventre való készülődés hetében, a Polgárőrök Vezetője – aki az Éjjeli őrjárat pillanatképét felidézve gumicsizmában, erős elemlámpával járta esténként az utcákat társaival – említette, hogy elmosódott körvonalakat, a fénycsóvától megriadt alakokat látott a kertek alatt, a kerítések tövében, az udvarak mélyén az alkonyat leszálltát követően, abban a szürkésvörös félhomályban, ami olyannyira bizonytalanná teszi az érzékelést. Lehet, kísértetek, az elhalt ősök szellemi voltak, és figyelmeztetni akartak bennünket, tette hozzá bizonytalanul, erős szálú szakálla végét birizgálva a felvételen.
A falu szélén lakó nyugdíjas, a Lakatos pedig különös fényjelenségekről, egymás felé konvergáló csillagokról számolt be, bár az ő szavahihetőségét megkérdőjelezte az a jegyzet, mely szerint a reggeli interjúkésztés során már erős pálinkaszag lengte körül.
A Gumijavító visszaemlékezett egy érdekes közjátékra, ami valószínűleg nem kapcsolódik az ügyhöz, de jól tükrözi a felfokozott és érzékeny idegállapotot, ami abban az időben jellemző volt a helység lakóira: egy kora délután, a hóval terhes felhők elől menekülve, otromba, fekete Cadillac érkezett a faluba, vagyis a főutcán lévő műhelyéhez. Amerikai filmekben járnak ilyenekkel a gengszterek, bólogat a Gumijavító fontoskodva a videós anyagon, és három fura szerzet, három férfi szállt ki belőle, egy ázsiai, talán japán úr, egy fekete, akarom mondani színesbőrű illető, és egy magyarnak kinéző, elegáns, öltönyös alak. Ádámpuszta felől érdeklődtek, mire ő készségesen elmondta nekik, hogy a losonci útra kell kihajtaniuk, arról ágazik le egy földút a tanyához. Nagyon előkelően viselkedtek, tette még hozzá a nyilatkozó, egy utolsó parasztnak éreztem magam a jelenlétükben, magam se értem, miért.
Ezen furcsa és elgondolkodtató események után történt aztán az, amire mindenki emlékszik, de mindenki másképp. Eljött karácsony éjjele, mikor is a gyakorló hívőknél jóval többen, legalább kilencvenen zsúfolódtak össze a hegy aljában megbújó románkori templomban az éjféli misére. Az épület falai szinte lehelték a hideget, a gyülekezet, akár akolban a nyáj, összetömörült, szorosan egymás mellé ültek, leheletük egybekeveredett a tömjénnel, és a fenyőágak gyantás párolgásával. A Pap, aki csak bejárós volt, de kutatóink őt is szóra bírták, épp a Születés csodáját tárta fel a hívek előtt, mikor is a templomajtó nyikorogva kinyílt, és az előtérben egy magas, rongyokba, koszlott, piszkos ruhába öltözött alak jelent meg.
Idős férfi volt, mondja a videókamerába a Polgármester Adminisztrátora, egy vöröshajú, ideges tekintetű asszony, fehér szakálla, akár a Télapóé.
Fiatal, sovány ember volt, vékony, fekete kis szakállal, talán arab lehetett, vagy zsidó, magyarázza eltökélten a Kocsmáros az mp3 hangrögzítőnek.
Középkorúnak tűnt, átlagosnak, semmi megjegyezhető nem akadt rajta, idézi fel a Lakatos tűnődve a kézikamerás felvételen.
A Pap szűkszavúan nyilatkozik, csak szöveges leirat maradt válaszából, mely szerint a szószékről nem látta tisztán a belépőt, de érezte, hogy megváltozik a hangulat a templomban, a hívek mind hátrafordultak, az érkezőre meredtek, és várták, hogy mit mond, mintegy elfeledve azt, hogy egy misén ülnek, és ő éppen a betlehemi jászol dicsőségéről beszél.
Azt nagyjából minden nyilatkozó elismerte, hogy az idegen alamizsnát kért, mikor csengő, mély, borízű, fakó, kellemes és nyugtalanító hangján megszólalt. Mert legalább ennyi jelzőt mondtak rá a nyilatkozók. Pénzt kért, élelmet, egy meleg vackot, ahol ellehet, mivel az erdei kalyiba, melyet épített magának, már elviselhetetlen ebben a hidegben.
Senki nem válaszolt szavaira. A hívek zavartan elnéztek valamerre, majd visszafordultak a Pap felé, ezzel jelezve, hogy nem kívánnak reagálni az elhangzott kérésre, amely igazából követelésnek tetszett, és ez a sejtésük hamar igazolódott, mert a koldus, mikor konstatálta, hogy „itt bizony nem terem számára se babér se bér” (a Kocsmáros megjegyzése), átkozódni és dühöngeni kezdett.
És itt furcsamód megint csak eltérnek az egyes nyilatkozók emlékei a pontos szóhasználatot illetően, de ami közös bennük, az az, hogy az „ítélet” és „megítéltetés” szó többször elhangzott. Leginkább még a Pap tudta felidézni a hallottakat, szerinte a végítéletre utalt, aminek igazsága lesújt majd a falusiakra, és elkülönül az üdvözült és a kárhozott lélek a holnapi reggel fényénél.
Néhányan, így az Óvónő és a Boltos, megerősítették ezt a verziót, vagyis azt, hogy az idegen valamiféle előrehozott ítéletet emlegetett, ami a kárhozat és az üdvözülés kettős útjára tereli és válogatja szét a falusiakat, de konkrét dátum nem hangzott el, csak olyan átabotában kifejtett, reménytelen fenyegetés volt.
A Gumijavító és a Polgármester Adminisztrátora szerint egyszerűen csak a pokol tüzét emlegette, majd átkozódva elvonult, mögötte a huzat becsapta a nehéz tölgyfaajtó, egyúttal eloltva a gyertyák jelentős részét.
A mise nyomott hangulatban ért véget. A Kocsmáros szerint mindenki érezte, hogy valami történt, vagy történik. A falusiak sokáig álldogáltak még kint a templom előtt, fázósan topogva, vastag párafelhőket eregetve az éjbe, figyelték, ahogy a pap beül piros Suzukijába, és elhajt. Mondtam a férfiaknak, a komáknak, jöjjenek be a kocsmába egy rövidre, magyarázza a Kocsmáros a felvételen, de nem volt kedve senkinek, hazamentünk, és másnap elkezdődött.
Az interjúalanyok nehezen tudták megfogalmazni a konkrét eseménysor origóját. Néhányan érintettség okán némulnak el, gyűrögetik zsebkendőjüket, bámulnak maguk elé. A hangfeltételen hosszú csöndek vannak e helyütt.
A Gumijavító nyitja a sort, tömör egyszerűséggel: a szomszédja másnap este felkötötte magát a fészerben.
Nem volt semmi előjele a dolognak, szépen éltek, boldogok voltak, várták a harmadik gyereket, fél éve vettek lakást Losoncon, kiadták albérletbe, és akkor ez, magyarázza kásás hangon a férfi, majd hallani, ahogy rágyújt, és hozzáteszi, valami nem volt kerek, érezte mindenki, hogy valami elkezdődött.
Olyan volt mint egy járvány, mondja a Boltos a kamerába, miközben izzadt homlokát törölgette, senki nem tudta, hol sújt le, ilyen lehetett a középkorban a pestis. De ezt csak a második eset után értettük meg.
Másnap délelőtt az óvoda gondnoka levágta mind a két kezét csuklóból a fűrészgépével, meséli az Óvónő egy másik felvételen. Az első még csak lehetett baleset, de aztán a másodikat is odatartotta, és végignyomta a szalagon, aztán betámolygott a házba, és összeesett a konyhában, bólogat az asszony szigorú komorsággal, mintha csak a tettet akarná ezzel igazolni.
Nem tudtuk, mi folyik itt, nyilatkozik a Polgárőrök Vezetője. Délután behívott magához az irodájába a polgármester, az akkori, aki azóta már meghalt, isten nyugosztalja, gyerekkori barátok voltunk, és csak nézett rám, és aztán megkérdezte, mi az isten csináljak most. Én mondtam neki, hogy talán valami belekerült a levegőbe vagy a vízbe, és ezért bolondulnak meg az emberek, ő meg azt válaszolta, hogy már beszélt a körzeti rendőrségi vezetővel, de nem tudtak mit tanácsolni.
Nem lehetett ellene mit tenni, erősíti meg a Lakatos, én egyből tudtam, mert a harmadik a mi házunk előtt történt: a szembeszomszéd direkt, készakarva kiszaladt a négyórási busz elé, az meg kettévágta, mert ott, a falu végén már felgyorsít az egyenesben, hiába, hogy lakott terület, úgy elkaszálta, hogy egy hosszú, véres csík maradt utána a betonon. Estére tudtam csak letakarítani, teszi hozzá elgondolkozva.
A negyedik eset rá egy napra, alkonyatkor történt, és itt van először szóbeli megerősítése a „kárhozat elmélet”-nek, amit a blog szerzői lábjegyzetükben pedzegetnek. A templom mögötti temető oldalában lévő kis kút a helyszín. A narrátor a Pap. A hangfelvételen akadozva, nehézkesen, a szavakat keresgélve adja elő a történéseket. A félhomályban épp hazafelé indult, bezárta a paplakot, ahol a miseruhát tárolta, és ekkor látta meg a kút káváján átkapaszkodó kántort. Odarohant hozzá, megragadta az idős asszony karját. És megdöbbent a tekintetétől. Szinte izzott, mondja a Pap csöndesen, és ahogy rám mordult, mint egy kutya vagy egy farkas, abban csak gyűlölet volt, noha jó viszonyban voltunk mindig is. Azt mondta, engedjen el atyám, látom, hogy a lángokban égek, és már nem bírom nézni. Ennyit mondott. Akkor nem is értettem, sokkhatás alatt voltam, hátratántorodtam, ő pedig beugrott a kútba, aminek alján nyár vége óta nem volt víz. Azonnal a nyakát szegte.
Átjött hozzám, a kocsmába, folytatja ezt a történetszálat a Kocsmáros egy videószekvencián. Ivott két pálinkát, aztán elmondta az egészet. Én hívtam a polgárőrök vezetőjét, riasztottam, hogy szedjék ki az asszonyt. Közben a pap előadta, hogy szerinte az öngyilkosok meglátták a halál utáni sorsukat, és képtelenek elviselni a tudatot, hogy pokolra kerülnek. És akkor én összeraktam magamban, hogy mint mondott az a csavargó karácsony éjjelén nekünk, hogy megátkozott minket, és hogy mit jelent ez az átok. És tudtam, hogy cselekednem kell.
De előtte még megtörtént az ötödik haláleset, ami már hisztérikus félelembe és indulatba kergette a lakosokat – a polgármester fiát egy fát gyűjtő öregasszony találta meg másnap reggel a Székhegy sziklája alatt. A gyerek az éj lepele alatt kisurrant a házból, felment a hegyre kapaszkodó meredek ösvényen, majd a csúcs kiálló szirtjéről a mélybe ugrott. Egy nyolcéves gyerek, érti, magyarázza elkeseredetten a Gumijavító, és elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, majd egyenesen a kamerába mondta, legyen átkozott, aki ezt művelte vele, mert az biztos, hogy egy nyolcévesnek nem jut eszébe az öngyilkosság.
Tudtuk, hogy valamit tennünk kell, jelenti ki a hangfelvételen a Polgárőrök Vezetője. Az egyik asszony, aki beteget ápolni járt át Ádámpusztára, jelentette nekem, hogy egy kalyiba van az erdőben a hegy oldalában, nem is olyan messzire a falutól. Tudtuk, hogy ott lesz.
Én mondtam nekik, hogy ezt meg kell állítani, vallja be a Kocsmáros azon a felvételen, amit félbeszakít a sírórohama. A feleségem miatt.
Az asszonyka annak idején, lánykorában teherbe esett, magyarázza az interjúkészítőknek izgatottan a Boltos, de elvetette, és most elkezdte mondogatni az urának, a kocsmárosnak, hogy látja magát a tűzben. Látja, hogy mit fog kapni majd azért, amit csinált, és ezt nem bírja, megőrül, ha lehunyja szemét, ott van előtt a kép, ahogy a lángok égetik őt.
Hiába mondtam neki, hogy csak képzelődik, egészíti ki a történetet a Kocsmáros, nem hitt nekem, hajtogatta a magáét, akár egy eszelős. Ezért aztán cselekednünk kellett, mielőtt, túl. A nagydarab férfi itt zokogásban tör ki, és a kamerát pár másodperc után diszkréten lekapcsolják. Mikor újból üzemel, már a szemét törölgeti, úgy mondja, a zsebkendő mögül: de előtte még ott volt az igazi tűz.
A bátyám nem követett el soha semmi bűnt, jelenti ki a Postásasszony a következő felvételen. Soha. Tiszta ember volt, igaz, kissé együgyű, amolyan jámbor, őszinte lélek. Nálunk lakott, mi voltunk a gyámjai, a kisházban élt, itt mi vidéken úgy mondjuk, a nyáriban. Azon a péntek reggelen kimentem etetni a disznót, és látom, nyitva a garázs. Benéztem, éreztem a gázolajszagot, azt gondoltam, kifolyt, mert kannákban ott tartottuk. Azzal fűtöttünk még akkor. Mentem volna, hogy szólok az uramnak, de meghallottam kiabálást.
A boltig jutott, meséli a Boltos megtörten, maga elém meredve. Egy lángoló fáklya volt az egész ember. Nem tudom, hol gyújtotta meg magát, de elsétált a boltig, úgy, hogy égett mindene. Láttam, ahogy összepöndörödik a haj a fején, meg a bőrét felrepedni. A bolt előtt térde esett, aztán eldőlt. Akkor fújtam le a poroltóval, de már vége volt.
A kocsmában gyűltünk össze, mondja a kocsmáros az utolsó vele készült interjúban. Elévült, most már beszélhetünk róla. Mind a hárman házasok voltak, gyerekekkel, szóval volt vesztenivaló. Elmondtam nekik, hogy a pap mint mesélt a kántorról. Aztán azt mondtam nekik, fiúk, ha ez a szerencsétlen is így járt, ez a szegény, bolond, aki egy rossz szót nem szólt soha, ha ő felgyújtotta magát, akkor gondoljátok el, mi vár ránk. A férfi felemeli sötét tekintetét, és bólogatva folytatja: persze én csak az asszonyra gondoltam. Hogy ő lesz a következő. Megittuk a pálinkát, fogtuk a benzint, és kimentünk ahhoz a kalyibához az erdőbe. Megtettük, amit tudtunk. És jól tettük, mert utána abbamaradt a dolog.
Nem tudom, válaszol a Polgárőrök Vezetője tűnődve a feltett kérdésre, amit nem hallani a felvételen. Amikor meggyújtottuk nem néztünk be, lehet, hogy ott volt, lehet, hogy aludt. De ha így lett volna, amikor a teteje is lángolt már, akkor kiszaladt volna belőle, nem? Hangja esdeklően cseng.
E dilemma jól láthatóan izgatta a Kísértetjárás szerzőit, de nem kaptak rá választ. Talán egyedüli iránymutatás egy másik felvétel, amelyen a Boltos így fejezi be az interjút: Ha benn is volt, és nem jött ki, annak csak egyetlen magyarázata lehet. Hogy nagyon jól bírta a tüzet.
Az utolsó szöveg leiratban maradt fenn, a Pap szavait tartalmazza. Ugyanezt a dolgot firtatják benne, mert a kérdés, amit feltesznek neki: ön szerint ki volt az idegen, aki megjelent az Úr születésének éjszakáján a közösségben, és akit soha többé nem láttak aztán a falusiak? Nem tudom, kezdődik a jegyzet, az én ismereteim és a hitem itt már nem érnek semmit. Csak találgatni lehet. Volt benne valami túlvilági, ez kétségtelen, valami sorsszerű, hogy pont akkor és ott bukkant fel. De azt már nem tudom megmondai, hogy melyik irányból érkezett. Hogy fentről vagy lentről jött. Ezt már nem tudom.

2024