Istencsináló

Négy gyilkos és egy római veterán az egyiptomi éjben. Az, hogy mire jutnak egymással, az a mostani novella - és egy világvallás - tétje. Az írás a közelgő keresztény ünnepkörhöz kapcsolódik a maga módján. Fanatikus keresztényeknek nem ajánlott, a vallást rugalmasan megélők talán megmosolyogják. Egyéb húsvéti írás a honalpon: https://horrornovellak.hu/katalogus/husveti-fogalmazas

Szíve mélyén mindig is tudta, hogy előbb-utóbb eljönnek érte. Amikor megtörtént, csak azon döbbent meg, hogy milyen okból. Mert annyi ok lett volna, annyi vér tapadt a kezükhöz, férfiak, nők és gyerekek vére, hogy valamiféle büntetés törvényszerű volt, még akkor is, ha minden életet a Birodalom parancsa és akarata szerint oltottak ki, a Birodalom meghosszabbított karjaként. Ez a mindenekfölötti akarat, mely saját erejétől eltelve talán az istenek ellen is háborúba indult volna, ez küldte őket a sivatagba, a nomádok településeire, ősi, sziklából épült erődök ellen, barlangok útvesztőibe, egykori folyók kiszáradt medreibe. A Legio Ferrrata mindenhol győzelmet aratott, és a hosszú évekből évtizedekké hízó szolgálat jutalma az lett, hogy a Ptolemaisz melletti dombokon kínálták fel nekik a föld és a békés élet lehetőségét.
Kicsiny, de jól tagolt villát építtetett a helyikekkel, akik egyszerre félték és gyűlölték. A birtokhoz tartozott ötven datolyapálma, harminc kecske és egy nagyobb dűlő, melyet az első években búzával vetett be, de a forró nyár miatt gyenge termést hozott, ezért a felébe mazsolaszőlőt telepített, a másik felét meg kiadta bérbe egy gazdának.
Jó ideig összejárt más veteránokkal a közeli dombokról, főképp két pajzstárssal alakított ki bensőségesebb kapcsolatot. Azokon az estéken, mikor a Nílus mentén termett szőlő sűrű, enyves borát itták, felidézték a csatákat, melyekben részt vettek, és amikről mind tudták, hogy inkább öldöklések voltak, de még így is dicsőségesnek tűntek. Aztán a triumvirátus szétszakadt, mert egyikőjüket a köszvénye ágyhoz kötötte, a másik pedig felakasztotta magát az istállójában. Ő volt az, aki az éjjeli lakomák vége felé, mikor már szinte öntudatlanok voltak az italtól, sokszor előhozta egy halott gyerek arcát, ami állítólag kísértette álmaiban.
Egyedül maradt, de családot ekkor sem alapított, ám az egyik szolgálólányát, egy vékony, halk szavú teremtést különösen megkedvelte. Ágyasává, majd később felszabadított társává tette. Alexandriából származott, meglepően értelmes volt, kecses járású, arca azokat az amuletteket idézte, melyeket a piacon árultak, és állítólag Kleopátrát, az áruló Antonius szeretőjét ábrázolták. Az idő múlásával a nő két gyereket is szült, ám egyik sem élte meg a harmadik évét. Anyai bánatát édes ételekkel ellensúlyozta, elhízott, és mindinkább eluralkodott rajta a rosszkedv. Idővel a ház hűvös, hátsó szobáiba száműzte magát, itt hímezte fura, geometrikus mintázatú szöveteit, mint aki bujdokol a nap mindent átható sugara elől. A katona pár évig még elviselte ezt az állapotot, aztán visszaküldte őt a családjához. Negyvenhat éves korára végleg magára maradt, nem számítva egy idős, süket asszonyt, aki főzött és mosott rá, meg a két férfi szolgát, egy fiút és apját.
Az idegenek, akik eljöttek érte, velük végeztek először. Nem is. Agyonütötték a fal mellé, hosszú kötélre kötött kutyát. A veterán annak csaholására ébredt, ami aztán tragikusan gyorsan véget ért.
Pár percig hallgatózott ágyában ülve, majd arra jutott, kígyó marta meg a dögöt, és elég lesz reggel megnéznie. Visszahanyatlott átizzadt párnájára. Forró, nyár végi éjszaka volt. Mikor elszenderült, azok négyen már benyomultak a szolgák keskeny kis alkóvjába, lefogták őket, és elvágták a torkukat. Vártak, míg a vérük kifolyik, a döngölt agyagpadló nem szívta be, ezért sarujuk nyomot hagyott a tavaszon lerakott mozaikon, ahogy átvágtak az a belső, nyitott udvaron, fejük felett a csillagok sziporkázó négyzetével, kezükben a végzettel.
A veterán álmodott. Ismét az asszonnyal volt, a szolgálóval, domborodó hasára tapasztotta fejét, és hallgatta a baba mocorgását, miközben a nő Hóruszról mesélt neki, ősei majdnem elfeledett istenéről, az ég urának fiáról, aki diadalmasan visszatért a halálból. A férfi álmában a nő halk szavai és a születendő élet vízmélyi zörejei egybemosódtak, egészen finom összhangot, szférákon túli zenét képezve.
De a több évtizedes tábori rutin azonnal működésbe lépett, amint kinyílt szobájának ajtaja.
Mécses volt feje mellett, mert félt a sötétségtől, azóta, hogy a Bétel melletti mocsarakból az éj leple alatt előjöttek azok a túlvilági lények, akik persze zsidó harcosok voltak, de testüket sötét iszappal kenték be, így szinte láthatatlanul árasztották el a tábort, sok rómait ágyában ölve meg.
– Ki vagy? – kérdezte az ajtó sötétjétől, majd felült, és döbbenten, de mégis nyugodtan figyelte, ahogy azok négyen besorjáznak hozzá, és megállnak ágya lábánál. Hát itt vannak, gondolta, ők, akikre mindig is vártam, akik elhozzák a büntetést.
Szemükben csak feketeség voltak, köpenyüket vér mocskolta, kezükben csillogtak a kések.
– Mit akartok? – kérdezte tőlük teljesen feleslegesen, talán csak azért, hogy megtörje a nyugtalanító csendet.
Ismerős, pergő nyelvükön szót váltottak egymással. A veterán azonnal felismerte beszédjükről, hogy a Templom fiai.
– Júdeából jöttetek – jelentette ki magabiztosan, majd hozzátette: – Gondolom, meg akartok ölni.
Régebben egy rövid tőrt tartott ágya alatt, mivel nem bízott az akkori szolgájában. Amikor elbocsátotta, a fegyver átkerült a konyhára,, és ezt most nagyon bánta, bár tudta, ilyen öregen, és ebből a pozícióból nem sok esélye lenne négyőjük ellen, még úgy se, hogy nem tűntek harcedzettnek. Szakállas, alacsony, sovány és idősödő férfiak voltak.
Ám ahogy a veterán a sötét tekintetekbe nézett, érezte, hogy az elszántságuk ellensúlyozná a tapasztalatok hiányát. Kézitusában az ilyen emberek voltak a legveszélyesebbek, a cséphadaróként forgó, össze-vissza vagdalkozó, dühből támadó fanatikusok.
Vagyis a biztos halál vár reá, vette tudomásul. Csak még azt akarta megtudni mi hozta őket ide.
– Azt gondoljátok, megöltem a családotokat? Kiirtottam a falutokat? Legyilkoltam a legjobb barátotokat? – kérdte tőlük, majd lábát óvatosan a padlóra tette, aztán felállt, és a sarokban lévő fonott székhez ment, beleült. Méltóságteljesebbnek érezte, ha így fogadja a támadásukat, és nem az ágyában, takaróba bugyolálva.
– Beszélitek egyáltalán a nyelvemet? – kérdezte kissé fáradtan és csalódottan, mert kiábrándító volt számára, hogy azok még mindig nem szóltak, csak figyelték őt megbűvölve. Végül a legidősebbnek tűnő, az, akinek szakálla már őszült, előre lépett: – Tévedsz római, sokkal nagyobb bűnt követtél el.
Tétován álldogált egy darabig, majd közelebb lépett, letérdelt, és szabad kezével kinyúlt a veterán karfán pihenő jobb karja felé, végül nagyon gyengéden és finoman megintette kézfejét. A katona kissé megfeszítette magát, hisz nem tudta, mi következik, de a döbbenete nagyobb volt félelménél. Az idegen most visszahúzódott, felállt, megköszörülte a torkát, és így szólt: – Nem is tudod, mit tettél ezzel a kézzel.
– Valóban nem tudom, amíg el nem mondod.
Mind a kettejük hangja remegett, az idegené talán jobban.
– Te vagy az, aki a hatodik légióban szolgáltál, Pilátus ideje alatt Hierosolymában?
– Szolgáltam ott is.
– És te vagy az, aki gyakorta és önként részt vettél a császár ellen lázadók, a bűnözők és ártatlanok kivégzésében?
– Nem önként. De ha épp így szólt a parancs és a beosztás, igen. Tettem a dolgom, azt, amit mondtak.
– Emlékszel-e arra, hogy hét évvel ezelőtt három elítéltet kísértél fel a Koponyák hegyére, kettő gyilkos volt, a harmadik a zsidók királyának vallotta magát?
A katona alaposan eltűnődött a kérdésen, mivel valamiképp hatott rá a másik komoly és ünnepélyes hangja. Az első cohors tisztjeként jó pár kivégzésben levezényelt, míg az izgága, folyton forrongó város mellett táboroztak. Több esetben is rémlett neki, hogy politikai okból, a Császár elleni lázadás miatt feszítették meg szerencsétleneket. Rosszkedvűen és idegesen vett részt ezeken a taszító látványosságokon, mert a csőcselék lázadozva vagy fújolva, a bűnösöket kövekkel dobálva kísérte a menetet, egészen a kopár dombtetőig, ahol mindig lágy szél fújt, ami azonban dögszagot hordott. Rémlett neki legalább egy alkalom, amikor is a zsidók feltűnően csöndben maradtak, és némán, szinte áhítattal nézték végig, ahogy az emberei felállítják a keresztet, de ennél többre nem emlékezett.
– Nem emlékszem – mondta ki hangosan is, majd bólintott: – Gondolom, most csalódást okoztam nektek – hirtelen nagyon elege lett az egészből, túl akart már lenni a dolgon, ezért így folytatta: – Gondolom, azt hittétek, hogy még mindig magamban hordom a királyotok szent emlékét, aki azt ígérte nektek, hogy kivezet titeket a római rabságból. Hát nem. Annyira jelentéktelen gonosztevő volt, hogy egy órával a halála után már el is feledtem az egészet.
A másik három közül az egyik bevette a csalit, indulatosan előre lépett, és kiáltott is valamit, de az, aki eddig beszélt, kinyúlt oldalt, visszatartotta, majd halkan válaszolt neki. A dühös férfi még perelt vele pár mondat erejéig, aztán lecsillapodott, és a kését a katona felé mutatva a falnak dőlt.
– A barátom a véredet akarja ontani – magyarázta most az ősz szakállú férfi. – Én is azt akarom. De előbb tudnod kell, mit csináltál, amikor átdöfted a jobboddal a mesterünk oldalát.
A katona legyintett: – Akkor már halott lehetett. Mind halottak voltak, amikor megszúrtuk őket. A szabályzat szerint így kellett eljárni, noha pár óra után már mind megfulladtak – a másik szemébe nézett: – Nem én öltem meg.
– Jon látta, hogy még lélegzik – mutatott egy másik társára a férfi, aki bólintott.
– Az lehetetlen.
– Meg akartuk őt menteni, de te elvetted tőlünk a mesterünket.
Csönd állt be, majd a veterán egykedvűen megvonta vállát: – Talán. Ha nagyon szívós volt, talán – megrohanta őt a félelem, hogy még nincs felkészülve a fájdalomra, és nem fogja méltósággal fogadni, ezért, hogy időt nyerjen, sietve hozzátette: – Mit tanított nektek ez a mester?
Most a Jonnak nevezett lépett elő, és kissé darabosabban, de akadozva előadta, hogy a megfeszített, akit a veterán megölt, elmondta nekik az igaz élet elveit, hogy miképp kell jónak maradni, hogyan kell bánni zsidó felebarátainkkal, mi a helyes ima titka, mi a megbocsátás és milyen a valódi, feltétel nélküli szeretet. Még így, ebben a töredékes és torz beszédben is volt valami elbűvölő mag, ami miatt a veterán megsajnálta őt és a másik hármat is. De megérezte a bosszú mögötti csalódottságot is.
– De valamit nem mondott el, ugye? – kérdezte tőlük szinte kíváncsian. Az ősz szakállú szomorúan bólintott: – Az utolsó vacsoránkon azt ígérte, felfedi az örök élet titkát. Hogy miképp lehet legyőzni. Ez lett volna a tanításának a betetőzése. A zárlata, amivel utunkra bocsát, és amivel terjeszthetjük azt szerte a világban.
– De ti elfogtátok, mielőtt erre sor kerülhetett volna – jegyezte meg dühösen a falnak támaszkodó.
– Sajnálatos – ismerte el a katona lehorgasztva fejét, majd felötlött benne álma, és vad sugallattal így folytatta: – De talán tudom, mit akart nektek mondani.
– Hogyan? – kérdezte mohón Jon.
– Álmomban néha látok egy fényből való alakot. Visszaatérő álom ez, ami nagyjából azóta látogat meg, hogy ezeket a kivégzéseket vezényeltem. Eddig azt hittem, Mithrasz szól hozzám, de most már tudom, másról van szó.
Elhallgatott, felnézett rájuk, és látta, hogy várják a folytatást, mint gyerekek a mesét lefekvéskor.
– Azt mondja ez az alak, hogy figyeljek jól rá, mert üzenetet kell átadnom. Az üzenet pedig a következő: miután kimúlt e világban, az egek uránál, apjánál járt – majdnem kimondta a Hórusz és Ozirisz neveket, de még időben erőt vett magán: –, akivel hosszan egyezkedett, végül arra jutottak, hogy igazságtalan halálával megváltást eszközült ki híveinek, így azok ezután képesek lesznek legyőzni a halált, ha követik tanait. Mert az igazakat a halál nem képes elragadni, hanem egyesülnek vele odafenn, az öröklétben. Ezután a fiú, három nap elteltével, visszatért a földre, kereste követőit, hogy átadja nekik mindezt, de már nem akadt nyomukra.
– Visszatért? Valóban? Vidékre szöktünk, féltünk, minket is megvádolnak – jegyezte meg a szakállas.
– Nem időzhetett sokáig, el kellett foglalnia helyét az egek urának trónusánál. Eddig nem értettem mindebből semmit, de most megvilágosodtam, hisz igazából azért választott engem…
–…mert előre látta, hogy eljövünk hozzád! – fejezte be a gondolatot Jon mosolyogva.
– Áldassék a neve – motyogta a falnál álló, mire mind bólogattak és nevettek, és jókedvük a veteránra is átragadt, aki elégedett is volt, hisz az ágyasától hallott, az egyiptomiak isteneiről szóló történetek álma révén összekapcsolódtak nemcsak egykori gyermekének emlékével, hanem saját, jelentéktelen életével is, és megsejtette, hogy talán ezzel valamit létrehozott a világban, hisz egy új hit, egy remény, egy boldog befejezés lehetőségével bocsátja útra négyőjüket.
Így is történt, bár ez utóbbi nem valósult meg, mert miután látogatói alaposan kifaggatták őt még egyszer ezekről a rejtélyes álombéli jelenésekről, majd az ősz szakállú megkönnyebbülten elmesélte neki, hogy milyen hosszú időbe és mennyi kalandba telt, míg fellelték nyomát, és eljutottak házáig, vagyis mikorra mindezzel végeztek, és már pirkadt, nem maradt lehetőség a búcsúra, hisz a látogatók egy adott, titkos jelre, hirtelen rárontottak, és a székben ülőbe szúrták késeiket, oly gyorsan, ahogy tette azt a lándzsájával Longinus maga is azon a fülledt, csöndes és furcsa napon a Koponyák hegyén.

2025