Ház a téli erdőben

Ahogy öregszem, egyre bizonyosabb vagyok a tekintetben, hogy vannak dolgok, melyek elvesznek belőlünk. Egy szakítás, egy haláleset, egy súlyoss betegség, vagy akár egy kivégzésről készített fotó - mind képes úgy elvenni a személyiségünkből, énünkből, lelkünkből, hogy annak érzékelhető nyoma marad: megváltozunk, kevesebbek leszünk, elvékonyodunk. És ugyanezt gondolom bizonyos helyekről is, melyek így vagy úgy, de valamiért rossz helyekké váltak. A legfontosabbak, hogy mi az, amit hátrahagyunk magunkból ezeken a helyeken.

− Sötétedés után ne maradjanak abban a házban – mondta a benzinkutas, míg elvette a nőtől a pénzt. A fiatalember hátul állt, az újságoknál, és csak fél füllel hallgatta őket, mert a fejében szavak és sorok kavarogtak, szemével pedig a napilapok fejléceit pásztázta.

− Nem fogunk. Csak készítünk pár képet – nyugtatta meg a nő.

− Remélem, senki nem veszi meg azt a házat – csóválta nagy, busa fejét a férfi. – Az ilyen házakat a földig kellene rombolni.

− Manapság mindenre találunk vevőt – vont vállat a nő, és elvette a visszajárót. – Erre is akad majd. Tehát akkor…− kinézett az útra, ahol épp egy kamion dübörgött el.

− Felmennek Pásztó felé, és a „Horgas-tanya” táblánál lekanyarodnak, majd az első, erdőbe vezető úton balra befordulnak. Onnan még olyan egy kilométer az út az erdész házáig – magyarázta a kutas, akár egy türelmes tanár.

A nő megköszönte az útbaigazítást, majd intett társának, és kimentek a hideg délutánba. A kocsiban, megcsapta őket a gyorséttermi ebédjük maradékénak zsíros illata. – Kidobnád a zacskókat? – kérte a nő a fiatalembert.

Ahogy a fiatalember a benzinkút szemetesébe gyömöszölte a szemetet, oldalt sandított, és látta, hogy a kutas őt nézi.

Elfordította fejét, és ismét a vers befejező sorára gondolt, kereste a lehetséges variációkat. Reggel óta ezen az utolsó versszakon tűnődött, és biztos volt benne, hogy ma meglesz, és ezzel a Szerelem ciklus is elkészül az új kötethez.

− Kapcsold be magad – kérte őt ellentmondást nem tűrően a társa, amikor visszaszállt. Kihajtottak a néptelen útra. A nő agresszíven és durván vezetett, rángatta az autót. – Szóval idén végeztél az egyetemen – bólogatott, majd gyors, szúrós pillantást vetett a mellette ülőre. – Milyen szakon?

− Magyar-filozófia – válaszolt a fiatalember csöndesen.

− Az nem túl piacképes – csóválta elégedetlenül fejét a nő. – És mi szél hozott hozzánk?

− A pénz szele – vallotta be a másik. – Sajnos van diákhitelem. Élni is kell valamiből. A tanítást pedig nem nekem találták ki.

− Ezért gondoltad, hogy megpróbálod az ingatlanszakmát? – a nő nem kérdezett, inkább állította a tényt, mire a fiatalember vállat vont: − Tapasztalat, életismeret − igen, azt gondoltam, jó ötlet.

− Most nagyon pörög. Az ingatlan – bólogatott a nő elégedetten − Most nagyon is. − Megnyalta vastagon rúzsos ajkait, akár egy mohó macska. Az egész lényéből, a ruhájából áradt valami állatias, ragadozó ­­kisugárzás. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy pár év múlva ő is ilyen legyen.

− Egyébként verseket írok – vallotta be a fiatalember csöndesen. – Már megjelent egy kötetem.

− Ó, gratulálok – kapta felé a fejét a nő. – Majd egyszer hozd be – kérte valódi érdeklődés nélkül.

Pár perc múlva elérték a lehajtót. A nő óvatosan bevezette az autót a szűk erdei útra, aztán száz méter után felhajtott arra az elágazásra, amit a kutas említett. Földbe vájt keréknyomban lavíroztak, a bokrok szinte súrolták a jármű oldalát. Nem volt erős emelkedő, de néha még így is elkapart a kerék az éjjel hullott hóban, ám ilyenkor a gumik gyorsan rátaláltak a tűleveles alsó részre, amelyen már tovább tudtak lendülni.

− Ha megkarcolja valami tövis a kocsit, akkor ez nagyon drága eladás lesz – morogta a nő, de kisvártatva kiértek egy tisztásra, ami nem is tisztás volt, hanem egy kerítés nélküli udvar, és ott volt előttük a ház.

A nő megállította az autót, és pár pillanatig mindketten csak bámulták a kétszintes, masszív épületet, a sötét, elfüggönyözött ablakokat, és a bejárati ajtóra felfújt vörös feliratot: „Pokol”.

− Azt majd le kell mosni, mikorra jönnek a vevők – bökött állával a felirat felé a nő. Egyiküknek se akaródzott kiszállni, végül a nő erőt vett magán, hátulról kivette és magára kanyarította szőrmeutánzat kabátját, vörös retiküljét kicsattintva egy szál cigarettát kerített kezébe, majd a kocsi oldalánál maradva rágyújtott.

A fiatalember is kiszállt, és a házat bámulta. Fejéből eltűnt a vers, eltűnt minden, nem maradt, csak ez a kocka alakú épület.

− Na – kezdte a másik a kocsi túloldalán. – Amit tudni kell a házról. Kétszintes, összesen százhat négyzetméter. Alul konyha, nappali, vécé. Felül két háló, egy nagy fürdőszoba és egy használaton kívüli valami, itt lomtárként jelölik – a nő a kezében tartott mobilról olvasta az adatokat, majd eltette a telefont, belekotort a retiküljébe, és egy csomó kulcsot vett elő, melyek mindegyike gondosan fel volt címkézve. Hosszas vizsgálódás után kiválasztott egyet, a többit visszadobta a táskájába. A zörgés szinte ijesztően törte meg a csendet. – Amit nem kell tudni a házról, és el ne mondd egyik vevőnek se, mert eltöröm a kezed: az első tulaj, az erdész, aki építtette, vidáman élt itt a kis családjával, míg egy nap fejbe nem lőtte az asszonykát, baltával elintézte a gyereket, a tizenkét éves lányát, majd kettévágta magát egy láncfűrésszel – a nő elhúzta a vastag, hurkás derekán ujját, mutatva, hol vágta szét magát az erdész. – Valószínűleg bekattant, vagy depressziós lett, nem tudni. A lényeg, hogy az ilyesmit soha nem mondjuk el a reménybeli vevőnek.

− Mi van, ha tud valamit, és rákérdez? – a fiatalember még mindig a házat bámulta, úgy tűnt, nem tud elszakadni a látványától.

− Akkor, de csakis akkor – emelte fel tiltón cigarettáját a nő −, akkor elmondhatjuk, hogy történtek sajnálatos események az ingatlanban, de mi nem ismerjük a részleteket.

A fiatalember körbefordult: − Milyen csönd van itt. Madárszó sem hallatszik – és ekkor hirtelen megérezte, hogy visszatér minden a fejébe: a költészet, a vers, az ihlet. Ott volt előtte a záró rímpár első mondata: „Ahogy a hóban madárláb hagy nyomot” és aztán megjött mögé a befejezés, mely szépen lezárja majd a fiatalság és szerelem tematikát: „Úgy húszéves szeretőm arcát rajzolom”. Kissé a haikuk egyszerűségére és képi párhuzamaira emlékeztet, de annyi baj legyen.

Benyúlt a kabátzsebébe, hogy kivegye jegyzetfüzetét, de aztán hagyta a fenébe, hisz ezt úgyse felejti el, a verseit mind kívülről tudta, ez is megragad majd örökre fejében.

A nő eltaposta cigarettáját, és hunyorogva körbefordult– Ja, csönd, az van. Talán ez ment az erdész agyára − meglengette a kulcsot: − Munkára! – adta ki a parancsot, és megindult a ház felé, a fiatalember pedig követte az ötcentis hóban, és élvezte, hogy elönti az elégedettség, az alkotás öröme.

A házban egészen meleg levegő és dohos, édeskés szag fogadta őket. Félhomály volt, ezért mindketten, akaratlanul és gyorsan a függönyök felé mozdultak, és vadul félrerángatták őket. A nő zavartan a fiatalemberre pillantott: − Mégiscsak jobb így – mondta bizonytalan mosollyal. Ahogy letette retiküljét a nappali dohányzóasztalára, majd kiegyenesedett, minta kifakult volna, a vörös haja, a rúzsa, a körme, a csizmáján az aranylánc, mind megszürkült, és ő maga is elvesztette erőt sugárzó tartását. Beesett vállal csak állt a süppedő, barna szőnyegen, és bámulta az emeletre vezető lépcsőt.

− Hol kezdjük? – kérdezte a fiatalember, akit még mindig a befejezett vers öröme tüzelt, és egyelőre nem érezte azt, amit a nő, aki összerezzent a hangjára, majd körbeintett: − Itt. Készítsünk fotókat. – És így is tettek, elővették a mobiltelefonokat, majd mindenféle szögből elkezdték fotózni a nappalit, a konyhát és a vécét, aztán a nő kiment, és készített pár képet kívülről is, majd elszívott egy cigarettát, de ezt követően is meglepően sokáig kint maradt. A fiatalember a könyvespolc unalmas címeit nézegette − csupa vadásznapló, leírás egzotikus tájakról, fegyverkatalógusok. 

− Megtennéd, hogy fönt is csinálsz pár képet? – kérdezte a nő az ajtóból. Sápadtan és mereven állt, és nem a fiatalembert, hanem a lépcsőt nézte. – Nem érzem jól magam. Beülök addig a kocsiba. – intett a háta mögé. – Nem kell semmi extra, csak a hálószobákról, meg egy vagy kettő a mosdóról.

− Persze – bólintott a fiatalember. – Semmi akadálya. Van vizem. Ha kér. Van egy bontatlan palackom.

A nő hárító mozdulatot tett: − Kösz nem. Csak le kell ülnöm egy kicsit – mondta, majd merev léptekkel kitűnt az ajtó négyszögéből.

A fiatalember a lépcsőhöz ment, ellenőrizte a mobilján a töltöttséget, és hogy hd-re van-e állítva a fényképező applikáció, majd először lendületes, aztán mind lassabb léptekkel felment az emeltre.

Itt hidegebb volt, és a levegőben az édes, erős aroma összesűrűsödött.

Egy sötét folyosóra jutott, melyből három ajtó nyílt. Találomra a bal oldalival kezdte, mely tágas, napfényes, kék csempés fürdőszobába vitte. Nem tudhatta − a csempéket gondosan lemosták −, de itt találták meg a férfit és a láncfűrészt. Elkészítette a képeket, és kifelé indult, amikor a szemébe villant valami. Megfordult, de csak önmagát látta a fürdőszobai tükörben. Önmagát, ám mégis valahogy másképp. Megrázta fejét, majd sietve behúzta maga mögött az ajtót.

A második szobából pont az udvarra és az autóra nyílt kilátás. A nő odabent ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Ebben a szobában nem volt bútor, csak egy kis éjjeliszekrény. Nem tudhatta, hogy azért, mert a nagy hitvesi ágyat, melyet teljesen eláztatott a feleség fej nélküli torzójából kiömlő vér, szóval ezt az ágyat kivitték, és elégették hátul, a ház háta mögött. A padlószőnyeg ugyanerre a sorsra jutott. A fényképeken próbálta nem megjeleníteni a ragasztó foltjait a padlón, és a jobb oldali falon lévő sötét foltokat.

Amikor végzett, ismét az ablakhoz lépett, és lenézett az autóra. A nő már felfelé bámult, egyenesen őrá. A fiatalember intett neki, de a másik nem reagált, nem moccant. És ekkor a fiatalember teljes bizonyossággal megérezte, hogy valaki, egy szomorú, esetlen és magányos lény ott áll mellette, és az üvegen át bámulja a tájban oly idegen járművet, melyen csillogott a lemenő nap fénye.

A fiatalember oldalt nézett, de persze senki nem volt ott.

A harmadik szoba ajtaja előtt a keze tétovázott, mielőtt rásimult a kilincsre, mely meleg volt, mintha valaki sokáig szorongatta volna tenyerében.

Aztán csak benyitott, mély levegőt véve, mint egy búvár.

A gyerekszobába jutott. Itt minden úgy maradt, az égszínkék bútorok, a fehér, puha párnás és paplanos ágy, a kis íróasztal, a poszterek a falon – rajzfilmfigurák néztek le róluk öreg, kifakult tekintettel. A sarokban babák és műanyag lovak voltak szépen berendezve egy fából készült makettház körül. A házon látszott a kézi munka, néhány illesztés nem volt tökéletes, de nagyjából visszaadta azt, hogy a készítője az eredeti házat, az erdész házát akarta lemásolni.

A fiatalember kedvetlenül készített pár képet, majd közelebb ment a maketthez, és lehajolt, aztán leguggolt hozzá, mert mintha valami mozgott volna lent, a földszinten, de csak az ő árnyéka lehetet, bár tény, egy női alak, egy műanya karakter ott állt a lábasok felett a tűzhelynél. Ahogy megfordította a makettet, hátul, a hátsó udvaron megtalálta az apát is, egy baltás fickót, körötte hasábok, kis faforgácsokkal megjelenítve. Egyedül a lány hiányzott, akit a fiatalember nem látott a felső emeleten, a kék szobában sem, amiben épp most ő is tartózkodott.

Tompa zaj.

A háta mögött, az ágy melletti ajtó mögül jött. Ez lesz az a lomtár, amiről a nő beszélt, jutott a fiatalember eszébe, miközben, lassan, óvatosan felállt, majd az első ijedtség által az ereibe pumpált adrenalin hajtóerejét kihasználva, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

Polcok voltak odabent, és szemközt vele egy nagy, egész alakos tükör, amelyben homályosan derengett ő, a lány szobája, és még valami, valami a háta mögött.

A fiatalember behunyta szemét, mert nem akarta látni, mi jön, és ekkor megtaszították, és erre kinyitotta szemeit, és akkor már a másik oldalról, odabentről, a lomtárból vagy inkább a ruhásszekrényből látta magát, és kis időbe telt, míg megértette, hogy a tükörből nézi önmagát, a fiatalembert, aki lassan, mintha víz alatt mozogna, elindul, átmegy a szobán, majd eltűnik az ajtóban, aztán hallani vélte a lépteit lefelé, és aztán csönd lett, és ő csak üvöltött némán, egészen addig, míg meg nem pillantotta a makettet, és az új elemet, a maketten, a felső emeleti ablakban a figurát, önmagát, igen, a kabát színe stimmelt, és mellette ott állt egy alacsonyabb valaki, rózsaszín pizsamában, amiben bemászott a ruhásszekrénybe a lövés után, úgy vélte, itt el tud bújni, de az apja persze ráakadt, és aztán a balta, és a vére, az ártatlan vére, mely ráfröccsent a tükörre, és megváltoztatott mindent.

Kilépett a házból, mire a nő kiszállt a kocsiból, fázósan összefogta magán a kabátot. – Kész vagy?

Ahogy a fiatalember közeledett felé merev lépteivel, elmosolyodott, majd bólintott: − Kész vagyok.

− Akkor csukd be lécci az ajtót – a nő odadobta neki a kulcsot, a fiatalember ügyesen elkapta, visszament a házhoz, és becsukta az ajtót. Ezalatt a nő megfordult az udvaron a kocsival, és mikor a fiatalember beszállt, már a fűtést is bekapcsolta, a nyílások kellemes, lágy levegőt fújtak.

− Mindjárt alkonyodik – mondta a nő, miközben behajtottak a fák közé, és megborzongott. A visszapillantóban még egy kicsit látszott a ház − elkapta róla a tekintetét: − Szerintem ezt a melót nyugodtan rád bízhatom – jelentette ki aztán erőltetett könnyedséggel. – Te fogod kihozni ide a vevőket, jó? Úgyse lesz sok…

− Rendben – bólintott a fiatalember, és maga elé nézett, vagy inkább az útra.

− Na, szóval verseket írsz – jelentette ki a nő. – Tudsz nekem mondani valami szépet, amit mostanában írtál?

A fiatalember eltűnődött, láthatóan erősen gondolkodott, majd megrázta fejét, és ahogy válaszolt, nem is annyira riadt csodálkozás, mint inkább beletörődés volt hangjában: − Nem jut eszembe semmi.

2019