Halloween

A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes október 31-én, éjjel olvasni.

Apa óvatosan a kilincshez lépett megfogta, megpróbálta.

– Biztos alszanak – mondta mögötte Anya. A férfi várt egy kicsit a gyerekszoba ajtajának deszkájára meredve, majd vállat vont, visszament a feleségéhez, átölelte, megcirógatta sápadt arcát. Közben a bejárati ajtó felé tekintett a nő válla felett.

– Nézd, milyen szépen süt a hold – suttogta. A bejárati ajtó közepén kör alakú ablak volt. Az asszony mindig hajóablaknak csúfolta. Most a férfi elvált Anyától, és ehhez az ezüst tányérhoz ment. Kilesett rajta, hosszan, alaposan végigpásztázva tekintetével az utcát.

– Hideg idő van – monda hátrafelé. – Bár felhős az ég. Azt mondják, akkor nem szokott fagy lenni.

– Éhes vagyok – mondta Anya csüggedten. Mozdulatlanul állt a folyosó közepén, úgy, ahogy Apa otthagyta.

– Akkor együnk valamit – vont vállat férfi, és hátával az ajtónak dőlt.

***                       

– Ma van Halloween – suttogta Tesó egy apró zsebnaptárt lapozgatva. A napok gondosan át voltak húzva benne, egészen október harmincegyig. Tesó most ezt a dátumot is keresztülhúzta egy ceruzacsonkkal. A takaró úgy borult föléjük, mint egy nagy templomi harang. Hugi tartotta kezével, míg Tesó a naptárban lapozott. Elemlámpa feküdt köztük, fénye sárgára festette mindent ebben a kis odúban.

– Az mit jelent? – ásított Hugi. Ekkor meghallották az ajtógomb neszezését. Bármikor képesek lettek volna felriadni erre a surrogó kis hangra. Tesó azonnal eloltotta az elemlámpát. Hugi összegömbölyödött, mint egy napfényre került fehér kis lárva.

– Ő az – suttogta rövid fülelés után. – Apa.

– Biztos azt hiszi, már alszunk – nyugtatta őt Tesó. Kivárt még tíz lélegzetvételt, majd óvatosan kinyúlt, és felkapcsolta az elemlámpát. – Szóval Halloween. Nézzük, mit mond róla a lexikon.

***

Mégse indultak el enni. Anya a fal mellé telepedett, leült, és átkarolta két térdét. Izzó, csillogó pillantással figyelte Apát, aki még mindig az ajtót támasztotta.

– Tudtad, hogy ma éjjel van Halloween? – kérdezte hirtelen. – Tudod: álarcok. Töklámpás. Bolygó holtak.

A férfi most megfordult, kinyitotta az ajtót. Hideg szél söpört be mellette, pár falevelet görgetve a szőnyegre.

– Csukd be – kérte Anya.

A férfi nem mozdult.

– Emlékszem, volt egy szomszédom. Még gyerekkoromban, a kétezres évek elején – mondta a férfi, inkább kifelé. Nekidőlt az ajtófélfának, kezét zsebre vágta, úgy szemlélte az éjjeli, holdsütötte utcát.

– Apám helyett apám volt. Mindig ővele csináltuk meg a töklámpást. Segített beöltözni is.

– Biztos, hogy letaperoljon – vihogott fel a nő.

– Nem – csóválta fejét elgondolkodva a férfi.– Nem azért csinálta. Tényleg bírt engem. Ő volt az első felnőtt barátom. Azt hittem, örökre barátok maradunk. Aztán egyszer, pont Halloween estéjét követően, eltűnt.

– Aha – a nő elfektette szép, keskeny arcát egymás mellé szorított térdkalácsain. – Elvitték a gonosz lelkek?

– Én is azt hittem – bólintott Apa. – Hetekig vacogtam az ágyamban éjjelente, és lestem az ablakot a függöny résein át, hogy mikor bukkan fel az arca az üveg túloldalán. Tudod, úgy elváltozva, elfehéredve üres, fekete tekintettel…mint a horrorfilmekben a visszajáró lelkek.

Anya tudta, ezért nem szólt semmit.

– Aztán később anyám elmondta – vont vállat a férfi. – Lelépett. Otthagyta a feleségét. Előző este még velem faragta a lámpást, nagyokat nevettünk, és elindított a kosarammal. Ő rakta bele az első cukorkát…aztán szépen beszállt a kocsijába, hátul már ott volt egy bőröndben az össze holmija, és gyí…

Anya felhorkantott, vagy inkább köhögött.

– Biztos nem működött neki a dolog. Otthon.

– Lehet – hagyta jóvá Apa. – De akkor is furcsa, hogy pont így időzítette a dolgot, nem? Azóta nekem mindig ez az árulás jut eszembe Halloweenről.

***

– Halloween valószínűleg a kelta kultúra első őszi éjszakájának ünnepéből ered. E napon úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába – olvasta halkan Tesó. Hugi feljebb húzta magát párnáján.

– Akkor most odakinn szellemek kóborolnak? – kérdezte izgatottan. Talán nyelt is volna egyet, de kiszáradt a torka.

– Ezek szerint igen – nézett rá vészjóslón Tesó.

– Ne csináld már! – kérte őt hirtelen Hugi. – Félek. Inkább olvasd tovább.

– Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik „Cukor vagy bot!” kiáltással szólítják ki a bent lakókat.

– És ők simán kijönnek? Éjjel? – kérdezte Hugi csodálkozva. Tesó bosszúsan rápillantott, kivárt, majd így folytatta:

– Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában a baráti társaságban jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. A Halloween nagyon fontos ünnep Amerikában.

Tesó összecsukta a könyvet, majd a hátára feküdt. Felemelte bal lábát, és most ő tartotta a takarótetőt.

– És egész éjjel kint mászkálnak a gyerekek? – kérdezte döbbenten Hugi. Tesó elgondolkozva nézte ujjait.

– Szerintem csak a nagyobbak. Akik tudtak magukra vigyázni – jegyezte meg.

– És miért kell nekik cukor? Úgy értem, a cukor finom, de…

– Nem tudom – vágta el szavait testvére. – Én soha nem csináltam ilyet. És senki nem csinál már ilyet, akiket ismertünk, és senki nem is fog – szögezte le haragosan.

Hugi nézte Tesó komor arcát, majd szája legörbült, és halkan hüppögni kezdett. Pár másodperc múlva megérkezett az első könnycsepp is.

– Na, jól van – nyúlt felé Tesó. – Ne csináld már!

Kitakarta magukat. A függöny két hasadékán ezüst holdfény ömlött az ágyra.

– Olyan durva vagy néha – panaszolta Hugi. – Ahogy beszélsz.

– Jobb, ha... – kezdte volna Tesó, de aztán abbahagyta. Inkább felült, majd a padlóra tette lábait. Óvatosan lopódzva az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, épp csak egy kicsit, és kilesett. Az utca üres volt.

– Csöndes minden – jegyezte meg halkan.

Ahogy a szemközti fákat hirtelen végigborzolta egy szélroham, Tesó ráébredt, hogy rettenetesen fázik. Hátrafordult, hogy mondjon valamit a hidegről a kislánynak, de Hugi már aludt.

***

– Akkor, megyünk enni? – kérdezte Apa, ellökve magát az ajtókerettől.

– Nem nézed meg még egyszer? – intett Anya a gyerekek szobája felé. – Hátha.

Apa megállt felette, lepillantott a nőre. Túl sovány és sápadt volt még ebben a gyér fényben is. Most újabb szélroham tört rájuk, kintről behallatszott, hogy a szemközti nagy tölgy recseg és ropog erejétől. A légáram széle összeborzolta Anya vékony szálú haját. A férfi lenyúlt, kisimította szép, domború homlokból a tincseket. Aztán odasétált a gyerekszobához, és megpróbálta ismét a kilincset.

***

Tesó a neszre az ajtó felé lesett. Azon volt, hogy visszamenekül az ágyba, de inkább mégse mozdult. Kivárt, mint a nyúl, melyen átsuhan a sas árnyéka. A csöndet csak a fákat nyúzó szél és Hugi mind erősödő hortyogása törte meg.

– Már alszom – szuggerálta Tesó az ajtót. A kilincsgomb végül megállt, visszaperdült alapállásába. A kisfiú erre kiengedte a levegőt, de még mindig nem moccant. Lábával óvatosan arrébb kotort egy kiürült kekszesdobozt. A padlót ruhák, ételek csomagolópapírjai, babák, játékkatonák és egyéb dolgok borították. Tesó nem volt büszke a szoba nyújtotta képre. Gondterhelten felsóhajtott, majd visszafordult az ablak felé, hogy elhúzza a függönyt.

Apa állt az üveg túloldalán. Arca a holdfényben még fehérebb volt, mint amire a fiú emlékezett. Ajkai hang nélkül mozogtak.

A kisfiú elnyomta torkában a meglepetést okozta sikolyt. Érezte, tagjait bénultság, a menekülés ösztökélte adrenalin lehúzó mérge itatja át. Zihálva szedte a levegőt, de nem vonta el tekintetét Apáéból. Csak megrázta fejét, mire Apa csüggedten elfordult. Aztán a férfi ellépett az üvegtől, elindult az utcán álldigáló Anya felé. Tesó figyelte őket, egészen az ablakhoz lapulva leste, ahogy távolodnak.

Kisvártatva ismét megérezte a hideget, és hogy milyen álmos ő is. Ahogy az ágy felé indult, átlépett a kajásdobozokon, a zacskókon, a celofáncsomagolásokon, a takarókon, a pulcsikon és harsnyákon, a koszos bugyikon, a játékmacikon és a műanyag pisztolyon, a két, egymás mellé fektetett karón és egy csomag kétszersültön.

Mint egy menedék, úgy fogadta be testét az ágy.

2010