Fal takarja el

Az egyik legkorábbi - felnőtt - írásom. A kilencvenes években, a főiskola alatt panelben laktam egy évig, már nem is tudom, hányadikon. Mivel kertesházban nőttem fel, nagyon furcsa, idegen és mégis vonzó volt ez az új életmód. Akkor született ez a szöveg - valami mély, zavaró egyesülés, összefonódás rekvizítíumaként. A befalazás több ismert műben szerepel - nekünk mindjárt itt van Kőműves Kelemen. Rémlik gyermekkoromból még egy fekete-fehér film is, a falbanjáró férfiról. A novella gyermekei talán azért ijesztőek, mert nem tudni, pontosan mi történt velük. Kérdés még, miért ilyen ez az épület, és talán némiképp túlzó a kislány higgadtsága is. Emlékszem, a nyíregyházi panelház aljában volt egy olcsó kifőzde, oda jártunk néha enni. Adtak sült vért is.

Én ezeket a panelépülteket, lakótelepeket egyszerű sziklából faragott hasáboknak látom, szürkék meg mocskosak, elrendezésük minden tudatos elv nélkül, puszta hóbort alapján valósult meg, és a környezetük is ugyanilyen értelmetlenül sivár és lepusztult, üres zacskókat és cigarettásdobozokat hord a szél a kilométeres játszótereken. Hűvös van mindig a tövükben, ami ezen a nyári napon nem is rossz, és el tudom képzelni, hogy milyen kellemes lehet odafenn nyolcadikon a szél, az ott élők talán a felhőkkel beszélgetnek reggelente...A házak számozása mintha végtelenbe nyúlna, egy nyomorult életbiztosítás megújításáért órákat kell gyalogolnom a tökéletesen egyforma utcák labirintusában. Arra gondolok, hogy az öregember talán még otthon sem lesz, és erre elöntene a méreg, ha ez a kislány nem állna előttem, az utamba, olyan furcsa és esetlen pózban, elterelve figyelmem, mert azt hiszem - kicsit meg is ijedve - hogy mindjárt elsírja magát nekem, a kígyószívű ügynöknek és akkor láss csodát, még vigasztalnom kellene. Rövid, vidámkék ruha van rajta, kezei az ölében - gyerekszobai rajzokra illő jelenet - fehér kismacskát simogatnak, de az arca, az olyan rémült és sírás előtti, hogy akaratlanul megállok, megkérdezni: - Mi a baj? - Alig mer rámnézni, ahogy motyog valamit, mennék tovább, mert ha valaki nem beszél normálisan, azzal nem érdemes, ekkor megismétli: - Nem tudom, miért pont őt vitte el - mondja. Megkérdezem, kire gondol. - Hát az öcsém. Lement a pincébe, az alagsor végébe, mert szeretett oda lemenni, de most már nem engedi el...- magyarázza gépiesen, mintha betanulta volna. Ez valami tréfa lesz, de mivel nagyon meleg van, és fáradt vagyok, belemegyek, hagy szórakozzunk kicsit: - Ott van most is? Az alagsorban? - kérdezem jóságosan. - Nem hiszi igaz? Jöjjön velem! - szólít fel, mintegy válaszképp. - Az alagsorba? - Bólint a kérdésre, magától értetődő számára, hogy ismeretlen bácsikkal bujkál sötét helyeken. - Szüleid nem mondták...- kezdem, de aztán legyintek, mert miért én, én oktassam ki, meg egyébként is, ki tudja, mit akar, van valami perverz. felnőttes csillogás a kis fekete szemeiben. Megfogja egyik kezével a kezem, és már vonszol is: - Nem tudom, miért pont az öcsém kellett neki, annyi gyerek van itt...- bök fejével a játszótér irányába. - Persze lehet, hogy őt volt a legkönnyebb, tetszik tudni, mindig olyan magának való volt, mert mindig egyedül játszott. - Belépünk a ház ajtaján, és hideg, homályos lépcsőfordulókon ereszkedünk lefelé, most még jó, de mindjárt a hátamra fagy az ing. Csikorgó, nehéz vasajtót lök be maga előtt, és közben egyre csivitel, a macskát már a földre engedte, itt oson mellettünk, még erre is vigyáznom kell, rá ne lépjek. Egész otthonosan mozog az állott föld- és zöldségszagban. Rekedt hangján a macskáról magyaráz, fejünk fölött vastag csövek futnak a homályba, amik közt sárga fényű lámpák próbálják utunkat mutatni. A folyosó, amin perceken át vonulunk komikus elszántsággal, észrevehetően lejt. Milyen mélyen lehetünk már az épület alatt? Fehér páraként a lehelet is látszik: - Három napja találtam meg, szombaton, nem, nem is, hétfőn, mert ma szerda van, igaz? Persze már előtte is éreztem őt, a szobámban, meg a liftaknából, sír mindig, olyan egyedül van, és nagyon hideg lehet ott... - magyaráz összefüggéstelen gyereknyelvén, és csak megyünk, egyre lejjebb, kanyarodik a folyosó, és vaslépcső nyílik belőle, ezen kell letopogni: - Véletlenül akadtam rá, lejöttem krumpliért, és meghallottam a nyafogását. Mindig olyan csúnyán bőgött. - Kettőt fordulunk, két sarkot, és végre meglátom a folyosó végét. - Követtem a hangot és...ide jutottam. - Megáll, a fal előtt, megállok én is. Balfelé int, gondolom ott kell nézni valamit. Bura nélküli égő világít meg minket, és egy sötét nyílást a falban. Víz csepeg, a falak nedvesek, de nem penészesek. Most már valóban fázok, de kábán bámulok a sötétbe, kezemben a kislány meleg, puha keze. - Hát itt vagyunk, beszélnünk kellene egy kicsit, hogy idejöjjön... - de nem folytatja, mert elvágja hangját egy másik hang, onnan, a sötétből, amire én is megdermedek, valami csikorgó, súrlódó, nehéz nesz, amiről kréta és tábla jut eszembe, meg kézben morzsolgatott kavicsdarabok, érzem, hogy a macska ijedten nadrágomba karmol, és lecsapok a villanykapcsolóra a fejem mellett. Kékes neon rebben sebesen, villódzása nem szűnik meg végig, hibás lehet a fénycső - de azért tisztán látni a benyílót, ami tulajdonképp kicsiny szoba, és azt, ami benne, a másik végében, a szemközti falon, falban zajlik, azt, ahogy előmászik az elveszett gyerek. A szürke beton kiszüli magából, de ő maga is betonból van, bár arca, ruhája világosan kivehető, karjait esdeklően tárja felém, és ahogy megbabonázva közelebb lépek, látom, hogy biztonságban vagyok, mert a faltól nem tud elszakadni, betonnyúlványok tartják fogságban, a hátánál fogva. Kinyitja a száját, talán mondani akarna valamit. Szeme sötét üreg. - Magányos, olyan magányos, többé nem ereszti el őt... - szólal meg mellettem a lány komoran sóhajtva, ölében ismét ott a macska, nagyon nyugtalannak tűnik. - Elmondtad ezt valakinek? - kérdezem csöndesen, és le- és oldalt nézve látom, hogy fejét rázza. Most zavar a közelsége, négyünknek valahogy túl szűk idebenn a hely. - Játszótársért könyörög, akit magával vihetne oda, a falba, aki megvigasztalja, ha sír. - Beszélni nem tud? - a fiú mozdulatlanul néz kettőnkre, karja változatlanul kitárva. - Nem, még sosem beszélt. Minden nap lejövök hozzá, szólongatom, de nem tud válaszolni. Talán a játszótársához tudna beszélni. - Most értem meg a játszótárs dolgot, ahogy szemem a neonfényben hófehérnek tűnő macskára téved. Ijedten nézek a lány arcába, ami valahogy közeledik: - A macskát, a macskát akarod odaadni neki? - suttogom, és intek a várakozóan mozdulatlan öccsére. De a jóságos húgocska leengedi a padlóra az állatot, és helyreigazít: - Egy macskával sosem tudna beszélni az öcsém, az nem vigasztalná meg, nem lehetne apukája! - Ahogy nekem ugrik, arra gondolok, hogy vajon mióta várhatott már egy ilyen jól öltözött, viszonylag idős, apaformájú balekot, és megértem a csinos kis ruháját, meg bizalmaskodást is, azt, hogy nem félt lejönni velem ide, az alagsorba. Hisz inkább nekem kellett volna félni. Gyorsan és ruganyosan mozog, mint a macska, könnyedén és gyöngéden kőbe zárt testvére karjaiba taszít. És az épület magába fogad engem is, mint a puha anyaöl, nincs már egyedül a kisfiú. Sokat játszunk. Éjféltájt, mikor a liftaknában süvít a huzat, talán hallani őrült fogócskánk zajait, mely emeletről emeletre folyik a falakban. Most meg szerelmes is vagyok. Van a negyediken egy gyönyörű nő, nagyon magányos, és én innen a falból látom élete minden intim percét. Valamiért vizesek mostanában a falak odafenn is, talán elég vizesek már ahhoz, hogy elmenjek érte. Persze kérdés, hogy ő is akarja-e? De én reménykedem. Mert olyan szép családot alkotnánk. 

1994 körül