Életképek apokalipszis után

A kép a siroki várnál készült, de a történetet a hollókőihez helyeztem. Ennek azanyagnak folytatását már régóta meg akartam írni, évek óta izgatott, merre tart a lány útja, miután elhagyta szüleit. Azt tudtam, hogy egy újabb erődbe kell kerülnie, egy másik Héttoronyba, és hogy ismét valamiféle áldozat lesz ebben az új életben. A happy end utáni dolgokról akartam írni, amikor azt gondolnánk, hogy minden jóra fordul, és hosszú ideig ilyen is marad - de az élet nem ilyen, sőt, sokszor még a hamis biztonságérzetet is megtagadja tőlünk, és a maga módján ez a tény nagyon nyugtalanító.

Másrészt egy gondolatkísérlet is a novella, amelyet Mel Brooks indított el bennem, aki a Zombi túlélő kézikönyvben endúró motort javasol tökéletes közlekedési eszközként, továbbá a folyamatos mozgás mellett teszi le a voksát. Úgy vélem, a legtöbb ember a Z-nap után ösztönösen egy jól védhető helyre húzódna be - semmiképp sem egy csupa üvegajtó szupermarketbe -, és mivel észak szülötte vagyok, mi más lehetne ez a hely, ha nem egy vár?

A szüzességemet másodjára nem a Várban, hanem még útközben vesztettem el, egy Lidl tetején, Gyarmat határában, langyos Argus söröktől bódultan. Amikor végzett, a fiú legurult rólam, és csak néztük a csillagos, nyári eget. Éreztem, hogy kifolyik belőlem, miközben hallgattam a száján kibukó szavakat. Az új életről beszélt, a várról, ahova megyünk, és ahol élni fogunk, a családunkról, a jövőről. Arról, hogy ismét benépesítjük a bolygót, mint Ádám és Éva.

Azóta eltelt majd egy év, és még mindig csak ketten vagyunk, odakinn viszont továbbra is vannak még fertőzöttek. Nem tudom, mit esznek, hogy maradnak életben. Kétszer is betörtek már, elsőként a külső várba, még ősszel, a nagy fakapun át, aztán egy téli estén a keményre fagyott hóhalmokon eljutottak a felső részig is. A második után felkötöztünk a toronyba, és a bejáratát vastag gerendákkal zártuk le. Időről időre eltűnnek a környékről, de számíthatunk rá, hogy bármikor ismét felbukkanhatnak, és ez megnehezíti az amúgy is kínkeserves földművelést.

Tavasszal ugyanis felástunk egy kis területet a vár mellett, ott, ahol régebben padok voltak a kirándulóknak. Találtunk egy alumínium létrát az udvari büfé raktárhelyiségében, azon ereszkedünk le az alsó várba, amikor tiszta a terep. A földet aztán bevetettük a magokkal, amiket az áruházból loptunk, még Pest határában. Az autó, amivel eljutottunk idáig, egy horpadt és vérrel telifröcskölt roncs, ott parkol a vár tövében. Negyed tanknyi benzin maradt benne. Végszükség esetére, ha innen is menekülnünk kellene.

Menekülők jönnek hozzánk is persze. Látják a kornyadozó veteményest, a füstöt a torony tetejéről kitekeredni, és ezért ott leselkednek a külső kapu előtt, amit a fiú megjavított. Ilyenkor felmegyünk a bástyára, és a fiú előveszi az íjat, felmutatja, és lekiabál nekik, hogy táguljanak. Mostanában ez a mániája, hogy régiesen beszél. Azt mondja, ő a vár középkori ura, én meg az úrnő. Nem teszi hozzá, de lent, a földszint bemutatóteremben van egy rabunk is, egy várrab. De ott van a fejében, ott köröz a gondolat, látom rajta. Ismerem a férfiakat.

A menekülők ugyanilyen makacsul köröznek a falak mentén, egészen a szakadékig, keresik a helyet, hol jöhetnének be. Ha a fiúnak rosszabb napja van, rájuk lő. Egyszer seggbe talált egy asszonyt, aki egy nagy batyut hordozott a hátán. A visítása kilométerekig elhangzott. Nem volt jó ötlet hangoskodni. Odalent, a faluban tanyázó fertőzöttek közül feljött három, és akkor elkezdődött a muri. A többiek a sorsára hagyták a nőt. A fiú egy ideg nézte, majd elfordult, de a hangját hallotta, én pedig kimondtam. Ez miattad van. Akkor két hétig nem szólt hozzám.

Sokszor összeveszünk, hülyeségeken, hogy ki ürítse ki a szarosvödröt, vagy melyik konzervet bontsuk fel, vagy hogy ki a soros vízhordó. A vár alatt, az erdőben van egy patak, onnan a vizünk. A fertőzöttek nem nagyon szeretnek az erődben kóborolni, folyton beakadnak a bokrokba, így biztonságos a dolog. De visszafelé, a meredek emelkedőn a kannákkal – hát az igazán kemény. A munkától, a feszültségtől és a rengeteg szextől inasak és erősek vagyunk mindketten – és persze soványak is. Tavasztól kint élünk a szabad levegőn, az arcunk szinte fekete a naptól. Néhány fogunk már hiányzik, mert bár összekapkodtunk mindenféle gyógyszert a patikákból, c-vitamint nem hoztunk. Az meg, hogy szedjünk csipkét az erdőben, későn jutott eszembe.

A fiú egy ilyen bogyószedő útján találta meg a rabunkat. Tél vége volt, az első meleg napok egyike. Kökényt és csipkét keresett, de az állatok, az őzek már szinte mind eltüntették az erdőből. Ahogy mesélte később, a nagyteremben a lángoló tűz mellett, először megijedt tőle. Ott feküdt a nő egy szikla alatt, a lába lehetetlen szögben, eszméletlen volt. Az eséstől a bal karja maga alá szorult, az is törött lehetett. Idős, nekünk idős, olyan harmincas, de még nagyon szép asszony volt. Szép ruhái is voltak, a kabátját el is vettem, egy hímzett, lovas alak van rajta. A Változás előtt szerettem ezt a márkát. A nőt talán a falu mellett épült szállodában érte a fertőzés, és aztán elkóborolt a várig. A fiú kötelet kötött a lábára, és felhúzta a kaptatón. Majd behozta a várba. És kikötözte a várbörtönbe a viaszbábu mellé, ami egy középkori rabot ábrázolt. Így most a mű rabunk mellett lett egy igazi rabunk.

Sokat veszekedtünk ezen a dolgon. Mégiscsak egy fertőzöttet hozott be a várba. És még etetni is kell, amikor a mi adagunk is szigorúan be van osztva. A nő, miután magához tért, eleinte meglepően szelíd volt. Az első napokban csak kábán pislogott. Gondolom a sérülésektől. A kezénél fogva a fal vaskarikához rögzítettük, és csak később, hetek múlva feszült neki, mikor beléptünk, hogy támadjon. Az arcán düh és elszántság, amitől valamiképp szép, és nem ijesztő, ahogy rugdos felénk, és vicsorog ránk. Ott állunk előtte, a fiú bámulja őt, én a fiút.  

Eleinte nem gondoltam, hogy baj lesz, főképp, mert aztán pont a fiú javasolta, hogy kezdjünk el kísérletezni vele. Először például vágjuk le a lábát. Hogy ne rugdaljon, és hogy lássuk, a fájdalom hogyan hat rá. Undorodtam a gondolattól, de nem volt erőm veszekedni. Ám nem segítettem. Fent maradtam a toronyban, onnan hallgattam a baltacsapásokat, majd az üvöltést. Aztán hirtelen csönd lett. Később a teraszról láttam, ahogy a fiú a mellvédhez lépett, és egy zacskót dobott az erdő fái közé. Arcán elégedett kifejezés volt, szeme csillogott. A vacsoránál elmondta, hogy a nő alig vérzett. Egyszer üvöltött, de aztán mintha nem is érezte volna a fájdalmat. Ez nem volt újdonság, megfigyeltük már korábban is. A fertőzöttek valamiképp képesek blokkolni a fájdalmukat. Az anyám, aki gyógyszerész volt, és akit hátrahagytam a fővárosban, azt mondta, lehet, valamiféle belső kiválasztással, egy új mirigy vagy hormon segítségével csinálják. Talán az érzelmeiket is ez gátolja, ezért képesek azokra a szörnyűségekre, amiket a nem fertőzöttökkel tesznek. És talán a mirigy által képzett szag az, ami útmutató számukra e két csoport elválasztásban.

Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha többen lennénk. És most nem a gyerekre gondolok, ami nem akar összejönni. Hanem ha befogadnánk másokat a várba. Többször beszéltem már erről a fiúval, de ő elzárkózott a gondolat elől. Kinyírnának minket. Elvennék a dolgainkat, elvennének engem tőle. Ezek voltak az érvei.

Nem mintha mostanában nagyon ragaszkodna hozzám. Naphosszat elvan a nyílvesszőivel, a betegeskedő veteményessel vagy a fantasztikus könyvekkel, amiket a furgonban talált. A furgon egy könyvkiadóé volt, és maradt benne egy fél raklapnyi kötet. Igazából a halomban csak háromféle regény van, azokat olvassa újra és újra. Gyújtósnak is jó ez a rengeteg papír. Reggel, miután begyújtok, és megfőzöm a csalánteát, kivonul a felső teraszra, leül a kempingszékébe, a napba tartja az arcát, majd olvasni kezdi tizenhetedszerre is a „Darwin-lény” című könyvet. Én is olvastam, unalmamban – noha nem szeretem az ilyen könyveket. Arról szól, hogy űrhajósok egy bolygóra keverednek, ahogy egyetlen, az összes többi élőlényt kipusztító, fantasztikus képességekkel rendelkező ragadozó él.

Sokszor gondolok arra, hogy mi, emberek ugyanilyen szörnyetegek vagyunk. Nem a fertőzöttek az igazán veszélyesek, hanem mi magunk, akik nem segítünk egymásnak, akik gonosz dolgokat művelünk, és terveket szövögetünk arra, hogy miképp tudnánk visszavenni a világot. Lehet, a fertőzés a bolygó egy utolsó, kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy megállítson minket. De az olyan figurák miatt, mint a fiú, ez nem fog sikerülni.

Mert a fiú őrülten, mániákusan kapaszkodik az életbe. Folyton az egészségén jár az esze, fél, nehogy beteg legyen, és a legfontosabb számára, hogy minden nap elegendő kaját tömjön magába. Azt mondja, száz évig akar élni, látni akarja, ahogy a vár előtt az unokái játszanak a porban. Én már nem vagyok ilyen határozott a kérdésben. Jó volna az a gyerek meg minden, de borzalmasan félek a szüléstől. Nem tudom, a fiú mennyit tudna segíteni benne. És ha megszülöm gyereket, és felneveljük, akkor közben ugyanazt fogjuk csinálni, mint anyámék, akiket oly könnyű szívvel hagytam hátra a fővárosban, pont azért, mert nem akartam ugyanazokat hibákat elkövetni, amiket ők elkövettek még jóval a Változás előtt. Most mégis úgy érzem, hogy a vár ura és a vár úrnője hasonló után jár. Elnézem fiút a nyár eleji napsütésben, ahogy szint meztelenül, csak egy szinte áttetszőre mosott bokszeralsóban ül a műanyag széken a nagy bástya közepén, és olvas. Arcán, testtartásán ott van a birtokos lét minden büszkesége, az a magabiztos erő, ami annyira eluralta az életemet tizenhárom éves koromig. Csak akkor apámból áradt. Eszembe jutnak a reggelek, amikor az apám a konyha közepén ült, kezében a tegnapi újság, anyám a tűzhelynél tett-vett, és nem szóltak egymáshoz, nem is sejtették, mire gondol a másik, de szép csöndbe vártak valamire a gyönyörűen berendezett, szuper biztonságos házunkban. Arra gondolok, hogy talán belénk van kódolva, hogy bezárjuk magunkat olyan helyzetekbe másokkal, ami aztán rém kellemetlen szituációkat teremt, hogy önként összezárjuk magunkat mindenféle börtönökbe olyanokkal, akikkel talán nem kellene.  

Aznap, amikor a menekültek ismét felbukkantak a kapunál, már késő délután volt, a fiú az árnyékban aludt a mellvéd mellett egy pokrócon. Lemásztam a létrán az alsó várba, és ráérősen a kapuhoz sétáltam, kezemben egy karddal, amit az egyik bábutól vettem el az első szinten lévő kiállítási teremből. Egy lovagi vacsorát rendeztek annak idején be a szobában, az asztal roskadásig megrakva étellel. Műanyagból készült minden.

A férfiak és nők éhes, de szigorú tekintettel méregettek, hátukon jól megpakolt zsákokat cipeltek, és halkan, gyorsan beszéltek, miközben egyikőjük folyamatosan az erdő szélét figyelte. Nem akartak bejönni, mert szerintük nyílt terepen lehet igazán életben maradni. Mi viszont hiszünk abban, hogy ismét egy helyen kell megkapaszkodni, mondtam én, termeszteni kell dolgokat, mert elfogy majd a kaja a boltokból. Abból nem sok minden fog kikelni. Intett a veteményesünk felé a vezetőjük, egy idősebb, szakállas férfi. Nagy, barátságos kék szeme figyelmesen vizslatott. Aztán a lényegre tért. Cserélni akartak. Hátul, kissé oldalt egy barna hajú srác állt, szégyenlősen néha rám-rámpillantott, majd elkapta a tekintetét. Volt valami kedves ebben az esetlenségben, talán ezért szántam meg őket. Lehoztam öt doboz makrélakonzervet, amiért ők adtak lisztet és csokoládét. Majd az idős vezetőjük egy laposüveget is becsúsztatott a kerítés lécei közt. Az apádnak, mondta somolyogva. Figyeltem, ahogy elindulnak, a földúton, ami aztán az országútba torkollik, ami aztán északra és délre visz. A barna hajú fiú sokszor visszanézett rám, végül intett is, mire visszaintegettem. Jó érzés volt, hogy beszélhettem velük.

Persze az már nem volt olyan jó, amit a vár urától kaptam. Mikor felébredt, és elmondtam neki a dolgot, haragra gerjedt, hogy a tudta nélkül üzleteltem ezekkel a jöttmentekkel. Bajom is eshetett volna, meg egyáltalán, a megkérdezése nélkül miért pazarlom a készletet. Közös minden, a magam részével azt csinálok, amit akarok, feleseltem. És ekkor megütött. Nem nagyon, csak szinte legyintve, de még így is égető és csípő érzés volt, amely megmaradt az arcomon sokáig.

Legalább alkonyatig. Addig durcáskodtam a Pest felé néző kőfalon ülve. Alattam a mélység. A fiú megbánta, amit tett, többször odajött, hogy másszak le, béküljünk ki, de nem szóltam. Végül, mikor a nap vörösre vált a hegyek felett, lementem, és mondtam, felejtsük el, inkább bulizzunk, azzal odaadtam neki a laposüveget. Először gyanakodott, hogy mi van benne, de ahogy megkóstoltuk, kiderült, erős szilvapálinka.

Tudni kell, hogy pokolian jól bírom az italt. Az apámék nem is sejtették, de suli után rájártam délutánonként a készleteikre. Gin, vodka, whisky – mindegy volt, csak legyen bennem valami, amivel kísérletezhetek, ami elnyomja azt a bűntudatot, amit apám miatt éreztem. Most is az volt, hogy mikorra végeztünk, csak egy kis zsongás támadt a fejemben, míg a fiú tántorogva fordult ki a nagy toronyszobából, ahol éltünk, hogy vizeljen. Öt perc és jön, mondta. Aztán. Jelentőségteljesen kacsintott.

Sokáig vártam, egészen sötét lett odakinn, és már arra gondoltam, hogy leesett a falról. A sokáig után elszámoltam még százig, majd felkaptam az elemlámpát, és kimentem a bástyára, aztán leereszkedtem a középső szintre, és onnan már láttam, hogy az udvaron, a börtönhelyiségből sárga fény dereng. Éreztem, hogy nem kellene megtennem, ám mégis lemásztam a létrán az udvarra, majd a nyitott ajtóhoz osontam. Odabenn egy gyertya égett a padlón, mellette nem sokkal a fiú bokszeralsója, ő maga a falnál úgy tapadt a másikra, mintha nem élet-halál ellenségek lettek volna. Az asszony egyik, nagy telt melle fehérlett a sárga fényben, még rajta vöröslött a fiú harapásának a nyoma.

A helyiségnek vastag, fémpántokkal megerősített ajtaja halkan forgott a jól megzsírozott zsanérokon. A kulcs kívülről benne volt, könnyedén elfordult. Akkor, abban a pillanatban talán észre se vették, hogy örökre egymás rabjai lettek.

Amikor viszont lefelé jöttem a cuccaimmal a létrán, a két hátizsákkal egyensúlyozva a sötétben, már hallottam a fiú kiáltozását. Verte az ajtót belülről, a hangja tompán szólt, mintha sírboltból jönne. Hogy engedjem ki. Hogy bocsássak meg. A szokásos szöveg. Ideje volt túllépni rajta.   

Elsétáltam az ajtó előtt, majd kinyitottam a főkapu lakatját, leemeltem a gerendákat a sínjükből, és kitártam a kaput. Ott álltam a vár előtt a sötétségben, az éjszaka lélegzett, zümmögött és zörgött köröttem. Nadrágom övében megnyugtatóan domborodott a pisztoly, amit még otthonról hoztam. Kihúztam, mikor beszálltam a kocsiba, és az anyósülésre raktam. A fiú megtanított vezetni az ideúton. A motor készségesen felmordult, csak a váltásnál rándult meg a kocsi. Felkapcsoltam a fényszórót, és elindultam a többiek után az úton.

2018