Éjféli vadászat

Sötét és hideg téli estéken recseg-ropog az erdő, a vadak menekülnek, fent, a égben szél kerekedik, földöntúli rikoltást és vad lovak horkantásait hordja. Ez az Éjféli Vadászat. Vigyázz, ne kerülj útjába, mert prédája leszel.

Itt, a Kísértetjárás blogon mindig is hittünk abban, hogy vannak megmagyarázhatatlan jelenségek világunkban, melyeket jobb nem bolygatni, viszont ismernünk kell őket ahhoz, hogy el tudjuk kerülni útjukat. Ilyen az Éjféli Vadászat is, melyet a folklórtudomány Wild Huntként ismer. A vonatkozó wikipédia oldal szerint megtalálható a német, az angolszász, a skandináv hiedelemilágban, de még a szláv és balkáni népeknél is ott van valamilyen formában. Egyfajta vándormotívumról van tehát szó, ami különösképp kimaradt a nagyon is gazdag magyar mondavilágból.
Kutatásunk itt kezdődött, nagyjából azidőtájt, hogy kezünkbe került a Grimm testvérektől a „Német mondák„ című kötet, amiben először olvastunk az Éjféli Vadászatról, és leírását olyan szuggesztívnek, érdekesnek, ugyanakkor dermesztően rémisztőnek találtuk, hogy elkezdtünk nyomozni a témában. Ekkor szembesültünk azzal, hogy az európai kultúra e különös jelensége hazánkban látszólag nem létezik.
Látszólag.
Mert mi, a Kísértetjárás, természetesen ennek is utánajártunk, és nyomokra, majd később konkrét bizonyítékára bukkantunk annak, hogy hazánkban is kimutatható a szörnyű vonulás nyoma.
Ám mindenek előtt érdemes tisztázni, mit is takar az Éjféli Vadászat kifejezés („vad” vagy „szilaj”, esetleg „bősz” vadászat fordítás is jónak tűnnek, de mi direkt választottuk ezt a kissé sötétebb, időhatározós szerkezetet).
A Wild Hunt egy túlvilági jelenés. Holtak hada, mely átzúdul a téli vidéken. Recseg-ropog az erdő, a vadak menekülnek, fent, a égben szél kerekedik, földöntúli rikoltást és vad lovak horkantásait hordja. Jellemzően a böjt körüli időszakban történik, erdős, ligetes területen, ahol a fák, bokrok közt csörtető lovasok, az őket kísérő, leírhatatlan teremtmények, a vak csontparipák patáinak csattogása, a zörgő fegyverek olyan kaotikus hangélményt keltenek, melytől elborzad, megőszül és megretten az, aki észleli. De egyébként is, jaj annak, aki a túlvilági sereg útját keresztezi – lelkét és testét is elragadják, magukkal viszik, örökre kiszakítva az életből. A had vezére a szakkönyvek szerint országonként más: Odin, Arthur király vagy a még ősibb Woutan, máshol női karakterek töltik be e tisztet. A vonulás célja is kevéssé tisztázott. Ártatlan lelkek begyűjtése, boszorkányok, lidércek, gonosz lények utáni hajsza – talán maguk a résztvevők sem tudják, mi a borzalmas menet tétje. Talán magát az éjszakát hajszolják.
Mivel Olaszország és Szlovénia területén is ismerik a vadászatot, továbbá a cseh divoký hon kifejezés is ezt a jelenést rejti, adódik a kérdés, hogy hazánkban miért nem említi egyetlen szakmunka se. Nem találni nyomát Ipolyinál, Knadra Kabosnál, nem említi Bíró Lajos „Magyar mitológiá”-ja, de az újabb tudományos művekből így is hiányzik. Számos kortárs kutatót, köztük akadémikusokat is megkerestünk e tárgyban, és akik válaszoltak, egyöntetűen bevallották, hogy a magyar hidelemvilágban és babonákban nyomát nem lelni e különös tüneménynek.
Óhatatlanul is azon kezdtünk el tűnődni, hogy miért, és elvetettük azt a kézenfekvő magyarázatot, hogy sztyeppei, betelepülő nép révén nem szervesült nálunk a hiedelem, mivel bizonyosak voltunk benne, hogy valamiképp érinti e Kárpát-medencét is. A kérdés csak az, hogy hol és hogyan.
Kiindulópontunk, kezdő feltételezésünk a következő volt: a vadászat évente egyszer zajlik, a már említett januári-februári időszakban, mikor a természet a leginkább kimerült a hó és jég csapásai alatt, és amikor minden emberi és állati teremtmény igyekszik száraz és biztonságos helyre húzódni az éj leszálltával. Úgy véltük, a szörnyű légió útvonala a szerb határtól a Duna felső folyásáig tart, majd talán Pozsony alatt lépi át az országhatárt. Egy félköríves nyomvonal ez, mely nagy része az alföldi pusztákon, nyílt téren fut, ahol is a had felgyorsul, szinte elképzelhetetlen sebeséggel haladva át országunk ezen kietlen részén, elkerülve ezáltal, hogy az álmukból felriadó kamionosok megpillantsák a parkolók mélyéről.
Amint elérik az Északi-Középhegységet, és bejutnak az erdős, fás vidékre, immár lassítanak, mert megszokott terepükön mozognak, ám ez oly rövid szakasz, hogy a még nagyon is színes palóc hitvilágban se tudott meggyökeresedni jelenlétük.
Ezt végiggondolva, számunkra még mindig kérdés volt, hogy északon hol is vonulnak el pontosan e sötét lovasok.
Mert ha meg tudnánk határozni ezt, akkor talán mód nyílna meglesni őket. Márpedig a Kísértetjárás blog küldetése pont az ilyen fenomének feltárása és dokumentálása. Már láttuk magunkat vastag, téli ruhában, termosszal kesztyűs kezünkben, amint egy holdsütötte tisztást figyelünk meredten a vadles magányából…
…és itt jött a megoldás a „hol” kérdésre.
Nyilvánvaló, hogy az Éjféli Vadászat legnagyobb kárvallottjai az emberi vadászok. Azok, akik hajnal előtt már ott vannak az erdőben, feszült készültségben, várják a vadat. Csak néha ők maguk válnak prédává. Amit aztán a többiek megjegyeznek, vagyis megtanulják, hol nem szabad lesben állni. Adta magát a feltételezés, hogy a vadásztársadalom ezen sötét tudása öröklődik apáról fiúra, társasági titkárról titkárra. A tudás arról, hogy vannak helyek, ahol már Mátyás óta elvesznek az emberek, eltűnnek az éjben, miközben felajzott íjjal várják a szarvas agancsának derengését a hold fényében. És e tiltás, e kerülendő területek geográfiája kiadhatja az Éjféli Vadászat útvonalát. De még mindig kérdés, hogy jutunk el e tudás földrajzi leképzéséhez. Ekkor ötlött fel bennünk ismét a kép a hold fényében fürdő vártánkról, és rájöttünk, hogy nem kell más, csak egy országos vadlestérkép, melyen ösvény, hiány, kihagyott sáv fogja jelezni azt, ahova a vadászok nem mernek menni az ősi tiltás és rettegés okán.
Elméleti fejtegetésünk végére érv kimondhatjuk: feltételezésünk igazolást nyert. Ám könnyebb volt e megoldásig eljutni, mint a térképet megszerezni. Hosszas kutatás után, a Széchenyi Könyvtárban, egy hátsó, eldugott raktár polcán akadt rá a könyvtáros ismerősünk – egyetemi jó barátunk – a Kádár-korszakbeli dokumentumra. Akkoriban nagy kultusza volt a vadászatnak, nem csoda, hogy az elvtársak az északi régió vadászleseiről készíttettek egy külön felmérést. Remegő kézzel vettük át a sárgult papírtekercset, majd fölé hajolva vizsgálni kezdtük a kék pontokkal jelzett hálózatot. Nem kellett sok hozzá, hogy megtaláljuk az ösvényt. Kunhegyes fölött kezdődött a ritkás rész, majd az Acsa-Romhány vonalon kis kitérőt tett az Ipoly felé, hogy aztán lefelé kanyarodjék, és a Kóspallag-Szob képezte egyenest követve átkeljen a Dunán, majd aztán lent, a folyó alatt kanyarogva haladjon végig a határ mentén. Sokáig álltunk meredten, ízlelgetve felfedezésünk örömét, aztán sietve kijegyzeteltük az érintett települések neveit. A kutatás második fázisában ugyanis konkrét tényeket kerestünk, eseteket, cikkeket, jelentéseket melyek tanúskodnak feltevésünk mellett. Ehhez a könyvtár mikrofilmtárába vettük be magunkat, és a helyi lapok korabeli oldalain sorra átnéztük listánkról a Wild Hunt útjába eső falvak történéseit. Nógrádi kistelepülések környékén megesett különös vadászbalesetekre fókuszáltunk. Eltűnésekre, rejtélyes köddé válásokra, mely az akácos és csipkebokros dombok vállai közt következtek be a hold mindentudó tekintete alatt.
Hosszú hetekig tartott e szakasz, de végül erőfeszítésünket siker koronázta, mivel kezünkbe akadt egy ígéretes ügy. Diósjenő és Nógrád közt, a Börzsöny széle a helyszín, az idő ezerkilencszázkilencvenhét. Egy vadász eltűnt a téli éjben. Saját maga ácsolta a vadlest, ahonnan nyoma veszett, olyan területen, ami az általunk beazonosított vonulási útvonal peremén helyezkedett el. A férfi egy kislányt és szerető feleséget hagyott maga után. A családot könnyű volt azonosítani, és a telefonkönyvből kiderült, még mindig ott laknak a környéken, egész pontosan Berkenyén.
Tudtuk, hogy ők lesznek a vezetőink e sötét úton.
Mikor felhívtuk, az asszony előbb elzárkózott kérdéseink elől, de végül valamiért meggondolta magát, és lányához irányított minket. A kislányból, aki egy januári éjjelen örökre elveszítette apját, azóta fiatal nő lett, első gyermekét várta. Nem zaklatták fel kérdéseink, sőt, volt valami kíváncsiság is hangjában, mikor előadtuk, hogy édesapja lehetséges sorsa után nyomozunk. Találkozót beszéltünk meg Berkenyén, ahol férjével élt. Megígérte, ha felkeressük, elmagyarázza az egykori vadleshez vezető utat. Mert azóta a tákolmányt lebontották. Nem csoda, a történtek után senki se merte használni.
A férfi eltűnésének évfordulójára tettük a találkozót, amire csak másfél hetet kellett várni. Feltételeztük, hogy az Éjféli Vadászat pontosan ugyanaznap ismétlődik azóta is évről évre, sőt, még az órát is meghatározhattuk, mert a vadász annak idején éjjel tizenegyre ment ki az erdőbe, és hajnal kettőkor már csak hűlt helyét találta társa, aki csatlakozni kívánt hozzá. A fiatal nő először megütközött kérésünkön, majd beleegyezett.
Tiszta szagú, világos házban várt, új épület volt, mely a falu szélén húztak fel. A hátsó traktusa még befejezetlenül állt. Már a hetedik hónapban járt, nehezen mozgott, angyali arcából az áldottak kedvessége sugárzott. A nagy, cserépkályhával jó befűtött nappaliba invitált minket, ahol lágy szomorúsággal idézte fel édesapja rejtélyes ügyét. Úgy vélte, rejtett depresszióban szenvedett, és az erdőben, valami eldugott helyen megölte magát. Mások asszonyt, titkolt szerelmet, nagy tartozást vagy valami bűnös határmenti ügyletet sejtettek az eset mögött, de ez mind bolondság volt. Mostanra már szinte mindenki elfelejtette a dolgot, rajtuk, a családtagokon kívül. Ők viszont nem tudnak mit kezdeni vele, hisz nincs magyarázat a történtekre, és nem lett meg a test sem. Megesett rajta szívünk, egyszerű és őszinte gyászán, ezért előadtuk neki az Éjféli Vadászattal kapcsolatos elméletünket. Hitetlenkedve, de nyitottan fogadta, majd elnézést kért, és eltűnt az emeleten. Sírt odafent, hallottuk kétségbeesett zokogását, mely egy elveszett, bolyongó lélek sirámának tűnt a csöndes házban. Sokáig elmaradt, majd egy turistatérképpel jött vissza, melyen gondosan bejelölte az egykori vadles helyét. Negyven percnyi járásra volt. Nem akartunk terhére lenni, de erősködött, hogy várjuk be náluk az indulási időpontot, a férje vidéken van, egy konferencián, igazán nem zavarunk, legalább van társasága, az anyja szokott átjönni, de sokszor nem találja vele a szót, egyébként is eltávolodtak az eset óta. Sötétedés után eltűnt a konyhában, majd szendvicsekkel és egy borítékkal tért vissza. Az előbbieket nekünk készítette, a borítékot szemlesütve átadta. Kérte, bármi történik is, a levelet, melyet apjának írt, hagyjuk az erődben. A vadles helyén. Hátha igazunk van. Hátha megáll a menet egy röpke pillanatra, és az apja magához tudja venni a hozzá írtakat, el tudja olvasni, megérti, hogy mennyire hiányzik. És talán visszajön. Nem tudtunk mit mondani erre, némán ettük a sonkás-ubokás kenyeret.
Hideg, fagyos éjjelben indultunk utunkra. Erős fényű lámpáink, vastag ruházatunk komfortossá tette az éjjeli túrát, de két ízben is rossz felé kanyarodtunk. Végül rátaláltunk a helyes irányra, mely igazából egy erdészeti út volt. Egy nagy emelkedőnél kellett letérni róla, a völgy felé, melynek oldalában hajdan egy kislány apja felállította vadlesét. Az egyik tartóoszlopa még megvolt, csonkán meredt elő a földből két sudár fenyőfa közt volt. Innen valóban jól rá lehetett látni a völgy tiszta vonulatára. Ami ideális átkelő volt egy kisebb had számára a dombok vállai közt.
Felkelt a hold, és hátunk mögött, a hegyen valami madár rikoltozni kezdett. A várakozás óráiban régi kísértettörténetekkel szórakoztattuk egymást, melyet angol és francia rémregényekben olvastunk.
Aztán hirtelen minden nagyon más lett.
Emlékszünk, épp éjfélt ütött az óra, mikor a dolgok megváltoztak. Lehűlt a levegő, majd enyhe, aztán erősödő szél támadt. Rozsdás vas, penész és dohos, mohás, sötét helyek páráját hozta. A völgy felső végében derengés kélt a fák közt, aztán meghallottuk a zajt is. Csak tompán és távolról, de ez pont elég volt. Fémlemez csattogott, vaspaták dobbantak, kopott bőr és csont nyikorgott, sötét testek surrantak. Az egyvelege mindennek nemcsak rémisztő volt, egyenesen elviselhetetlennek tűnt. Tudtuk, ha közelebb ér forrása, ha erősödik, megőrülünk. Előbb tétován, majd mind gyorsabban, végül fejvesztve menekültünk, be, a mögöttünk lévő erdőbe, fel, a hegyoldalra, mind magasabbra, mind távolabb ettől a pokoli fenyegetéstől.
Elbuktunk hát. Az utolsó pillanatban. Hiába vittünk magunkkal kamerát és fényképezőgépet. A bizonyítékról lemaradtunk. Mikor a magasban, odafentről visszafordultunk, a vadászat már megtörtént, a menet elvonult. A távolban, a völgy túlsó felén haladt a derengés, gomolygó, sárga fényű csomó, benne talán apró, sötét alakok körvonalaival. Az is lehet, hogy csak köd gomolygott ki az erdő mélyéről.
Borzongva hagytuk magunk mögött a tájat, visszabotorkáltunk a faluba, és hajnalig az autóban vacogtunk az átélt élmények és a hideg miatt.
Másnap reggel, a nap biztonságos fényénél visszatértünk a tett színhelyére. Az éjjel a nagy sietségben is volt annyi lélekjelenlétünk, hogy a vadász lányának a levelét ott hagyjuk egy fa tövében. Eltűnt, helyette sárga fém csillogott az avarban. Egy fekete köves gyűrű. Férfiujjra való. Visszafelé, a faluban kiértő tettünk az utolsó ház felé. A fiatalasszony sokáig csak bámulta a gyűrűt, majd szemét elöntötte a könny, fejét rázta. Nem, mondta, nem hiszem el, menjenek innen, és vigyék magukkal ezt is. Ránk csapta az ajtót.
Éreztük, hogy ez a kutatás itt véget ért.

2025