Egy különös nyári este

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki korábban egy francia vicomte nevét használtam az interneten), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében Kondornál). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák - például egy annak idején nagyon népszerű intézmény, a fénymásolószalon dolgozói.

Aznap Szofival voltunk ügyeletben, Pali meg csak úgy bennmaradt, mert egy akadémia előadást másolt négyszáztíz példányban.

– Nézzétek csak – mutatta –, itt azt írják, hogy a hatodik századi eretnek szekták többsége önmagát irtotta ki. Vérfertőzés, kasztrálás, rituális éhezés, öncsonkolás…és egyéb finomságok által…

Pali mindig beleolvasott a fénymásolásra beadott anyagokba. Most épp A kereszténység szakadárjai című doktori védésbe.

– Aha – bólintott unottan Szofi, és elővette a pult alól cigijét, amiről becenevét kapta. – Laci, jössz egy kávéra? – kérdezte felém fordulva.

Elnéztem halottfehér arcát, apró melleinek halmát, melyekre fekete, pántos felsőt húzott, hogy végül ajkain állapodjon meg tekintetem. Sötétbíborral mázolta be őket – a szín harmonizált bakancsának cipőfűzőjével.

Pali a másolószoba küszöbén billegett sarkán, hol rám, hol a csajra nézve. Majdnem rácsöppent a nyála A kereszténység szakadárjaira. Bal kezével apró, intő jelet mutatott úgy, hogy csak én lássam.

– Mindjárt megyek – bólintottam Szofinak. Mire ő megindult, sovány kis testét kibillegtetve a körútra, át a szemközti arab kajáldáig. A sínen csörömpölő villamos közben majdnem elütötte.

– Szólsz neki? Beszélsz vele? – suttogta egy forró nyálat fröcsögő száj a fülembe.

Pali arca közelről úgy nézett ki, mint a Hold egy csúnyábbik része. Friss és ősöreg pattanások vulkánjai és völgyei váltakoztak rajta. Felül vörös, göndör haj keretezte a képet, szürkéskék, szomorú szemét pedig vastag szemüveg torzította. Nagyon tetszett neki Szofi. Ám Pali képregényeket olvasott, nem járt bulizni, nem hallgatott death metált, és csak szilveszterkor ivott némi alkoholt. Esélye se volt a lánynál.

– És most mit mondja neki? – kérdeztem kedvetlenül.

– Hogy éjfélre visszajövök érte. A műszakja után – magyarázta izgatottan, a tanulmányt pörgetve előttem. Fémes nyomdaszag, a hűlő papír és a száradó tinta keveréke áradt orromba. Másfél éve pácolódtam benne, mióta ebben a másolóban húztam az igát. Csak amíg nem akad jobb.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, de Pali meg se hallotta, elmerengett valamin, kinézve a koszos kirakaton. Követtem tekintetét. Szofi már ott ült két csésze kávéval a járdára tett asztalok egyikénél. Hirtelen egy sárga villamos vágta el képét.

– Miért nem beszélsz vele te? – kérdeztem fáradtan a fiútól.

– Á, nekem ez nem megy. Te ebben jobb vagy – magyarázta izgatottan. Felhajtotta a pultot, és visszament a kassza mögé. Kikattintotta a pénztároló rekeszt, majd visszatolta. A kassza halkan csilingelt neki. – Persze ha nincs kedved…

Olyan volt, mint egy hirtelen megnőtt gyerek, vagy mint egy nagy, szomorú állat illusztrációja a kihalt fajokról szóló könyvből.

– Oké – bólintottam, és a pulton áthajolva megütögettem a vállát. – Beszélek vele – ígértem könnyelműen.

Kifelé indultam, és már nyúltam a kilincs felé, mikor megpillantottam a Megbízót.

Magamban csak így hívtam a tagokat, akik nap mint nap százszámra bejöttek a másolóba a cuccukkal. Főiskolai jegyzet, remekműnek hitt regény, technikai leírások őseredetije lapult táskájuk mélyén, izzadt kezük szorításában vagy koszlott szatyraikban.

Ez a férfi azonban más volt, mint egy átlagos Megbízó, ezt már így, az ajtó üvegén át is éreztem.

A kánikula ellenére fekete, kétrészes öltönyt viselt. A mellényzsebből vastag aranylánc lógott ki. Haját hátrazselézte. Keskeny, napbarnított, meghatározhatatlan korú arca erős vonásokkal bírt, de fél perc után már el is felejtettem, pontosan hogy nézett ki. Leginkább még vastag szemöldöke és az alatta csillogó sötét, gúnyos pillantás maradt meg emlékezetemben. Kinyitotta az ajtót, és félreállt: – Csak tessék – intett maga elé a forró aszfaltra.

Vártam, hogy megcsapjon az augusztus végi forróság, mely még most, esteledvén is ott tombolt a körút beton- és fémcsíkja felett – ám mellélépve nem éreztem, csak valami langyos áramlatot.

– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy besurran mögöttem. Úgy mozgott, mint egy gyík. Egy olajos testű, különösen izgága hüllő.

Megcsóváltam a fejem, majd átsétáltam Szofihoz. Közben felpillantottam az égboltra – tisztán, felhő és eső ígérete nélkül szürkült bele az estébe. A körút túloldalán leültem a lány mellé, és belekortyoltam a hideg kávéba.

– Ez hideg – mondtam.

– Így jár, aki a nyomoronccal sutyorog – vihogott rám. Aztán nevetése köhögésbe fulladt. Tizenkilenc éves volt, de már öt éve dohányzott. És úgy kúrt, mint egy negyvenéves kikötői ribanc.

– Megkért, beszéljek veled – motyogtam a cigim után kutatva farzsebemben. Felém lökte saját csomagját. Kivettem egy szálat, és halálfejes zippójával meggyújtottam. Mondott valamit, de egy villamos elnyomta szavát.

– Tessék? – kérdeztem, mikor a csikorgás elhalt.

– Azt kérdeztem, nem unja még? – csóválta fekete loboncát. Gubancos hajtincseit feltűzve hordta – még ez volt a legszebb benne, no meg az így feltárt íves, kecses nyaka.

– Reménytelenül szerelmes – vontam vállat. – Szerintem ez szép. Manapság ritkán lát ilyet az ember.

– Igen – felhajtotta kávéját, majd férfiasan a kézfejébe törölte száját. – Csak ne én lennék a célzottja e imádatnak. Semmi kedvem pátyolgatni egy lelki sérültet. Bevezetni a szexbe. Mert az biztos, hogy…

Itt ismét villamos jött, de sejtettem, mivel fejezte be. És igazat adtam neki: Pali huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett – és valószínűleg szűz.

– Oké, akkor mit mondjak neki? – kérdeztem, visszanézve a másolószalonra. Üresnek tűnt.

– Mondd azt, hogy bepasiztam – vetette oda, és elpakolta dolgait az asztalról. – Vagy azt, hogy leszbikus lettem.

– Jó – nevettem rá, miközben megpróbáltam elképzelni egy másik csajjal.

Átfutottunk a körúton, majd rosszkedvű feszültséggel nyitottam be az ajtón.

Savanyú, ipari szag fogadott. Mintha valaki egy csomó gyufafejet lekapart majd meggyújtott volna odabenn. A helyiség valóban üres volt.

– Pali? – szóltam bizonytalanul. A sarokban serényen dolgozott a másológép. Szofi bement a pult mögé, és felvette a gondosan leválogatott első adagot.

– Ez micsoda? – motyogta maga elé, míg én ellenőriztem a kasszát. Jól tudtam, mennyi volt a napi forgalom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megbizonyosodjam, rendben van. Sőt, még több is volt. Bizonyára az öltönyös pénze miatt.

– Pali? – kiáltottam hangosabban.

– Ez kié? – kérdezte a lány mögülem. Észre kellett volna vennem a hangjában rejlő…másságot.

A hátsó részleg ajtaja résnyire nyitva volt. Hátrafordultam Szofi felé: – Amikor átmentem hozzád, bejött egy ürge. Biztos ő hozta. – Közelebb mentem hozzá. A lány merev arccal bámult az anyag első oldalára. – Miért, mi ez?

Szofi nem válaszolt, de hirtelen elsápadt, és megingott. A következő pillanatban kinyúlt felém, én pedig épp hogy el tudtam kapni a kezét. A másik kezében tartott lapok mint fehér pelyhek szóródtak szét köröttünk. Átkaroltam a dőlő testet, és levontam magam mellé a padlóra.

– Na, mi van? Mi a baj? – suttogtam neki riadtan. Felnézett az ölemből. Egyébként is nagy, de a sötét festékkel csak még inkább kiemelt szemében félelem és könny ült.

– Ez a könyv – nyögte, majd behunyta szemét. Feje mellett ott hevert a padlón a másolt anyag fedlapja. Szerző nélkül állt rajta a cím: Fekete könyv. Akaratlanul is végigsimítottam Szofi arcán. Hideg verejték tapadt ujjaimhoz.

– Hahó – ébresztgettem.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel.

Pali ott állt a belső helyiségbe vezető ajtóban. Kezében papírcsomót tartott. Nagyjából olyan vastagat, mint amit Szofi szórt szét az imént. A szemüvege nem volt rajta, de azonnal éreztem, hogy tökéletesen lát.

És az arca. Az az arc elkísér az utolsó órámig. A teljes kétségbeesés, a kiábrándultság és reményvesztettség ült rajta. Nem láttam még ehhez fogható dolgot, pedig egy ideig hullamosóként dolgoztam az Istvánffyban.

– Pali – mondtam vagy inkább kértem. – Mi van?

Nem szólt, csak tett egy tántorgó, bizonytalan lépést előre.

– Pali? – akaratlanul is felálltam, a még mindig mozdulatlan, lehunyt szemű Szofit a földre engedve. – Mit akarsz?

Most sem szól, csak még közelebb jött. Hátráltam előle egy lépést, hogy a lány közém és közéje kerüljön.

– Te – sziszegte végül. A szóra arca ráncokba és gyűrődésekbe futott – a gyűlölet térképét vázolva fel bőrén. Aztán hadarni kezdett: – Szerda este, párás, eső utáni éjjel, ez év május hatodikán. Elhívtad sörözni zárás után, egyig ittatok a Kék Paradicsomban, aztán felvitted magadhoz, lehúztad a ruháját, pedig részeg volt, de te csak fogtad, amíg ő…

– Állj! –– kiáltottam, mert az első pár szava után azonnal tudtam, miről beszél. Az emlékeimet sorolta, a gondolataimat, azokat a titkokat, melyeket Szofin kívül senki nem tudhatott, de talán még ő se, hisz tényleg nagyon résszeg volt. Csak reggel kérdezte zavartan, mi volt múlt éjjel. Elpirulva figyelte a konyhaasztal sarkát, míg én felraktam a kávét, és azt hazudtam…

– Velejéig rohadt vagy – fortyogta Pali előttem, majd a lányra mutatott. – És ő is az. Látom, látom bennetek, hogy milyenek vagytok…– A pólójába markolt. – Itt, belül látom, mi uralkodik bennetek, minden kicsinyes, förtelmes emberi mocskotokat látom most, hogy ez felnyitotta a szemem – felmutatta a kezében tartott papírcsomót.

Mellettünk a másológép kattanva megállt. A hangra, a megszokott ütemre összeszedtem magam.

– Ki volt az a férfi? Ki adta neked ezt az anyagot? – kérdeztem hirtelen. – És mi ez?

Pali elvigyorodott, majd az arcomba vágta a lapokat: – Ez az új Biblia – kiáltotta, azzal nekem ugrott. Lába azonban beakadt Szofi derekába, megperdült, és nekiesett a pult szélének.

– Francba – nyögte feltápászkodva. Ahogy homlokához nyúlt, vére kifutott ujjai közül, és pár csöpp a földre hullott.

– Gyere – nyúltam felé, de elsöpörte segítő karom. Felcsapta a pult fedelét, és kifelé indult.

– Hova mész? Hé! – kiáltottam, azon tűnődve, hol lehet az elsősegélycsomag.

Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Ott álltam a pénztárgép előtt, tehetetlenül, bénán.

– Holnap reggel eljön az anyagért – figyelmeztetett, vért pislogva szeméből. Azonnal tudtam, kire céloz, de válaszolni nem maradt időm. Pali feltépte az ajtót, és kinyomult rajta.

Elbűvölve néztem magas alakját, ahogy botladozva megindult előre, vak céltalansággal. Ahogy lelépett az úttestre, az autók dudálva, fékezve kikerülték, mire Pali kiabált valamit, hevesen gesztikulálva mutogatott nekik. Emiatt aztán – mikor rálépett a villamossínre – nem figyelt jobbra. És talán a dudaszó miatt nem hallotta a villamos sikítását sem. A sárga tömeg úgy kapta el, mi egy rohanó medve.

Mikor a rendőrök végeztek, és végre magamra hagytak a boltban, hátramentem Szofihoz a kis irodába. Egy széken ült, maga elé bámult, és meggyújtatlan cigit forgatott ujjai közt.

– Még mindig nem hiszem el – motyogta felnézve rám.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdeztem. A lány elkapta tekintetét, majd megrázta fejét.

– Megyek, összepakolok kint – mondtam neki.

– Csukd be az ajtót – kérte. – Kulccsal.

Úgy tettem. Mielőtt nekikezdtem, bezártam az utcai bejáratot is. Egy pillanatig kifelé bámultam a sárga, vörös és kék színekkel bevilágított utcarészre, melyet másfél éve ismertem az éjszakai műszakból. Alig mocorgott odakinn ember. A vért már eltakarították a sínről.

Még a rendőrök érkezése előtt összeszedtem az összes másolatot és a szétszórt lapokat is. Most oldalanként leengedtem az iratmegsemmisítő torkán. Egy órán át tartott. Ahogy az eredeti példány is bevégezte, kifújtam a ki tudja mióta bent tartott levegőt. Ám csalódottan vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Legfeljebb amiatt lehettem elégedett, hogy sikerült megállnom, hogy akár egyetlen szót is elolvassak a szövegből.

A pénztárhoz léptem, és kinyitottam a kasszát. Már meg sem lepődtem azon, hogy a fémszázasok közt kukacok, apró férgek és tompa fényű csótányok motoztak. Tizenkét papírzsebkendőmbe került, míg összenyomtam mindegyiket.

Fél tizenkettő volt, mikorra mindezzel végeztem. Hallottam, hogy az irodban Szofi megállíthatatlanul vinnyog.

– Jól vagy? – szóltam be az ajtó deszkáján át.

– Nem. Nem vagyok jól – válaszolt. Olyan mélyen és durván szólt a hangja, hogy hátrahőköltem.

– Elkárhozok – tette még hozzá, majd sírni kezdett. Tehetetlenül végigsimítottam az ajtón, de nem mertem kinyitni.

Inkább leültem az ügyfeleknek fenntartott díványra, és végre rágyújtottam. Míg elszívtam pár cigit, igyekeztem végiggondolni, hol van a környéken templom. Aztán azon tűnődtem, reggelig honnan tudnék keresztet, kardot vagy egy hegyes tőrt szerezni. Éjfél tájt vastag, csillogó folyadékréteg türemkedett ki az iroda ajtaja alól. Nem kellett odamennem, hogy mint a filmekben szokták, megvizsgáljam, megszagoljam, mi az. Tudtam, hogy vér. Szofi vére.

Egy kicsit rágódtam ezen, majd eloltottam az üzlet összes lámpáját, beállítottam a mobilt hatos ébresztésre, végül elfeküdtem a díványon. Pihennem kellett valamennyit, mielőtt elkezdek készülődni. Félálomban eszembe jutott, másnap, holnap csütörtök lesz. A nap, mikor megölöm a Sátánt.

2010