Dugdelpuszta

Az itt következő történet az egész honlap egyfajta esszenciája. Az tudás és a szellem iránti érzékenységről szól, egy olyan állapotról, melyben soha nem volta részem, egy vágyképről, egy ábrándról, a családról és a család által megvalósított létezésről, egy példázat, egy eszmény, mely után öntudatlanul vagy tudatosan, de mindig is vágyakoztam. Észak talaján nem sarjadnak ilyen családok, mivel ez a vidék nem kedvez az ilyen típusú létezésnek, ezért is van kódolva az első pillanattól kezdve sorsukba a bukás is. Dugdelpuszta valójában az északon felnőtt, szellem nélküli ember ábrándja  arról az ideális környezetről, melyben kibontakozhatott volna, melyben beért volna - ám melyet soha nem kapott meg, és soha nem is fog megvalósítani e tájon.  Az igazi Dugdelpuszta - melynek természetesen semmi köze az itt leírt történethez - egy S. melletti kis völgyecske, melynek szurdokában ház áll. A képen nem az igazi Dugdelpuszta, hanem egy elhagyatott, ember nélküli völgy látható, melyre motorozás közben bukkantam, és bár megörökíteni nem sikerült (mert a kép nem adja vissza), azonnal éreztem, hogy itt, ezen a helyen létre lehetne hozni valamit abból, amiről ez a - kissé hosszabb - novella szól. A mai napig felzaklat ez a történet, ha újraolvasom, pont emiatt nem ajánlom mindenkinek, kellő elszántság, szív és elfogadás szükségeltetik a teljes műélvezethez. 

1.rész: A hely

A fekete macska az udvart szegélyező bokrok tövéből les, míg töltök a borból, majd felveszem a hamutartó széléről a Csongor szivarom, mélyet szívok belőle, és a füstöt kifújom az ég felé. A teraszról a fák lombjai közt pont a Dugdelpusztát rejtő dombok nagy, íves vállaira látni. Sokáig nézem az alkonyi színeket a dombhátakon, igyekszem nem tudomást venni a macskáról, és nem gondolni arra, hogy ez a macska az a macska, hisz ez nem is lehetséges, hisz már húsz éve történt, idén lesz húsz éve, hogy meghaltak. Pontosabban megölték őket. És a gyilkosuk még mindig szabadlábon éli életét.

Behunyom a szemem, és a képzeletemre hagyatkozom, ahogy Anya magyarázta nekünk, aki persze nem az én anyám volt, de mindenki csak így hívta a Családban, és az én fejemben is így jelenik meg hosszú, szőkésbarna haja, csinos, mégis folyton komoly arca, sovány, szinte vézna alakja, ahogy törökülésben, farmerben, kockás ingben ül a nappalijuk közepén, jegyzetei felett, és azt tanítja, hogy hagyatkozzunk a mindent elsöprő képzelet erejére.

Behunyom a szemem, és gondolatban kimegyek az udvarról, az utcán jobbra fordulok. A falu utolsó házában élek, a betonút itt ér véget, göröngyös földúttá silányul, melyen most felkapaszkodom, a szomorúfüzek társaim oldalt, felhágok köztük a dombok ívére, és fent, ahol a hajlatból kibukkanok, elém tárul a völgy a naplemente vad, tobzódó színeiben, közepén a házzal.

Dugdelpuszta.

Most állítólag egy idős holland házaspár él a házukban, akik valószínűleg mit sem tudnak a hely történetéről. Évekig üresen állt az épület, mialatt a távoli rokonok egészen irreálisan alacsony árakon próbálták meg értékesíteni, de a vevők mindig valahogy tudomást szereztek arról, mi történt a falak közt, többnyire persze attól a falusi nénikétől, aki azzal volt megbízva, hogy kivigye őket a pusztára.

Ez az írás jelenleg nem elérhető. A tervezett, második novelláskötetem részét fogja képezni. A kötet munkacíme "Háború isten ellen", a megjelenés várható maximuma 2025. május. További információk hamarosan.