Baleset után

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert a környezetemben, múltamban legalább három-négy érintett volt. A szüleim és jómagam is karamboloztunk, ki súlyosabb, ki könnyedebb módon. Bár minderre nem sokat gondoltam, míg csináltam a szöveget, csak a végén jutott eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

A leállósávban ősz hajú, sovány ember közeledett a Fotós felé. Mellettük nagy ritkán el-elzúgott néha egy autó Vác irányába. Északról, a túlsó oldalon inkább megkésett kamionok dübörögtek a betonon, megtörve a naplemente elnyújtózó pászmáit.

A bíbor fény még épp elég volt ahhoz, hogy a Fotós két szögből is lekapja a vaskorlátra akasztott koszorút. Közben néha oldalt pillantott. Az öreg megállt a sárga vésztelefon mellett, és füléhez emelte a kagylót. Aztán ingerülten nyomogatni kezdte a panel gombjait.

– Segíthetek? – kiáltotta a Fotós, és megindult felé. Látta, hogy jó kétszáz méterrel lejjebb egy rozzant Lada áll az út szélén. Vészvillogói narancssárgán lüktették figyelmeztetésüket az alkonyatba.

– Nem működik ez a vacak – akasztotta vissza a telefont az ősz ember. Sovány, aggodalmas arcán furcsa riadalom ült. – Durrdefektet kaptunk anyussal, és nem elég, hogy lapos a pótkerék, még a mobilom is lemerült. A fene vigye el…– Végigmérte a közeledőt, majd fáradtan elébe ment.

– Tessék, telefonáljon az enyémről – vette elő, nyújtatta a másiknak a Fotós a készülékét. Az idős férfi gyanakodva fogta meg, majd hosszan bámulta a gombokat. Aztán sóhajtva nekidőlt az útmenti alumínium korlátnak, és körbenézett a lassan kifakuló tájon: – Na, most meg nem jut eszembe a fiam száma – mondta csalódottan. A Fotós letelepedett mellé, igazított valamit az objektíven, mire a másik a fekete, testes gépre pillantott.

– Maga fényképész? – kérdezte rekedten, aztán találomra nyomkodni kezdte a telefont.

– Csak hobbiból – mondta a Fotós. Visszanézte a koszorúról készített sorozatot. Volt pár valódi, de hervadt szegfű a műanyag virágfejek közé tűzve. Sárgásbarna romlottságukkal csak még gyászosabbá tették a képeket.

– Ez se az – csóválta fejét az öreg, majd törölte a számot, és újjal próbálkozott. Közben ismét a fényképezőgépre lesett, növekvő érdeklődéssel. Aztán kihajolt, elnézett oldalt, a fémkorlát szalagjára akasztott koszorú irányába. – Ezeket fényképezi? – kérdezte csodálkozva.

A Fotós bólintott. – Igen.

– Komolyan? – Az öreg egészen belefeledkezett a gondolatba, hüvelyujja megdermedt a 2-es billentyű felett. – Miért?

– Mert szépnek látom őket – magyarázta a Fotós türelmesen. – Persze, ezt általában az emberek furcsának találják.

– Hát azt elhiszem – jelentette ki a másik. – Engem kiráz a hideg, ha csak meglátok egyet az út mellett. Nem hajtok gyorsan, minek a sietség, de ilyenkor még jobban lelassítok.

– Igen – helyeselt a Fotós –, felfoghatók külön, sajátos közlekedési jelzésekként is. A KRESZ kiegészítéseként. Figyelmeztető mementók: vigyázz halandó, te is így járhatsz! 

Az idős férfi hasfájósan összegörnyedt, majd ismét füléhez emelte a telefont, hallgatózott, végül felmordulva leengedte karját: – Ez se az – nézett tűnődve a lebukó nap permére, majd észbe kapva a Fotósra lesett. – Az egész országban? Járja az országot, és ilyeneket fényképez? – kérdezte hitetlenkedve.

A Fotós válaszul elé tartotta a gép kijelzőjét, és elkezdte lapozgatnia a korábbi képeit: – Ez a hatos út. Tavasszal mentem rajta végig. Ez itt a huszonegyes. Látja, hat képet csináltam. Aztán a négyes út, a halálút. Na, itt mindig találok újat, mindig.

– Az biztos – helyeselt az öreg –, mert hajtanak, mint a bolond. Azért van ez. Gondolom, van munkája, bőven.

– Igazából ez csak hobbi – javította ki a Fotós. – Egyébként kémiát és fizikát tanítok szakközépiskolában.

Hátuk mögött tücsök kezdett rá, ám hangját elnyomta egy eldübörgő szlovák kamion. – De valóban van vele munkám. Régebben kevesebben állítottak emléket az út mentén. Mostanában egyre nagyobb divat. Egyre jobban terjed ez a fajta hagyomány, ne kérdezze, miért.

– Mert egyre több a baleset – jegyezte meg az idős ember dühösen. – Mindenhova rohannak. Én is mondom a fiaméknak, minek úgy szaladni, úgyis odaérsz előbb-utóbb, nem?

– De, így van – mosolygott rá a Fotós kedvesen. – Azt hiszem, ez az egész lényege. Ezek az útmenti koszorúk a türelmetlenségünknek állítanak emléket. Én igazából időmetaforáknak tekintem őket. Ha az autó lassabban haladt volna – talán még mindig élnének a koszorú mögé rejtett holtak. Perceket lehet spórolni harminc-negyven kilométeres sebességkülönbséggel. És egy egész életet elveszteni. Senki nem méri fel igazából a kettő viszonyát: odaérek célomhoz pár perccel korábban, vagy egy emlékhellyé válok az út mentén örökre.

Az öreg eltűnődött ezen, majd rekedten így szót: – Igaza van. Na, akkor, amíg eszembe nem jut a gyerek telefonszáma, hívom a rendőrséget.

– A rendőrséget? – vonta össze szemöldökét a Fotós, és gyorsan kikapcsolta a gépet. – Ugyan miért?

– Hát nézze csak, mit találtam én ezen nyavalyás úton! – mutatta az idős férfi a tenyerét. Egy apró, tüskés valami feküdt benne. – Ahogy elindultam idefelé, ebből találtam kettőt. Kétszáz méteren kettőt. Nem lehet véletlen. Először azt hittem, hogy leesett valami kamionról, de szerintem direkt szórták az útra – magyarázta az öreg egyre növekvő ingerültséggel. – Fogadok, hogy valami suhancok szórakoznak az autósokkal. Szerintem az én kerekem is ilyentől durrant el. Na, látja, ilyenkor jó, ha az ember nem száguldozik. Még így is épp, hogy meg tudtam állni, és nem az árokban kötöttünk ki.

Közben a Fotós elvette az apró tárgyat a kérges tenyérből. Megforgatta, meg is szagolta. – Műanyag – jelentette ki csöndesen. Olyan volt, mintha nyolc hegyes rudat csillag alakzatba összeolvasztottak volna. – Ráadásul igen érdekes anyag – folytatta. Az egész dolog körmnyi méretű volt, mégis veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt még a félhomályos szürkeségben is. – Hőre és súrlódásra lágyuló műanyag – folytatta a Fotós magabiztosan, és felpillantott az öreg sápadt, értetlen arcába.

– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte az.

– Egyszerű, de zseniális kis házi barkácsolás – magyarázta a Fotós, majd lágyan, mint vízbe horgot, az út közepére dobta a dolgot. Az pattogott kettőt, aztán megállapodott a felezősáv mellett. – Látja? A betonon alig lehet észrevenni a színkeverés miatt. A gumiabroncs könnyedén felveszi. Nem szakítja ki azonnal a köpenyt, csak belefúródik. Aztán a súrlódás felmelegíti annyira a tüske anyagát, hogy az túlhevülve megolvasztja a gumit is. Egészen apró, de minden kilométerrel növekvő szakadás keletkezik rajta. A tüske közben kiesik a résből, mint lyukas fogból a tömés. A lyuk pedig öt, tíz, tizenöt vagy száz kilométer múlva egyszer csak…– A Fotós szétnyitotta bal, szabad kezének ujjait, valamiféle látványos robbanást utánozva. – Máris kész a durrdefekt és a baleset. – Lehunyta szemét, mint ki elképzeli a jelenetet. – Gumiabroncstól és a sebességtől függ, mindez mikor történik meg. A következményeket is egy jó csomó dolog befolyásolja. Lehet, hogy a vezető rutinos. Lehet, hogy az autó nem halad elég gyorsan. Lehet, hogy gyorsan halad, de valami csoda folytán sikerül megúszni apróbb karcolásokkal vagy zúzódásokkal. Ám a legtöbb esetben…– A Fotós oldalt intett, a koszorú felé, majd mély levegőt vett, bent tartotta. – És a legjobb, hogy mindez nem tűnik bűnténynek. Csak egyszerű balesetnek. A bajt okozó tüske olvadt darabjait soha senki nem találja meg. Az úton elszórt apró kis bajkeverők soha senkinek nem szúrnak szemet. Csak a végeredmény kézzelfogható és valós. Az összegyűrt fém. A kifolyt hűtővíz. Csillagosra tört szélvédő. Véres testek méterekre a kocsitól, a mezőn. A kormány mögé begyűrődött emberi massza. Aztán a mentők, a rendőrök. A lassító autósok, akik a látvány sokkja miatt pár kilométeren át visszaveszik a tempót. A megérkező rokonok. Ők azok, akik még akkor nem tudják, de örökre megjegyzik, az agyukba vésik az út szelvényét, a helyet, ahol véget ért egy történet. Öntudatlanul is körbenéznek. Memorizálják a tájat. Megfigyelik a bokrokat, a fákat. Persze a baleset nyomai egyébként is még sokáig ott maradnak az úton, a korláton, a fák törzsén. Ám az emberi emlékezet többet akar. Egyértelmű jelet, kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy valóban itt történt, itt esett meg a dolog. Ezért hozzák el a koszorúikat előbb-utóbb mind. Halottak napján leparkolnak, gyertyát gyújtanak, a temetőből egyenesen ide vezet az útjuk. Kijönnek az áldozat vagy áldozatok születésnapján is. Elgondolkodnak, mi lett volna, ha. Ha lassabban vezet a szerencsétlen, vagy ha jobban figyel, vagy ha gyorsabban reagál. És közben folyton csak a pár méterre parkoló saját autójukat lesik, az égve hagyott vészvillogót, azt remélve, hogy míg itt állnak a koszorú előtt, nem száll beléjük egy őrült, így görgetve tovább a balsors mindent elsöprő kerekét…aztán persze hazamennek, és jó időre elfelejtik az egészet. Talán már hazafelé nyomják a gázt, mint a bolond, nem is sejtve, hogy véletlenszerűen elszórva, ritkás, de eredményes rendben ott lapulnak a betonon ezek a csillagok – az út közepére mutatott, amiből már csak leginkább felezősáv fehérje látszódott a mind sűrűbb alkony miatt.

Az öreg, ki eddig maga elé nézve, zavartan hunyorogva hallgatta őt, most hátrált pár lépést: – Miért mondja el nekem ezt? Kicsoda maga? – kérdezte nyugtalan értetlenséggel. - Hívom a rendőrséget!. Felemelte jobb kezét maga elé. Nem volt benne a Fotós telefonja.

– Én vagyok a Fotós – bólintott a másik, és megütögette zsebét, majd belenyúlt, elővette belőle a mobilt, felmutatta az idős embernek. – Mit gondol, miért csinálhatok minden évben új és új sorozatot majd minden nagyobb úton? Mit gondol, miért kell bejárnom évszakonként az ország útjait?

A másik zsebébe nyúlt, és elővett belőle pár műanyag csillagot, majd felséges mozdulattal az öreg lába elé szórta őket.

– Maga csinálja? – kérdezte az döbbenten, ismét hátrálva egy kicsit. – Maga okozza ezeket a…

A Fotós ellökte magát a korláttól, fényképezőgépét óvatosan az oldalán lógó tokba csúsztatta, és fel se nézve az idős férfi sziluettjére, fáradtan legyintett: – Igen. Maga pedig egy senki.

– Ezt nem ússza meg – fogadkozott az öreg bizonytalanul. – Először is: kifizeti a gumim javítását!

– Nem – cáfolta a Fotós szelíden mosolyogva. A másik legfeljebb foga fehérjét láthatta csak a sötétben. – Nem fizetek semmit.

– Miért? – kérdezte egy hang az idős férfi felől.

– Mert magának már nem kell fizetnem semmit. – A Fotós hallgatott, aztán megköszörülte a torkát. – Ősszel történt. Anyussal jöttek haza a fiaéktól. Bekapták az egyik csillagot. Meg tudott állni, mert szokás szerint lassan ment. Kiszállt. Eljött ide, a segélykérő készülékhez, segítséget kérni. A telefon nem működött. Mikor visszafelé indult, már elég sötét volt. Legalább ilyen sötét. Elég sötét ahhoz, hogy egy őrült száguldozó miatt jobbra lehúzódó autó elsodorja magát. Felkenték a korlátra, nagyjából ott. – A Fotós a koszorú felé mutatott. Aztán várt, hallgatott, figyelte a tücsökciripelést. Az öreg felől nem jött válasz.

2010