Az utolsó napok romjai

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy gyönyörű roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda, a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben - a jelenetet később beledolgoztam A Horla tanár úr csaja című írásba, mely a Sirom - Palóc mitológia novelláskötetemben olvasható.. 

 

 

Pál 2012 nyarán tért vissza a főiskoláról közösségünkbe. Anyja, aki a templomba takarított, mesélte, hogy a fiú naphosszat csak olvas, vagy a falu feletti hegyeket járja. Nem csodálkoztam ezen. Friss, magyar szakos tanári diplomával nem sok lehetősége adódott nálunk. A legközelebbi iskola ***-ben volt, ahol kihalásos alapon zajlott a státuszok elnyerése. A harminc kilométerre fekvő várost pedig földre teperte a regresszió második nagy hulláma – így ott sem volt értelme próbálkozni. Maradt a segély és a töprengő várakozás.

Aztán július vége felé az anyja elhozta nekem azt a novellát. Egyfajta ujjgyakorlat lehetett, de érződött rajta, hogy nem az első próbálkozás. Rövid, szaggatott lélegzetű elbeszélés volt egy fiúról, aki a szülőfaluja feletti hegyek közt repedéseket talál. A tizenöt centis hasadékok mélyéről furcsa szag és távoli, fenyegető zaj nyomul fel. A fiú a történet végére rájön, egy sárkány készülődik odalenn.

Miután a paplak verendáján a reggeli kávé mellett elolvastam az írást, hosszan eltűnődtem, aztán átmentem a templomba, és szóltam Pál anyjának, hogy küldje el hozzám a fiát, beszélgetni szeretnék vele.

Aznap este magas, sovány, koránál fiatalabbnak tetsző alak kopogtatott ajtómon. Nem kellett bemutatkoznunk, mivel a főiskola előtt gyakori látogatója volt a miséknek. Sejtettem, hogy az utóbbi években, mikor a nyarakat itthon töltötte, főképp lustaságból maradt el, bár ahogy arcába néztem, azonnal láttam rajta a műveltség kétkedő, kutató jeleit is. Nem hoztam hát szóba a hitét, inkább tanulmányairól, céljairól faggattam.

Elmondta, hogy az irodalom örök szerelmesévé vált az elmúlt négy évben – ám ráébredt, nem csupán távolról kíván hódolni neki. Író szeretne lenni, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Ekkor szóba hoztam a novelláját. Szabadkozott, mondván, anyja beszélte rá e színrelépésre. Megnyugtattam, jó ötlet volt, olvasása nagy örömet okozott. A stílus néhol ugyan még finomítandó, a szerkezet egyszerű, és a mese egy-két helyen döcög – de úgy érzem, szép alkotói pálya előtt áll. Csak kitartásra és élményekre van szüksége.

Felsóhajtott, és a mentateát kavargatva kinézett az éjszakába. Tapasztalatok híján ő is sivárnak érzi legtöbb ötletét. Ezek a repedések is csak abból jöttek, hogy majdnem beleesett az egyikbe.

Nem sejtettem, hogy e mondat lesz a végzete. Gyanútlanul visszakérdeztem, miről beszél. Ő pedig elmondta, hogy odafenn, a Szilvás felett valóban van pár széles hasadék. Ezen csodálkoztam, hisz gyógynövénygyűjtőként jól ismerem a hegyvidéket. Nem volt ott semmiféle repedés. Ám a fiú erősködött, hogy márpedig féltucatnyi sávban meghasadt a hegyoldal. Talán a régi bányák miatt. Ám ennek is ellent kellett mondanom – a Szilvás feletti részben soha nem húzódtak járatok. Hat éve adattam ki *** könyvét a helyi bányaművek történetéről, és mivel a szerkesztés munkáját magamra vállaltam, szinte a fejemben volt a földalatti világ térképe.

Itt a nagy lehetőség – mondtam neki immár tanárosan. Kutasson magyarázatok után, és mindegyik magyarázathoz kanyarítson egy-egy történetet.

Így is tett, de egyiken sem sejtettük, hogy mindjárt az első ötlet foglyul ejti őt, immár örökre, egészen a mindent berekesztő ostoba halálig.

Visszagondolva, több szempontból is én voltam megszállottságának okozója. Nemcsak a feladat megadásával, hanem az a követő mise tartalmával is. Pál a következő vasárnap – talán hálából, talán csak nosztalgikus indíttatásból – ott ült anyjával a harmadik sorban a templomban. A beszédemet a végítélet köré szőttem. Hogy mennyire anyagiasan képzelik el – főleg a filmművészetben – a mindent elbíráló isteni igazságot. Az jóval spirituálisabb lesz majd a romlás látható, kézzelfogható külső jeleinél.

Pál figyelt. Sejthette: nem véletlen, hogy pont erről beszéltem a gyülekezetnek. Tudat alatt bennem motoszkált a története. A sárkány sok szimbólummagyarázatban a Sátán egyik megjelenési formájaként szerepel.

A fiú majd egy hét múlva keresett fel, és akkor már ott volt tekintetében az a lázas csillogás, ami űzött vadra emlékeztetett. Egy gondosan szerkesztett táblázatot hozott magával. Míg felraktam a kávét, a könyvespolc előtt járkált fel-alá, mint egy nyugtalan paripa. Múltkor még elmélyülten tanulmányozta könyvtáram tételeit, most papírjába mélyedve motyogott maga elé. Azt mondta, felment a Szilvás fölé hétfőn, és megszámolta a réseket. Hazafelé biciklizve szemébe ötlött az aszfaltburkolatot borító hibák nagy száma. Hirtelen ötlettől vezérleve végigjárta a fő utcákat, és az összes repedést feljegyezte. A kísérletet megismételte mindkét területen pénteken is. Az eredményeket összesítette, majd táblázatba szerkesztette.

Leült, és kiterítette elém a lapot.

Azonnal láttam, hogy a pénteki adatok jóval magasabbak. Ott volt az emelkedés eredménye is, százalékban. Harminc.

Először nem értettem mit akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy talán ez az első ötlet. Az alkotói fantázia működésbe lendült – ám itt meg is torpantam, és nekiszegeztem a kérdést. Mire jó a valóságban igazolni a képzelet eredményeit? Zavarba jött, de megmentette a kávéfőző szörtyögése. Míg kitöltöttem a feketét, volt ideje összeszedni magát. Ekkor mondta ki először tételét. Hogy ez már nem fikció. Valami történik a világunkkal. És mi ketten lehetünk ennek első felfedezői, észlelői.

Óvatosan fogalmaztam meg kételyeimet. Az utak folyamatos romlása nem egyenlő a világegyetem pusztulásával. Talán valamiféle közlekedési sajátosság, egy vagy több túlsúlyos kamion okolható a dologért. Ahogy a titokzatos repedéseknek is a hegyek földtani működése, vagy egyszerűen csak a hetek óta tartó aszály lesz a magyarázata. Nem itta meg a kávét, sietve távozott, kifelé menet új bizonyítékot ígért.

Nem értettem ezt a szilárd, eltökélt meggyőződést. Tudtam, hogy vissza fog jönni – de nem hittem volna, hogy egy hét múlva, az esőszakadásban állít be hozzám. Ezúttal nem volt nála semmiféle kimutatás. Volt azonban a telefonján két kép, melyek foltos, piszkosszürke falakról készültek. A második szemcsés, rossz minőségű fényképet pókhálószerű rajzolat mintázta.

Beljebb hívtam a verendára. Nem ült le, csöpögött belőle a víz, miközben elmagyarázta, nagynénje, Lulis nene házának faláról készültek a fotók. Az úttól jó messze fekvő, majd százéves épület vakolatán az elmúlt három napban megsokszorozódtak a repedések.

Visszaadtam a telefont, megemlítve az esővel beköszöntő hőmérsékletváltozást. Ezek a régi vályogépületek – kezdtem, de szavamba vágott. A második kép a vihar előtt készült, még a kánikulában.

Leültem, vagy inkább -rogytam az egyik nádszékbe. Úgy állt előttem fekete esőkabátjában, mint a végítélet angyala. Arca homályos körvonalak kusza halmaza volt a csuklya alatt. Javasoltam neki, keresse új témát. Vagy írja végre meg ezt. Elég a bizonyítékgyártásból.

A fejét rázta, víz permetezett mindenfelé. Aztán a küszöbről visszafordult, hogy lemondóan megjegyezze, nem értek semmit. Pont én, akinek a legfőbb feladata lenne a megértés.

Ezen a hétvégén már nem volt ott a misén. Amint a gyülekezet szétszéledt, az anyja bejött utánam a paplakba. Épp a ruhát raktam a naftalinszagú szekrénybe, és megéreztem, hogy a nő a hátam mögött némán könnyezik. Aztán mondta is elfúló hangon, hogy Pál már ki se mozdul a házból. Bezárkózott szobájába, és csak fekszik két napja.

Tudtam, mi a kötelességem, bár ez már inkább elmekórtani esetnek minősült számomra. Az utcán felvetettem az asszonynak, hogy van egy jó ismerősöm a ****-i kórház pszichiátriai osztályán, ő talán szót értene Pállal. Az anya nem szólt semmit. Némán tértünk be a házba. A fiú szobája hátul volt. Bekiáltottam az ajtódeszkán át, hogy beszélni kívánok vele, nyisson ajtót.

Kisvártatva kulcs csikordult a zárban. Savanyú szagú térbe léptem. A sarokban sötét tömeg heveredett vissza a vetetlen ágyra. Az ablak előtti asztalon tucatnyi tárgy csillogott. Foghíjas fésűk, csorbult kés, törött poharak. Pál rekedten és kedvetlenül kommentált a látottakat. Egyik estéről a másikra romlottak el e dolgok ott az asztalon, úgy, hogy senki nem érintette őket.

Az ágy mellé léptem, és mély levegőt vettem. Már belevágtam volna, hogy mennyire félrement minden, a gondolkodása, a hite, a fantáziája, amikor felült, és kinyúlva felém, megragadta a kezem. Szeretne gyónni – mondta rekedten. Akaratlanul is lepillantottam a fénybe került kezére. Csupa repedés és seb volt csuklója, mintha egy bábura túl szűk emberi bőrt húztak volna. A száraz és otromba sebek látványában volt valami taszítóan idegen és viszolyogtató. Arcát, testét továbbra se láthattam. És nem is akartam. Kivontam magam fogásából, és nem hallgatva könyörgésére, a küszöbig hátráltam. Az anyja hátul volt a kertben, így nem vette észre távozásom.

Éjfélig a verendán ültem, elfogyasztva a kántortól kapott keserű meggypálinka felét.

Reggel fejfájós telefoncsörgés ébresztett. Pál anyja volt. A sírástól csak sokára értettem meg, mit motyog. Holtan találta a fiát. A mentőorvos szerint szívburokrepedés végezhetett vele.

Hirtelen elnémult a vonal. Pár pillanatig hallgatóztam még, majd letettem a kagylót. Árnyék borult a szobára. Az ablakhoz léptem – odakinn elsötétült az ég, mintha éjszaka lenne. Úgy tűnt, nagy vihar van készülőben.

2010

palóc, világvége, falu

Cookie-kat használunk

Weboldalunkon cookie-kat használunk. Ezek egy része nélkülözhetetlen az oldal működéséhez, míg mások az oldal és a felhasználói élmény javítását segítik (követő cookie-k). Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Felhívjuk figyelmét, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem fogja tudni használni a webhely összes funkcióját.